Epilógus

2015.06.03.

Ahogy a régi naplómat olvasom, minden egyes emlék, amiről már azt hittem, hogy réges-régen elfelejtettem, ismét előjön.

A térdeimre rakom a kis könyvet, és körülnézek a szobában. A falon és a komódokon, családi fényképek vannak. A játékok szanaszét dobálva a földön –amit el is kéne raknom -, az edények pedig a mosogatóban, arra várnak, hogy el legyenek mosva. De meg lett nekem parancsolva, hogy ne erőltessem meg magamat, mert az rosszat tehet a bennem növő csöppségnek így, az utolsó hónapban. 

Hallom, ahogy a kulcsok zörögnek, egy perccel utána pedig trappolásokat, akik pont felém igyekeznek.

- Anya!!!!! – kiáltanak fel, amitől egyből mosolyt csalnak az arcomra. Szélesen kitárom az karjaimat, és várom őket.

- Csak óvatosan. – szól rájuk férjem.

- Apa, tudjuk. Minden egyes alkalommal, hogy meg akarjuk ölelni anyát, elmondod nekünk, hogy óvatosnak kell lennünk. Már nincs szükség erre. Nagyok vagyunk. – jelentette ki nagyon határozottan Liv, a négy éves kislányom.

- Igaza van Liv-nek, apa. Minden egyes alkalommal elmondod. Tudjuk jól, hogy anyának a tesónk van a hasában. – helyeselte testvérét, Elena.

Liv és Elena ikertestvérek. Már alig várják a tesójuk érkezését, aki pedig egy kisfiú lesz. Bármelyik pillanatban megérkezhet, de ők már most rajzolnak neki minden egyes nap egy rajzot.

- Na gyertek. – húzom őket magamhoz, és megpuszilom homlokukat.

- Légy szíves összepakolnátok a játékaitokat? – kérdezem tőlük. Persze, tisztában vannak vele, hogy ez nem egy kérdés. Nagy sóhajok közepette felállnak, és el kezdik rendezgetni a babákat, a kirakósokat és mindent, amit reggel, óvoda előtt, szana-széjjel hagytak. Mosolyogva nézem, ahogy mesélnek a másiknak, és egy percre sem áll be a szájuk. Mivel velük voltam elfoglalva, észre sem vettem, hogy férjem leült mellém. Csak akkor lettem rá figyelmes, mikor valaki a nyakamba puszilt. Jó nagyot ugrottam, mire meghallottam azt a kuncogást, ami már évek óta hallgathatok.

- Szia, szívem. – csókol meg mikor végre felé nézek. – Hogy telt a napod? – amint kiejti a száján a kérdést, meglátja az ölemben a naplót. Fülig érő mosollyal nézi. – Ez az amire gondolok? – csillogó szemeivel, elveszi tőlem, és kinyitja.

- Igen, az. – bólintottam mosolyogva.

- Milyen régen olvastam el! – mondta.

- Igen, én is, ezért vettem elő. Majd este elolvasod, ha akarod. – csókoltam meg ismét.

- Hogy vagytok? – simította kezét a hasamra, mire a baba akkorát rúgott, hogy az hihetetlen.

- Nagyon jól vagyunk, Nate, ne aggódj. – pusziltam meg az arcát.

- De aggódom. Mi van, ha valami történik, és én nem lehetek itthon, mert dolgoznom kell. Akkor mi lesz?

- Akkor hívom a mentőket, vagy téged. Ennyire egyszerű, ne aggódj már ennyire. – Nate megadóan felsóhajtott, majd bólintott egyet.

Igen, még mindig együtt vagyunk. Tudtam, hogy sokáig együtt leszünk, de azt azért sosem gondoltam volna, hogy ennyire sokáig. Azután a strandolós nap után, eldöntöttük, hogy anya nálunk marad, mármint Lucy-ék házába, ahogyan én is. Persze ez ellen anyának sok kifogása volt, főleg a pénz miatt, de végül valahogy megegyeztek, azóta is anya meg Nate anyukája legjobb barátnők, és még mindig együtt élnek.

Mike és Lucy pont annyira szeretik még egymást, mint mikor fiatalok voltunk. Náluk is van három gyerek, de ott nincsenek ikrek. Van egy fiuk, Jeremy, és két lányuk Bonnie meg Jenna. Minden rendben megy náluk, szerencsére nem is laknak messze, pontosabban kb. két utcányira vannak tőlünk, így nagyon sokszor, szinte mindennap látjuk egymást. A gyerekek is nagyon jól kijönnek, és nagyon szeretik egymást.

Mi pedig Nate-vel nagyon boldogok vagyunk, ha lehetséges, talán még boldogabbak, mint valaha. Öt évvel az után, hogy minden rossz befejeződött, és megtaláltuk anyát, összeházasodtunk, és az óta is boldogan élünk.