Nyolcadik fejezet

2014.11.23.

Halihó! Ismét itt vagyok, egy új résszel. El sem hiszem, hogy máris a nyolcadik fejezetnél tartunk! Gyorsan telik az idő! Viszont, sajnos nem igen látom, hogy olvasnátok a történetemet, ami nagyon elszomorít. Azt nem fogom mondani, hogy abbahagyom, mert még van készenlétben pár fejezet, amit még biztos ki fogok rakni. Meg igazából, szerintem még utána sem fogom félbehagyni, mert én élvezem ennek a történetnek az írását, meg azzal a ár olvasóval sem tenném meg. Nagyon megköszönném, ha küldenétek visszajelzést, megjegyzés formájában. 

Jó olvasást és szép hetet kívánok,

Kata

Fájdalmamban felsikítottam. Egy kínszenvedés volt magamhoz térni. Minden egyes testrészem kínzóan fájt. Lassan, próbálva a legkevesebbet mozogni kinyitottam a szememet. Reméltem, hogy majd meglátom Nate gyönyörű, nyugtató szemeit, amint rám mosolyog, de csak égig érő, homályban lévő fákat véltem felfedezni.

Ekkor eszembe jutott minden. Kezdve azzal, hogy már a nap elején rossz előérzetem volt.  Folytatva azzal, ahogy kiküldtek az óráról. Ahogy éreztem magamon valaki tekintetét. Ahogy eszembe jutott, a megérzéseim igazak voltak. Ahogy apa megragadta a csuklómat, és kirángatott a kocsihoz. Befejezve azzal, ahogy valamivel megütött. Talán a kezével. De az biztos, hogy minden erejét beleadta, mert azután már semmire sem emlékszem.

Nagy fájdalmak közepette felálltam, de csak sántítva tudtam elindulni. Lehetetlennek bizonyult eldönteni melyik testrészem fájt a legjobban. Elindultam egy úton, ami egy ösvénynek tűnt. Sokat sétáltam, de mintha semmit sem haladtam volna. Folyamatosan csak a fákat láttam előttem, semmi mást. A nap már órák óta lenyugodott, én pedig egyre többször bicsaklottam meg a falevelek alá bújt faágakban. Néztem előre, hátra, de már az ösvényt sem láttam. Fogalmam sem volt, hol voltam, és teljesen bepánikoltam. Hogy teheti ezt velem a saját apám? Milyen ember az olyan, aki, nem is az, hogy bárkit, de a tulajdon lányát kidobja félájultan egy erdőbe, semmi segítségnyújtás nélkül. Meg is halhattam volna. Vagy lehet, hogy pont ezt akarta? Lehet, hogy már napok óta eltervezte, hogy ide kihoz, csak miután elszöktem, nem tudta véghezvinni? Vagy lehet, hogy a szökésemmel feldühítettem és azért gondolta ki ezt a tervet? Minden lehetséges. Csak tudnám, milyen messze vagyok az otthonunktól és, hogy tudnék kijutni a fák sűrűségéből. Lehet túl sok filmet néztem, de úgy gondolom, hogy nem a legjobb egy erdőben éjszakázni, nem szeretném, ha valamilyen vadállat megtalálna.

Figyelmetlenségemnek köszönhetően, ismét megbicsaklottam. Csakhogy, most nem működtek jól a reflexeim, és teljesen pofára estem. Egy faág a bordáimba fúródott. Beleharaptam ajkamba, annyira, hogy megéreztem a vér vasas ízét. De nem tudott nagyon érdekelni. Az a csöppnyi fájdalom eltörpült a többi kín mellett. Nem bírtam tovább. Feladtam. Elterültem a hűvös földön, és a karomra borítva fejemet, lent maradtam. Azt hiszem, abban a pillanatban, minden izmom ellazult, és az egész testemből kiszállt az erőm.

Szemeim kipattantak. Az ágak között, a nap sugarai sütöttek, szinte megvakítva engem. Óvatosan körbenéztem, és bár az erdő már sokkal barátságosabb volt, még mindig semmi életre utaló jel nem volt. Egy emberi lény sem, de még csak egy utat sem lehetett látni. Semmi kiutat nem találtam. Felálltam, és tovább folytattam utamat, bár nem tudtam merre. Mikor már a lábamat sem éreztem, és kíváncsi voltam mennyi lehet az idő, rájöttem, hogy nekem van egy órám. Csak elfelejtettem, mert mikor jegyzeteltem a suliba, levettem, hogy ne idegesítsen, és a zsebembe raktam. Elképedve vettem észre, hogy már hét óra múlt, én pedig még mindig nem tudtam, hogyan juthatnék ki. A lábaim észveszejtően fájtak, muszáj voltam leülni. Egy fa törzsébe le is rogytam, és magam elé meredve, el kezdtem gondolkodni. Az első dolog ami eszembe jutott nem az volt, hogy mit keresek itt, vagy az édesapám, sem az, hogy miért nem tudtam volna csöndben maradni az órán, hanem Nate. Magam előtt láttam barna, néha kócos haját, őszinte mosolyát és szeretettől csillogó szemeit. Ajkaimon éreztem gyengéd csókját, testemen óvatos érintését. Talán megőrültem, de ahogy körbenéztem, nem a sötétséget, az egyedüllétet, és az elhagyatottságot láttam, hanem a természet csodálatos nyugodtságát. Ha nagyon figyeltem, még a madarak csicsergését is lehetett hallani.

Egy idő után a kezemre szállt egy pillangó. Nem mertem megmoccanni. Figyelmesen néztem, ahogy a szárnyait lassan mozgatja fel s le. Semmi gondja nem volt. Nem kellett azon aggódnia, hogy megfeleljen az társainak. Nem kellett az apjától félnie. Nem kellett bujkálnia a barátainál. Gondtalan volt. Vagy csak nem mutatta ki a problémáit. Talán nekem is ezt kéne. Álarcot húzni, mint már egyszer tettem, de az azóta lehullott. Mióta megismertem Natet és Lucyt, már sírtam és nevettem is, amit azelőtt soha nem tettem. Már ismernek engem, mint a tenyerüket, de én pont ezt nem akartam. Nem tudok bennük bízni. Mi lesz ha amint kiszabadulok innen, már el is felejtenek? Tudom, hogy ha velük maradok, tönkre teszem az életüket. Nem tehetem ezt velük. Hiszen így is van már elég gondjuk, ha még én is ráteszek, akkor megutálnak. Viszont nélkülük senkim sincsen. Ugyanolyan lesz az életem mint azelőtt, abban pedig semmi boldogság nem volt. Ennyi erővel, foghatnám magam, és elmehetnék, hátha máshol jobban járnék. Vagy én már sehol sem lehetek felhőtlenül boldog? Talán nincs is értelme tovább élni. Kit érdekelne ezen a világon, hogy itt vagyok-e vagy sem? Előbb utóbb úgyis meghalnék, akkor minek tovább szenvedni. Úgysem fogok senkinek sem hiányozni. Nate is hamar el fog tudni felejteni, ha egyáltalán fontos voltam neki. Bár a pillantásai mind igaznak tűntek, az is lehet, hogy annyira jó színész, hogy el tudta velem hitetni, hogy nem csak a nővére kérésére csinálta. Ki tudja? Talán most boldog, és örömében ugrál. Nem vagyok már láb alatt.

Körbe néztem, már sokadjára, de balra megakadt a szemem egy csillogó valamin. Nem akármi volt, hanem egy vas darab, aminek a teteje kíméletlenül hegyes volt. Már ránézni is fájt, de mégis, egy belső hang azt suttogta nekem, hogy „gyerünk, állj föl, vedd fel a földről, és tedd meg amit kell”. Én pedig így tettem. Pontosabban mondva eljutottam addig, hogy felálltam, és megfogtam, majd felegyenesedve a csuklóm felé közelítettem. Amint megéreztem a vas hűvösét, szorosan összeszorítottam a szemeimet, megmozdítottam a kezemet aztán vártam. Vártam, hogy elérkezzen az a pillanat, amikor már nem érzem a lábaimban, és a fejemben a fájdalmat. Vártam, hogy elfeledjem az évekkel ezelőtt történt balesetet ezzel együtt édesanyám halálát. Vártam, hogy elfeledjem apámat, aki már annyi kínszenvedést okozott, mint fizikailag, mint lelkileg. Vártam, hogy ne lássam többé magam előtt Nate arcát. Vártam, hogy elfeledjem az első napot, mikor is találkoztam Lucy-val. És végül, vártam, hogy egy sokkal szebb világba kerüljek: ahol bántás, fájdalom, utálat és gonosz emberek helyett csak a boldogság kap helyet.

Óvatosan nyitottam ki szemeimet, és szembe találtam magam Nate-vel. Teste sugárzott. Rájöttem hol vagyok. A mennybe. Sikerült a tervem, azt kivéve, hogy Nate még mindig itt volt, de csak, mint egy angyal. Felszabadultan elmosolyodtam, és körbenézve örültem, hogy nem pillantom meg azt a személyt, akit egész szívemmel utálok: apámat. Szerencsére nem volt ott. Olyan boldogság kerített hatalmába, hogy elképzelni sem tudtam, miért nem gondoltam erre a tettre azelőtt. Csak ennyit kellett volna tennem, és nem találkoztam volna többet apámmal.

Még mindig körbe-körbe vizslattam, de egy pontnál megakadtam. Ott volt egy személy, akit már régóta nem láttam, és eddig nagyon hiányzott. Biztos megérezhette, hogy valaki nézi, mert ő is megfordult. Tekintetünk egymásba fúródott. Nem tudtam nem észrevenni gyönyörű, őszinte mosolyát. Soha nem láttam még ilyennek. Olyan boldognak tűnt, és rámertem volna esküdni, hogy az is volt. Elnézést kért azoktól, akivel társalgott, és elindult felém. Én is így tettem. Amint egymáshoz értünk a nyakába ugrottam. Felkacagott, és szorosan ölelt engem.

- Anya. – súgtam a fülébe. Két évvel ezelőtt mondtam ki utoljára ezt a szót. Annyira hiányzott. Nem akartam elengedni, de muszáj voltam a szemébe nézni, és megkérdezni, hogy tényleg ő-e az. Mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy sok idő után ismét láthatom, és a karjaimban tarthatom, az édesanyámat. Ismét érezhettem illatát és gyengéd simogatásait.

- Jól vagy szívem? – nézett mélyen a szemembe. Tudtam, hogy tudja és ezért kérdezi. Láttam az aggódást a szemébe, és ahogy végignézett rajtam azzal a tekintettel, tudtam, hogy a sérüléseimet keresi. De a hosszú ujjú pólómba, és nadrágomban nem láthatott sok mindent. Sosem vettem magamra rövid cuccokat. Persze apa is közrejátszott ebben a döntésemben, mert nyílván megtiltotta nekem, hogy ilyenekben járjak, mert akkor kiderülne, hogy miket művel velem. De igazából nem is akartam. Tudtam, hogy egész nap bámulnának engem és a sérüléseimet. És én erre egyáltalán nem vágytam, szóval sosem vettem fel életemben rövid ujjú pólót, vagy gatyát. Pontosabban de. Mikor még az előttem álló személy még az élők sorát gyarapította. Akkor mindig boldog színekben jártam, pont, mint a többi lény is. De ma már nem ilyen az élet.

Örültem, hogy anyával vagyok, és itt, a mennybe apa nem tud bántani. Nem is lenne mersze, anya előtt. Mármint én ebben reménykedtem.

- Anya – néztem szemeibe – téged is bántott? – kérdeztem bátortalanul. Anya könnyektől csillogó szemekkel bólintott. Sajnos számítottam erre a válaszra. Nem is lepődtem meg. De még nagyobb undorral gondoltam édesapámra. Nem bírtam felfogni, hogy nem vettem észre anya fájdalmát. Talán ennyire jól megjátszott magát? Vagy csak engem annyira elvakított a boldogság, hogy észre sem vettem? Lehet. De ha véletlenül ismét találkozunk apával, nem fogom hagyni neki. Meg fogom védeni anyát, az életem árán is.

- Sajnálom. – csordult ki egy könny a szememből, aztán ismét ölelésre tártam karjaimat, amit 

meg is kaptam.

Hetedik fejezet

2014.11.17.

Sziasztok kedveseim! Hogy vagytok? Én jól, bár nálunk nem sokára vége az első trimeszternek, és minden tanár eldöntötte, hogy még csináljunk egy dogát gyorsan, mielőtt lezárnak minket, szóval körülbelül mindennap van egy dogám, ha nem több. Remélem élvezni fogjátok a részt, és írjatok megjegyzést, legyetek szívesek!

Puszi,

Kata

U.i.: Bocsánat a kis késésért, de a hétvégén nem voltunk itthon, sajnálom.

Félve nyitottam ki a szemeimet. Óvatosan balra fordítottam a fejem, az éjjeliszekrényemen lévő órára pillantva. Csak fél hat volt. De én egyszerűen nem tudtam aludni. Lehetetlennek bizonyult azzal az érzéssel, ami bennem lakozott. Éreztem, hogy valami rossz fog ma történni. Tudtam. De mégsem akartam elfogadni. Hisz ennyi boldogság után, már nem is tudtam volna elhinni, hogy létezik szomorúság, bánat és egyedüllét. Pedig ha csak egy kicsit is visszagondolok, egyből rájövök, hogy volt életem azelőtt is mielőtt ide jöttem. Már bizony az nem volt problémamentes.

Sajnos mivel még temérdeknyi időm volt hétig, megmozdulni pedig nem akartam, mert akkor felkeltettem volna Natet is akinek a karja a derekam körül volt, csak gondolkozással tudtam elütni az időmet. Rájöttem, hogy mindent ennek a két embernek köszönhetek.

Anya halála óta először élek. Azóta sosem volt mosoly az arcomon, viszont ebben a két napban többet nevettem, mint valaha.

Egy nagyot sóhajtottam, mire Nate el kezdett mocorogni. Mikor már úgy láttam befejezte és nem ébredt fel, kifújtam a bent tartott levegőt. Néztem a menekülési útjaimat, mert már nagyon kellett volna mosdóba mennem, ha már a sóhajomra is felébredt, nem láttam lehetőséget arra, hogy valahogy is kijussak onnan. De muszáj volt, szóval megfogtam barátom karját, és megemeltem. Mármint próbáltam volna. A gond csak az volt, hogy így reggel még semmi erő nem volt a karomban, és minden egyes alkalommal mikor véletlenül visszaejtettem Nate karját, ő annál szorosabban fonta derekam köré. Volt egy enyhe megérzésem, hogy már rég fent volt, de szórakoztatta őt a bénázásom, szóval inkább nem mutatta meg.

- Tudom, hogy fent vagy, szóval leszel szíves kiengedni a mosdóba, mert bepisilek. – suttogtam halkan. Nate rekedten felnevetett, de nem engedett el. Sőt, még erősebben tartott.

- Megfulladok. – mondtam amilyen hangosan csak tudtam, de a levegő hiánya eléggé meggátolt ebben. Barátom engedett szorításán, de még mindig nem volt hajlandó elengedni.

- Miért vagy fent ilyen korán? – duruzsolta a fülembe.

- Csak felkeltem. – hazudtam.

- Most az igazságot. – mosolyodott el, mélyen a szemembe nézve.

- Félek és pisilnem is kell. – vallottam be.

- Miért félsz?

- Mert érzem, hogy ma valami rossz fog történni, tudom, hogy apa értem fog jönni, és haza fog rángatni. Vagy lehet, hogy már reggel is ott fog rám várni. – sápadtam le, ahogy eszembe jutott ez a verzió.

- Bev, – rángatott meg kicsit, mert teljesen lefagytam. Miután látta, hogy visszatértem folytatta: - ott leszek veled, és Lucy is. Nem rángathat el, nem fogom engedni. Ma nem fogsz hazamenni, talán soha sem. Ne aggódj, nem bánthat téged. Az a lényeg, hogy maradj a közelembe, nem menj egyedül sehová, még akkor is, ha biztonságosnak tűnik. Még wc-re. Megértettél? – nézett a szemembe.

- Igen, meg, és most elengedsz? Mert a végén még komolyan bepisilek. És gondolom, annak nem örülnél annyira. Meg akkor már le is tusolnék. – Nate még tanakodott elég sokáig gondolom érveket keresve, aztán nem tudom mi okból kifolyólag végre elengedett.

- Ahh köszönöm! – kiáltottam fel örömömben, és gyorsan berohantam a fürdőbe, mielőtt megváltoztatta volna ötletét. Persze, mit gondoltam? Hogy most az egyszer behoztam magammal a ruháimat? Hát persze, hogy nem. Kilépve a zuhanykabinból, egy lemondó sóhaj kíséretében, úgy ahogy voltam, kinyitottam az ajtót, majd átfutottam a szobámba, ahol gyorsan becsuktam az ajtót, nehogy valaki meglásson, mert hangokat hallottam a folyosóról. Nate érdeklődve figyelt engem, én pedig idegesen turkáltam a földön, egy tiszta ruhát keresve, vagy legalább a törölközőm után kutatva.

- Segítenél? – kérdeztem idegbajosan barátomtól, aki az ágyból nézte a mozit.

- Hát… - húzta el a száját. – Élvezem a látványt, de mivel hallom, hogy más is fent van, nem szeretném, hogy bárki is meglásson így, szóval segítek. – mászott ki nagy nehezen a paplanok alól, és ő is el kezdett turkálni.

- Itt van. – kiáltott fel diadalittasan, és mintha csak aranyat talált volna, feje fölé emelte a…a melltartómat, meg a bugyimat.

- Azt, hogy csinálod, hogy mindig csak ezeket találod meg? – nevettem fel hitetlenül

- Nem tudom, a fiúknak erre külön érzékük van.

- Azt látom, de hol a picsába van a törölközőm? – kérdeztem felháborodottan. Nem igaz, hogy a legkisebb ruhadarabot megtaláltuk, pontosabban Nate megtalálta, de egy törölközőt nem bírunk megtalálni. Tovább kutattam, aztán segítőmre nézve, aki mindent feltúrt, és összehúzott szemöldökkel emelt fel pár ruhadarabot, muszáj volt elnevetnem magam.

- Mi ilyen vicces? – nézett rám barátom mosolyodva. Csak legyintettem, mert a nevetéstől nem bírtam megszólalni sem, majd én is felkiáltottam, mert végre megtaláltam a törölközőmet. Gyorsan szárazra töröltem magam, aztán magamra tekertem a keresett tárgyat, és tovább kutattam. Még kellett egy gatya meg egy póló. Miután még pár perc keresés után az is meg lett, végre teljesen felöltözhettem, és elküldhettem Natet készülődni. Lucyval a konyha felé menet találkoztam, és együtt ültünk le reggelizni. Pár perc után barátom is lejött, így már hárman reggeliztünk.

- Nincs semmi tancuccom. – gondolkodtam hangosan.

- Nem baj, majd kimagyarázzuk, meg fogják érteni, és majd használod a mieinket. – mosolygott rám Lucy, én pedig félve bár, de visszamosolyogtam. - Az igazat megvallva, nekem sincs semmim. – nevetett fel, olyan nem törődöm stílusban. Hát igen. Két fajta ember létezik. Aki amolyan szar az egész világra, és akiben semmi spontaneitás nincs. Én persze, hogy az utóbbihoz tartozom.

Reggeli után, mindenki elvonult még fogat mosni, aztán elindultunk a sulihoz. Én voltam középen, és olyannyira rátapadtam Natere amennyire csak lehetséges volt. Kétségtelenül féltem. Tudtam, hogy a mai napomat már „otthon” fogom tölteni. Éreztem. Csak azt nem tudtam, hogy a tanórák után fogom újra látni azt a személyt és azt az épületet ahonnan eljöttem, vagy már reggel. Nagyon reménykedtem, hogy csak délután. Amikor már mindenki elment. Úgy, hogy senki nem lássa, az én pszichopata apámat. Az lenne az ideális. De ahogy a sulihoz közeledtünk minden reményem szertefoszlott. Ledermedtem. Lábaim nem mozdultak. Egy szó sem jött ki a számon. Apa ott állt a kocsinak dőlve, és a diákokat vizslatta nagy figyelemmel. Aztán észrevett engem. Szemei szikrát szórtak, én pedig megszorítottam Nate karját, és apa felé biccentettem. Felfogva a szituációt, megfogta a kezem, és el kezdett befele húzni. Én pedig nem tudtam levenni a szemem édesapámról. Ott állt, mintha semmi nem történt volna. Miután észrevette, hogy Nate nézi őt, elmosolyodott, és közeledett felénk.

- Sziasztok. – ért fülig a szája. – Bev barátai vagytok ugye? Én az apja vagyok, örülök, hogy megismerhetlek titeket. – nyújtotta kezét, egy kézfogásra először Natenek, aztán Lucynak. Mind a ketten elfogadták, de láttam az arcukon a grimaszt. – Nem bánjátok, ha elviszem, egy kicsit Bevet?

- Az a gond, Mr. Anderson, hogy pont tz-t írunk matekból, és ez a mai egy nagyon fontos doga, nem lehet lemaradni róla. – kezdett el beszélni Nate, elég magabiztosan.

- Ohh az nagy kár, de mindegy, akkor majd érted jövök, ne fuss el. – mosolygott rám. Én meg elfintorodtam. Annyira mű volt, hogy több kilométerről is kiszúrnám.

- Persze apa. – mosolyogtam vissza. Gyorsan bementünk a suliba, és a terembe érve, le is ültünk. Persze, hogy törivel kezdtünk. Utál engem a tanár, talán a múltkori volt az első alkalom, hogy egész órán egyszer sem kötött belém. Nem is gondoltam még erre. Mikor belépett a terembe, én bejelentettem, hogy nincs nálam cucc, ő persze teljesen kiakadt, és elkezdett nagy monológot tartani, hogy, hogy lehetek ennyire felelőtlen, bla bla bla. Már a fél óra lement, mikor Nate felém fordult és megszólalt.

- Jól vagy?

- Persze, miért ne lennék?- súgtam vissza, de ebben a pillanatba a tanár befejezte a beszélést, és hirtelen nagy csönd támadt az egész teremben. De csak pár másodpercig, mert aztán robbant a bomba.

- Mégis mit képzelsz magadról? Felszerelésed sincs, és ráadásul nem is hallgatsz az órákon? Nem hiszem el. Egyszerűen képtelenség felfognom. Irány kifele. Meg ne lássalak többet a mai nap folyamán. – mutatott az ajtó irányába. Mivel eszeveszettül lüktetett egy ér a fején, egyből összekapkodtam a pár cuccot amim volt, és kifelé vettem az irányt. Az ajtó előtt megálltam, és kintről hallgattam az elég ideges tanár beszédét. De valami nem stimmelt. Mintha valaki nézett volna. Óvatosan körbe néztem, hogy hátha észreveszek valakit, de amíg a bejárati ajtóig nem tévedt a tekintetem, addig senkit nem láttam a folyosón. Teljesen kihalt volt. Viszont ott, megpillantottam őt. Ő is észrevett, eszelősen rám mosolygott, aztán elindult befele. Reménykedtem. Reménykedtem abban, hogy az ajtó nem lesz nyitva, vagy a portás majd megállítja. De a portás nem volt ott, az ajtó pedig kinyílt. Aztán reménykedtem, hogy elesik, és eltöri valamijét, de szerencsésen megérkezett hozzám. Befogta a számat, majd a nyakamnál fogva, kirángatott a kocsihoz. Próbáltam kiabálni, de minden próbálkozásom után, csak még jobban szorította a csuklómat és a nyakamat. Kiérve az autóhoz, kinyitotta a hátsó ajtót. Egy erős ütés után amit a tarkómon éreztem, sötétségbe borult az egész világ.

 

Hatodik fejezet

2014.11.09.

Kedves olvasóim! Nagyon sajnálom, hogy csak most hozok részt, de a szünetben nem voltam itthon, ezen a héten, meg kicsit nehezen ment a visszarázkódás, sajnálom. Viszont most itt vagyok, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni nektek a hatodik fejezet. Annak nagyon örülnék, ha leírnátok a véleményeteket, akár csak egy mondatban. Nem is zagybálok többet, hagylak titeket olvasni.

Puszi, Kata

A film végénél járhattunk. Lucy, Mrs Roberts és én is sírtunk a meghatottságtól. Még mindig Nate ölében voltam, akinek rémületet lehetett leolvasni arcáról, de ezzel egy időben nevetett is, szóval rájöttem, hogy rajtunk, pontosabban a kisírt szemeinken szórakozik ilyen jól. mert őt leginkább szórakoztatta ez az egész történet. Hogy miért azt nem tudom. Valahogy nem nagyon hiszem, hogy átérezte volna Savannah vagy John szomorúságát. Végig a hajamat birizgálta, meg az ujjaimmal játszott.

- Gondolj már bele, milyen rossz lenne, ha az a lány akit szeretsz, és akivel hónapokig levelezel, egy idő után már nem ír többet. Aztán pár hónap elteltével ismét ír egy levelet, amiben elmagyarázza, hogy el lett jegyezve, és, hogy ne találkozzatok többet. Azért ha ez a valóságba történne meg veled, nem hiszem, hogy ilyen boldog lennél. Én biztos nem lennék. – szólaltam meg mikor már a szereplők listája ment.

- Igen ez igaz, csak azzal a különbséggel, hogy én biztos, nem jönnék össze egy olyan lánnyal akivel csak két hetet tudok együtt tölteni. Mármint ahhoz nagyon kéne szeretnem azt a személyt.

- És te azt elképzelhetetlennek tartod? Hogy ennyire szeress valakit? – húztam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben már teljesen megfordultam Nate ölébe, hogy normálisan a szemébe tudjak nézni.

- Dehogy tartom, most is szeret…ek valakit annyira. – jelentette ki, mire nekem elkerekedett a szemem és kiugrottam az öléből.

- Jujj mondd el ki az! – visítoztam, mint egy kislány. Felcsigázta érdeklődésemet, és elhatároztam, hogy amíg nem tudom meg az igazságot, addig nem fogom békén hagyni.

- Dehogy mondom. – nevette el magát.

- Mi, miért nem? – kérdeztem szomorúan, lehajtott fejjel.

- Majd elmondom, de nem most.

- Ígéred? – néztem rá csillogó szemekkel.

- Ígérem. – mosolygott rám. Mivel tudtam, hogy Lucy nem sokára meg fog szólalni, hogy „egy pár vagytok, csináljatok is úgy”, átöleltem Nate nyakát, és egy csókot nyomva ajkaira visszafészkeltem magam az ölébe.

Mrs. Robertson elvonult aludni, így csak hárman maradtunk. Éreztem, hogy Lucy akar valamit mondani, és milyen igazam lett, mert a következő percben meg is szólalt:

- Ne feledjétek, hogy bármi is történt közöttetek, vagy történni fog, nem szeretnék két részre szakadni és szeretném, ha megmaradna ez a kis csapat. Szóval csak annyira kérlek titeket, de nagyon, hogy ne bántsátok meg egymást, mert annak nem lenne jó vége. Megértettétek? – kérdezte nagyon komoly hangnemben, felhúzott szemöldökkel, mélyen a szemünkbe nézve. Óvatosan bólintottam, egy kukkot sem szólva. Őszintén szólva nem mertem. Mindig olyan mókásnak, vidámnak, viccesnek találtam Lucyt, de bebizonyította, hogy tud komoly is lenni, ha akar. Mert, most semmi mosolygás nem az arcán, ezzel kimutatva, a barátságunk fontosságát és komolyságát. Mert azzal mindig tisztában voltunk, hogy ha Nate-vel valami okból kifolyólag megváltozik a kapcsoltunk, aztán pedig összeveszünk, amire mindig meg van a garancia, akkor nem tudunk együtt maradni. Mert az biztos, hogyha barátnőmnek választania kéne, akkor inkább a tesóját választaná, mint engem. És ezt teljesen megértem. Hisz a családja.

A jelek szerinte Nate is bólinthatott, mert Lucy megnyugodva tápászkodott fel, majd egy halk „jó éjszakát” után a lépcső felé indult. Biztos van saját szobája, és ott fog aludni, mert ilyen későn már nem akar hazaindulni, amit meg is értek. Én sem szívesen kezdenék el sétafikálgatni az éjszakába. Hátrafordultam a vállam felett, hogy megnézzem Natet, meg, hogy meg mondjam nekünk is ideje lenne lefeküdni, legalábbis én már fáradt vagyok.

- Felmegyünk mi is? Álmos vagyok. – mosolyogtam rá.

- Persze, menjünk. – csókolt meg óvatosan. Felmentünk a lépcsőn, én már alig bírtam megállni a lábamon, de még el akartam menni tusolni, nem szeretek piszkosan befeküdni az ágyba.

- Elmehetek előbb én tusolni? – néztem bájosan barátomra.

- Persze, menj csak, de ma nálam alszol. – kacsintott rám.

- És miből gondolod, hogy ebben én is beleegyezek?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Mert imádsz engem. – jelenti ki egyszerűen, mintha azt mondaná, hogy éjszaka van.

- Mitől lettél ilyen bátor és bunkó? – néztem rá mosolyogva.

- Tőled. – mondja, majd mielőtt reagálni tudnék, bemegy a szobájába.

- Mi a…? – motyogok az orrom alatt, majd bemegyek a szobámba, ahol megkeresem a pizsimet. Amit végül az ágya alatt találok meg, csak tudnám, hogy került oda. Lassan csoszogok át a fürdőbe, ahol gyorsan megmosom a fogam, levetkőzöm, és azután megengedem a vizet. Miután befejeztem, kiszállok a kabinból és körbenézek. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem hoztam be a törülközőmet. Tétlenül forgok körbe-körbe, hátha megtalálom, de tudom jól, hogy nem hoztam be magammal. Szóval elcsúszkálok az ajtóig, amit óvatosan nyitok ki, megnézve, hogy tiszta-e a levegő. Mivel úgy ítélem meg, kisurranok, és berohanok a szobámba.  Megkönnyebbülten felsóhajtok, miközben becsukom az ajtót magam mögött, hogy ilyen észrevétlenül bejutottam ide, de persze nincs ekkora szerencsém. Az ágyon ülve meglátom Natet, aki csodálkozva néz végig rajtam, többszörösen is. Épp mondana valamit, mikor közbevágok.

- Egy szót se, vagy tényleg nem alszom veled ma este. – teszem fel fenyegetően az ujjamat, és magam köré tekerem a megtalált törölközőt. A szemem sarkából látom ahogy Nate összeszorítja ajkait, ezzel megakadályozva, hogy kitörjön belőle a nevetés, majd bólint egyet. Én visszasietek a fürdőszobába, ahol végre szárazra törlöm magam, és felöltözök. Visszamegyek a szobámba, ahol még mindig ott találom barátomat.

- Mehetsz. – biccentettem az ajtó felé.

- Megyek. – bólintott ma már sokadjára. Felpattant, majd kifele menet nyomott egy puszit az arcomra. Távozása után, fáradtan befeküdtem az ágyba, magamra húzva a takarót. Persze meg akartam várni Natet, de amint letettem a fejem a párnára egyből elfogott az álom. Nem aludhattam túl mélyen, mert azt hallottam mikor barátom bejön, befekszik mellém, átöleli a derekamat, olyan kis kifli-nagy kiflit alkotva, majd el kezd suttogni:

- Jó éjszakát Bev.

- Szép álmokat Nate, köszönöm a mai napot. – mosolyodok el, amint eszembe jutnak a mai nap történései.

- Én köszönöm. – válaszol még utoljára, majd mind a ketten mély álomba merülünk.

Ijedten ültem fel. Ziháltan néztem körül a sötét szobában. Mellettem Nate is felült, aggódóan fürkészte arcomat. Gyorsan karjaiba fészkelem magam. Szorosan szorítom össze szemeimet, hogy elfeledjem a rémálmomat. De ismét magam előtt látom. Kinyitom a szemeimet, amilyen gyorsan csak tudom, és inkább úgy hagyom. Nate a hátamat simogatja, meg néha nyom egy puszit az arcomra, de egy szót sem mondott. Tudta, - ahogy én is – hogy csak idő kérdése és mindent elmondok neki. Nem is kell kérdeznie.

- Apa megjelent itt, nálatok, és hazaráncigált. Nate mondd, hogy nem tudja hol vagyok, kérlek. - csorog le egy meleg könnycsepp az arcomon. Barátom letörli, és rám mosolyogva, megszólal:

- Bev, ne aggódj. Honnan tudná, hogy hol vagy? Ha jól értettem, azt sem tudja, hogy vannak barátaid. – csókolt meg gyengéden. Szükségem volt rá. El sem tudtam képzelni az életemet nélküle. Pedig a megismerkedésünk előtt is volt életem. Csak az nem volt boldog. Sosem mosolyogtam. Nem voltak barátaim. Nem volt nekem Nate. Nem volt nekem Lucy. Nem volt egy helyem ahova menekülhettem. Nem volt családom. Talán ezért nem is emlékszem már rá. Jelentéktelen. Nem úgy mint például a tegnapi nap.

- Igazad van. – mosolygok rá félénken.

- Na gyere, aludjunk. – csúszik le fekvő helyzetbe. Óvatosan bólintok, és a  mellkasára támaszkodom. De nem akarom lehunyni a szememet. Hisz tudom mi vár rám. Egy szörnyű képzelet. Ami akár valóság is lehet. Talán holnap vagy pár nap múlva már nem egy képzelet lesz, hanem a valóság. Nem lehet tudni. Nem hiszem el, hogy itt kell elbújnom a saját apám elől. Pontosabban azt nem hiszem el, hogy el kell bújnom az apám elől. Mikor már azt hittem, hogy Nate elaludt, szomorúan felsóhajtottam, és éreztem, ahogy egy könnycsepp marja a szememet. De nem engedtem neki. Nem engedhettem. Erősnek kellett maradnom. Hisz ha éveken keresztül tartottam magam, akkor most is sikerülni fog.

- Miért nem alszol? – szólal meg a nagy csendben barátom, mire ijedten fordítom felfelé e fejemet, hogy lássam az arcát. Mikor látja, hogy nem válaszolok, ismét felteszi a kérdést. De én nem fogom fel, amit mond. Mert megpillantom gyönyörű arcvonásait. Abban a pillanatba rájövök, hogy nincs mitől félnem. Amíg ő itt lesz nincs aggódni valóm.

- Semmiért, csak gondolkodtam, de TE miért nem alszol? – kérdeztem mosolyogva felhívva a figyelmét, hogy ő sem alszik, pedig jót tenne neki.

- Mert addig nem fogok elaludni ameddig te sem, szóval aludj. – próbált parancsolóan beszélni, de tisztán kihallatszott a hangjából az, hogy belül mosolyog. Miután még pár percig bámultuk egymást idétlenül mosolyogva, elsőként elfordítottam a fejem, majd lehunyva szemeimet azt hiszem öt másodperc alatt mély álomba zuhantam.

Nagy meglepetésemre következőleg mikor felébredtem, a redőny rései között bejutott egy kis reggeli fény, ebből tudtam, hogy szinte az egész éjszakát átaludtam, és tudtam, hogy ezt csak egy embernek köszönhettem, aki még mindig az igazat-álmát aludta félig alattam. Ahogy bámultam rendszeresen fel-lemozgó mellkasát, muszáj volt elmosolyodnom.

- Nem tudok aludni ha csorgó nyállal bámulnak. – mondta Nate még mindig csukott szemmel, mire szemeimet döbbenten meresztettem rá.

- Ne vágj ilyen fejet, érzem ha néznek. – még jobban elkerekedő szemmel néztem barátomat

- Mi…hogy láttad ezeket? Nem vagy normális– kérdeztem teljesen elámulva. Ennyire ismerne engem? Azt nem gondolom, mert akkor is ha ismersz valakit, azért nem hinném, hogy tudod, milyen fejet vág mindig. Vagy de?

- Ismerlek. – nyitotta végre ki a szemét és rám kacsintott.

- Aha, túlságosan ismersz, azt hiszem. – bólintottam bizonytalanul.

- Az lehet, na gyere! – tárta ki karjait, én pedig szorosan átöleltem a nyakát. Rajta fekve lassan megcsókoltam, de amint eszembe jutott valami, bele kellett mosolyognom, ezt észrevéve Nate elhúzódott, és kíváncsian nézett rám.

- Komolyan ennyire ismersz engem, vagy csak ki volt nyitva a szemed? – akadtam meg ennél a témánál, mivel egyszerűen képtelen voltam elfogadni ezt a tényt.

- Mi ilyen nehéz ezen felfogni? Persze, hogy ismerlek, minden nap együtt vagyunk, meg volt elég időm megfigyelni minden apró mozdulatodat, szokásodat. Tudom, hogy töri előtt mindig vágsz egy grimaszt, mert semmi kedved nincs ezeket tanulni. Tudom, hogy próbálsz minél több időt tölteni nem otthon, ezért is szoktál általában a könyvtárban, mert attól viszont félsz, hogy apukád meglát valahol máshol, és talán nem enged soha többé ki, csak azért, hogy iskolába mehess. Tudom, hogy anyukád halála után minden megváltozott az életedben, mert lehet látni, hogy nem voltál mindig ilyen visszahúzódó, ami azt jelenti, hogy egy jelentős dolog miatt kellett megváltoznod, és mivel nem tudok jobbat, gondolom az az édesanyád halála miatt volt. Azt is tudom, hogy mielőtt mi Lucyval idejöttünk volna nem voltak barátaid, és azt is tudom, hogy barátod sem volt soha…

- Állj, ezt honnan tudod? – szakítottam közbe.

- Onnan tudom, mert egyszerűen lehet látni, hogy ez neked új, tegnap még eléggé idegenkedtél minden érintésemtől, de szerencsére a… tudod mikor óta, felszabadultabb vagy. Örülök, hogy mind ezt én hoztam ki belőled. Sokkal jobban szeretlek így, mint előbb. Sokkal boldogabb vagy, és nekem csak ez számít.

- Azt mondtad, hogy szeretsz? – halkan szólaltam meg, nem akartam, hogy ha esetleg tévednék, akkor teljesen hülyét csináljak magamból.

- Igen azt mondtam, mert így van. – bólintott határozottan. Lassan felemeltem a fejemet, mert eddig nem igazán mertem felnézni, és elmosolyodtam. Majd közelebb hajoltam Natehez, és mivel semmi ellenkezésre utaló jelet nem véltem felfedezni, lassan, érzelmesen megcsókoltam.