Huszonnegyedik fejezet

2015.05.24.

Halihóóó! Hogy érzitek magatokat? Várjátok már a nyarat, vagy inkább lennétek még az osztálytársaitokkal. Nekem ez az év hihetetlenül rövidnek tűnt (igaz még tart, de akkor is, mindig mikor a nyár felé közeledünk, az olyan mintha mindjárt vége lenne az évnek), és bár boldog vagyok, hogy nem sokára nyár van, és hazamehetek, azért szomorúsággal is tölt el, mert a hülye franciáknál úgy van, hogy minden évben összekeverik az osztályokat, szóval jövőre már nem ez az osztályom lesz, amit nagyon sajnálok, mert nagyon szerettem őket. 

Remélem tetszeni fog a rész, ismételtem bejelentem, hogy EZ AZ UTOLSÓ RÉSZ, EZUTÁN MÁR CSAK EGY EPILÓGUS LESZ. Pontosan ezért nagyon kérnélek titeket, hogy írjátok nekem le a véleményeteket, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy egyrészt mennyien vagyunk, másrészt pedig, hogy mit gondoltok - de őszintén - a történetről. 

Bocsánat, hogy ilyen rengeteget írtam, de most ilyen a hangulatom.

Nagyon jó olvasást, puszil titeket,

Kata

Másnap, sok idő elteltével, ismét felhőtlenül boldogan keltem fel, hiszen tudtam, hogy lent vár anya. Amint felültem, hangos kacagásokat hallottam lentről. Biztos voltam benne, hogy az egyik anya, és azt gondoltam, hogy a másik pedig Ms. Robinson, de nem tudtam biztosan, mert Lucy-nak is szinte ugyanolyan a hangja.

- Bev… - mormogott Nate mellettem, majd ide-oda rakosgatta a karját a helyemen, biztos, hogy kitapintsa hol vagyok. Mikor nem talált meg, kipattantak szemei, és ijedten körbenézett a szobában. Tekintete találkozott enyémmel, boldogan elmosolyodott és derekamnál fogva visszadöntött maga mellém. Puszival hintette be nyakam minden egyes pontját, aztán a fülembe suttogott: - Boldog vagy?

- Igen, boldog vagyok. Nate, itt az anyukám. El tudod ezt hinni? – suttogtam vissza, de legszívesebben kiordítottam volna a világnak, hogy mindenki megtudja. Barátom elmosolyodott, és bólintott egy óriásit. Igaz nem hajolt el a fülemtől, mégis most valahogy még közelebb jött.

- Szeretlek Beverly. – olyan halkan suttogta, hogy azt hittem csak képzelődöm, de mikor felé fordultam, felfedeztem szemeibe a csillogást, és rájöttem, hogy nem képzelődtem. – Nagyon örülök, hogy boldog vagy.

- Én is szeretlek Nate. – mosolyodtam rá. Szorosan megöleltem. Tényleg szerettem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok szeretni egy fiút, de legfőképpen azt nem gondoltam, hogy ő is vissza fog szeretni. Mindig azt hittem, hogy sok macskával fogok megöregedni. Most viszont van egy bátyám, egy legjobb barátnőm, egy barátom és egy édesanyám. Nem feledkezzünk el Ms. Roberts-ról sem, aki amíg beteg voltam ápolt, és befogadott a házába.

- Lemegyünk? – szakadtam el tőle, úgy negyed óra után.

- Menjünk. – bólintott. Így is tettünk, úgy ahogy voltunk lementünk ahol megtaláltunk mindenkit. Úgy látszik mi voltunk az utolsók. Mike, Lucy, anya és Ms. Robertson teljesen elmerültek valaminek a kibeszélésében, szóval nem is hallották, hogy jövünk.

- Jó reggelt. – kiáltottam fel boldogan, mire mindenki akkorát ugrott, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. Persze – mivel elég furán röhögök – Nate is el kezdett nevetni, aztán mikor a többiek rájöttek, hogy csak mi vagyunk, és lenyugodtak, ők is hahotázni kezdtek. Annyira jó volt az a pillanat. Mindenki annyira boldog volt.

- Nem akarjuk bepótolni a tegnapi strandolást? – kérdeztem meg miközben leültem az asztalhoz és el kezdtem megreggelizni.

- Dehogynem, nagyon jó lenne! – pörgött be Lucy azonnal.

- Én inkább nem mennék, de ti nyugodtan menjetek, úgyis négyesben szerveztétek. – mosolygott ránk anya.

- Én sem megyek, inkább maradok itthon. Egész héten dolgoztam, olyan jó itthon lenni. – sóhajtott egyet Ms. Robertson.

- Biztosak vagytok benne? – kérdezte meg Lucy, mire mind a ketten bólintottak egy nagyot. Így hát beleegyeztünk. Ugyanúgy, mint egy nappal ezelőtt, megbeszéltük, hogy most is húsz perc múlva találkozunk az ajtó előtt. Igaz, senki sem pakolta ki a tegnapi cuccokat, de legalább így kényelmesen el tudtunk készülni, semmi sietség nélkül. Le akartam tusolni, de aztán rájöttem, hogy nem lenne sok értelme, hiszen úgyis este is kéne tusolnom, mert tiszta klór leszek, szóval elvetettem az ötletemet, Nate legnagyobb bánatára. Gyorsan felöltöztünk meg fogat mostunk, majd visszadőltünk egy kicsit az ágyra. Én Nate mellkasára fektettek fejemet, ő pedig szorosan átfogta derekamat. 

Mikor trappolásokat hallottunk a lépcsőn, mi is felkeltünk, és komótosan leindultunk. Az ajtó előtt mindenkit megtaláltunk, szóval elbúcsúzva édesanyáinktól elindultunk. A legközelebbi strand, háromnegyed órányira volt, így kénytelenek voltunk kocsival menni, amit csak Mike vezethetett. Erre persze nem voltunk felkészülve, pontosabban nem gondolkodtunk el ezen, így mikor bejelentette, hogy nincsen jogsija, teljesen hülyének éreztük magunkat. Az elején nem akartunk elhinni, de aztán annyira komolynak tűnt, hogy elhittük. Visszamentünk a házba, és megkérdeztük édesanyáinkat, hogy nem akarnak-e eljönni velünk. Ismét azt válaszolták, hogy nem, aztán persze mikor hozzáraktuk, hogy különben nem tudunk elmenni, beleegyeztek, és azt mondták, hogy ők majd addig körülnéznek a városkában.

Csak ekkor jött az a gond, hogy hatan vagyunk. De sok jó ember kis helyen is elfér alapon, benyomorogtunk. Én szinte Nate ölébe ültem, ahogy Lucy is Mike-éban. Engem egyáltalán nem zavart, és ahogy elnéztem Lucy mosolyát, biztos voltam benne, hogy őt sem.

Nem sokat beszéltünk az út alatt; volt egy olyan enyhe érzésem, hogy anyukáink nem akartak előttünk beszélni, mi meg előttük, szóval mindenki csendbe maradt, és a rádió hallgattuk.

Nate átkarolta a vállamat, és a mellkasára húzott. Mike és Lucy is hasonló helyzetben volt, én pedig amint megpillantottam őket egyből elmosolyodtam. Annyira boldogok voltak, és nagyon örültem nekik.

- Örülök nektek. – suttogtam Lucy fülébe.

- Köszönjük. – tátogta vissza. – Én is nektek. – suttogta ő is fülembe. Csak bólintottam egyet, majd visszatettem fejemet Nate mellkasára, és ütemes szívdobogása, egy idő után álomba merített.

Arra keltem fel, hogy barátom édesen simogatja az arcomat, miközben a nevemet szólongatja. Mikor kinyitottam szemeimet, az autóban már senki nem volt, amire persze gyorsan felületem, és kérdőn néztem Nate-re.

- Azt mondták, hogy találkozunk a bejáratnál, addig ők elmennek egy kávéért. De nem aggódj, ez kb. nyolc perce lehetett. Szerintem még nincsenek készen, szóval még keljél fel normálisan, nyújtózkodj ki, meg minden ilyesmi. Aztán pedig irány a víz. – mosolygott rám. Bólintottam egy hatalmasat, majd visszafektettem a fejemet Nate mellkasára, mert egyszerűen annyira kényelmes volt, hogy nem tudtam elszakadni tőle. Hallgattam monoton szívverését, ami abban a pillanatban gyorsabbá vált, hogy ujjaimat az ő ujjaira kulcsoltam. Muszáj voltam elmosolyodni ezen. Hihetetlen volt nekem, hogy egy fiúból ezt az érzést hozom ki. Annyira valóságtalannak tűnt, hogy egy ember ennyire tudjon szeretni. Körülbelül tíz perc némaság után, Nate megszólalt: - Mehetünk?

- Igen, csak még két perc, kérlek, olyan jó itt. – emeltem fel fejemet, hogy a szemeibe nézhessek. Nagy sóhajjal együtt bólintott, úgyhogy ismét visszafeküdtem. Mikor úgy éreztem, hogy már lejárt a két perc, elváltam Nate-től, és kiszálltam a kocsiból. Kinyújtóztattam magamat, majd kivettem hátulról a közös táskánkat. Miután Nate bezárta az ajtót, felém nyújtotta a kezét, amit én megragadtam, majd szépen, komótosan, kéz a kézben becaplattunk a strandnak az előcsarnokába, ahol a pénztárak voltak. Alaposan körbe néztünk, és mikor megtaláltunk két embert eszeveszettül integetni, egyből tudtuk, hogy sokat mi ismerőseink. Édesanyáink már nem voltak ott, gondolom elindultak feltérképezni az egész várost. Megvettük a jegyeket, azután pedig bementünk az öltözőkhöz. Amilyen gyorsan csak tudtunk átöltöztünk, majd egyszerre mentünk be a strandra.

 Persze csak ekkor kezdődött az, hogy mindenki más fele akart menni, pontosabban a két fiú a fenéért sem értettek együtt, szóval mielőtt nagy háború tört volna ki közöttük, Lucy és én, azt mondtuk, hogy majd mi eldöntjük, hogy először hova megyünk. Nate és Mike bólintottak döntésükön, szóval először a legkisebb csúszdára mentünk, mint egy bemelegítés-képen. A fiúk már kezdtek volna beszólogatni, hogy mennyire gyávák vagyunk, mikor gyorsan megcsókoltam Natet, Lucy pedig Mike-ot, mert nem akartuk hallani.

Egész nap ide-oda rohangáltunk, mikor végül nyolckor úgy döntöttünk, hogy a víz eléggé kiszívott minket, és indulhatunk haza. Ismét amilyen gyorsan csak tudtunk visszaöltöztünk, majd amint kint voltunk én felhívtam anyát, hogy megkérdezzem értünk tudnak-e jönni, vagy még nincsenek készen. azt mondták, hogy fél órába telik ide érniük, úgyhogy addig mi leültünk a fűre, és mindenki elmondta, hogy nagyon tetszett neki a mai nap, meg azt is, hogy jó lenne megismételni valamikor. Még mindenféléről beszélgettünk, de aztán láttuk az autónkat bekanyarodni a parkolóba, mire mind a négyen felugrottunk, és beültünk – ugyanolyan szűkösen, mint idefele jövet – az hátsó ülésekre.

- Na milyen volt? – fordult anya hátra, miközben Nate és Lucy anyja pedig a visszapillantó tükörből nézett minket.

- Nagyon jó volt. – bólintottam mosolyogva. – Csak elfáradtunk.

- Majd otthon kialusszátok magatokat. Örülök, hogy jól éreztétek magatokat, azt hiszem már rátok fért. – válaszolt anya, mire én szomorúan elmosolyodtam, mert igaza volt. Már régóta nem éreztem ilyen jól magamat.

a hazavezető út rövidebbnek tűnt, mint az odavezető, de ez normális. Főleg úgy, hogy mi elmeséltük mi mindenen csúsztunk le, ők pedig, hogy milyen helyeken jártak, szóval nem volt az a néma csönd az autóban.

Amint hazaértünk, mindenki jó éjszakát kívánt a másiknak, majd elvonultunk aludni.

Régóta először, menthetetlenül boldognak éreztem magamat. Volt egy legjobb barátnőm, egy legjobb barátom, aki ráadásul a szerelmem is, egy bátyám, egy anyukám és egy úgynevezett pótanyukám, akire tudtam, hogy bármikor számíthatok. 

Huszonharmadik fejezet

2015.05.16.

Sziasztok! Hogy érzitek magatokat? Sajnálom, hogy ilyen ritkán hozok részeket, tényleg, csak nagyon sokat kell tanulnom, meg mindenhova utazunk. 

Nagy bejelenteni valóm van: ezenkívül már csak egy rész lesz, és egy epilógus aztán vége ennek a blognak is. El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan telik az idő, máris megírtam huszonöt fejezetet és, hogy nem sokára befejezem immár a második blogomat. 

Ez nem a végső búcsú, de meg szeretném köszönni már most azoknak akik kiálltak mellettem, és végigolvasták Nate és Beverly történetét.

Nagyon remélem tetszeni fog a rész. Kommenteket elfogadok! Sajnálom, hogyha rövid lett, de most ennyi tellett tőlem!

Szép hétvégét, Kata

Ezzel a mondattal pedig minden reményem szertefoszlott. Továbbra is mozdulatlan maradtam, hátha csak mondja ezeket a mondatokat, hogy előcsalogasson, viszont mikor megérintette a térdeimet, akkor rájöttem, hogy nem csak egy trükk volt, hanem tényleg megtalált engem. Nagyon sóhajtottam, amolyan feladás jeleként, majd kikeltem a szekrényből.

- Elfáradtam. – mosolyogtam Nate-re, majd a nyakába ugrottam. – De jó móka volt. – olyan szorosan öleltem, hogy szerintem elég kellemetlen lehetett, de muszáj volt, szükségem volt rá.

- Jól van, akkor mit szólnál ahhoz, ha megnéznénk egy filmet a nappaliba? – ismertette velem tervét, mire én hevesen bólogattam. – Amúgy mi van Mike-val és Lucy-val? Még hallani sem hallottam őket.

- Tényleg, nem tudom. Nézzük meg. – ezzel a lendülettel pedig már is futottam is be, nyitottam is ki a szobájuk ajtaját, és ugrottam is rájuk. Utánam pedig Nate is így tett, azt kiabálva, hogy „kicsi a rakáááááás”. Amint rám feküdt, alig kaptam levegőt, de nem igazán zavart, mert velem ellentétben Lucyék meg sem moccantak. Legalább öt percig feküdhettünk rajtuk, mikor hirtelen mind a ketten egyszerre próbáltak felülni, szóval mi persze, hogy leestünk. Először Nate esett le aki rajtam volt, aztán pedig én, egyenesen rá. Nem örült neki annyira, de semmit nem mondott, csak a derekamat átfonta karjaival, és magához húzott. Nem tudom honnan jött a nagy szeretethiánya, de én is a nyakába fúrtam fejemet, és szorosan átöleltem nyakát.

- Ez most komoly? – nézett le az ágyról Mike. – Csak azért jöttetek át, hogy itt nyáladdzatok? – rázta meg a fejét, elég lemondó stílusban.

- Valami bajod van? – fordultam oldalra teljesen a hátamra Nate-en.

- Igen, nem azért keltem fel, hogy nézhessem ahogy a húgom smárol a barátjával. – fejtette ki felháborodását egy óriási bájos mosollyal az arcán.

- Hát jó, akkor el is megyünk. – álltam fel, fogtam meg Nate kezét, akit ugyanúgy felhúztam, és indultam kifele, amikor is…

- Csak vicceltem húgi, nehogy elmenjél. – egyből visszamentem és ismét tesómra ugrottam, de most sokkal kedvesebben és meg is öleltem.

- Nem kéne elmennünk valamerre? Már annyira ki akarok mozdulni! – sopánkodott Lucy. Ötletét mindannyiunk jónak találta, így eldöntöttük, hogy elmegyünk valamerre, csak éppen azt nem tudtunk, hogy mi lenne a legjobb. Mivel már reggel megsültünk, rögtön a strandolás jutott eszünkbe. Megegyeztünk, hogy húsz perc múlva találkozunk a bejárati ajtó előtt, mindent összepakolva, indulásra készen. Így is tettünk, Nate is és én is, minden szükségest bedobtunk egy táskába, majd fogat mostunk, és pisiltünk egy utolsó, azután pedig lementünk a bejárati ajtóhoz, ahol Lucy-ék már vártak ránk.

- Indulhatunk? – vonta fel szemöldökét a bátyám.

- Igen, menjünk. – mondtuk Nate-vel szinte egyszerre. Lucy kinyitotta az ajtót, de nem várt meglepetés fogadott minket. Egy nőnek éppen kopogtatásra állt a keze, és hátra ugrott egyet mikor az ajtó kitárult előtte. Mindenki meglepődött, de én a legeslegjobban. A nő körbe vezette tekintetét a jelenlévőkön, azután mikor megtalált engem, lélegzete is elakadt, szemei pedig csillogni kezdtek. Barátaim és bátyám is, felváltva hol engem nézett, hol pedig a nőt aki az ajtóban állt.

- Beverly… és Mike tényleg ti vagytok azok? – kérdezte remegő hangon. Nekem csak egy bólintásra volt energiám, attól féltem, még annyit sem tudok kimondani, hogy „igen”. – El sem hiszem, hogy megtaláltalak Beverly. És Mike, nagyon örülök, hogy megismerhetlek – nyújtotta ki kezét Mike felé, aki zavartan kezet rázott vele. Mike teljesen zavartan állt mellettem, fogalma sem volt mi folyik ott. Anya is észrevette ezt, mivel inkább visszafordult hozzám. – Megölelhetlek? – kérdését követően egyből odafutottam hozzá, és szorosan nyaka köre fontam karjaimat, míg ő a derekamat karolta át. 

Olyan jó érzés volt évek után, ismét azokat a karokat érezni magam körül. Sosem gondoltam volna, hogy ismét látni fogom őt. Az édesanyámat. Mindig azt hittem, hogy örökre elvesztettem, de abban a percben ott volt előttem. A karjaimban tarthattam. A könnyek kicsordultak a szememből, és fogadni mertem volna, hogy édesanyámnak is.

- Jól van, valaki elmagyarázná, mi folyik itt? – kérdezte halkan Mike attól félve, hogy tönkre teszi a kialakult hangulatot. Szerintem Lucy és Nate is ettől féltek és ezért nem kérdeztek semmit, bár biztos voltam benne, hogy nagyon kíváncsiak voltak.

- Ő az édesanyám. – fordultam meg, hogy szembe legyek a barátaimmal és Mike-val. A karom még mindig a nyaka körül volt, nem akartam elengedni, attól féltem, hogy ismét elveszíteném, azt pedig nem bírtam volna ki még egyszer. – Óhh, oké.– válaszolt a bátyám. Nem tűnt valami boldognak. Pontosabban inkább csak félős volt a hangja. Amit anya is észrevehetett, mert megszólalt: - Figyelj, tudnod kell, hogy semmiért nem haragszom rád, semmi nem volt a te hibád. – ennek a mondatnak a végén Mike egy nagyot sóhajtott, amivel azt jelezte, hogy lenyugodott.

Anya könnyes szemekkel visszanézett rám. Amint megláttam azokat a könnyeket az enyémek is eleredtek. Meg kellett csipkednem magamat, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg nem álmodok.

- Nem akarunk beljebb menni? – kérdezte meg Lucy. Mivel mindenki bólintott egyet, a nappaliba mentünk, és leültünk. Mike és Lucy kimentek egy kis innivalóért, és limonádéval tértek vissza.

- Maga tudja, hogy miért hagyott el az édesapám? – kérdezte meg a nagy semmiből Mike. Meglepett a kérdése. Sosem tudtam, hogy érdekli őt ez a kérdés. Mindig is azt gondoltam, hogy neki teljesen mindegy volt, hiszen ott volt neki az édesanyja, de ahogy ránéztem rájöttem, hogy teljesen tévesen gondoltam. Szemeiben akkora szomorúság és fájdalom jelent meg, amit régen láttam bárkinél is. Lucy a karját kezdte el simogatni.

- Kérlek szólíts csak Mary-nek. És igen, tudom, mármint csak nagy vonalakban. Egyből rájöttem, hogy nem Beverly volt az egyetlen gyereke, amit egy nap meg is kérdeztem tőle, és ő nem tagadta. Aztán pedig egy másik nap megkérdeztem, hogy ő, mármint te hol vagy. Erre azt felelte, hogy az anyjával van, valahol mesze. Nekem ez nem volt elég, mert tudni akartam, hogy tudott lemondani rólad, mikor annyira szerette Beverly-t. Erre teljesen bekattant. Azt kérdezte, hogy tényleg tudni akarom? Mire én hülye azt feleltem, hogy igen. Azt mondta, hogy neki egy kislány kellett, mert egy lány, nem tudja megvédeni magát. Mire felhúztam a szemöldökömet, mert nem értettem. És akkor megmutatta. Megvert, aztán pedig ott hagyott sebesen, véresen. Az volt az első alkalom, hogy megvert. Ott megértettem, hogy mi volt az élet célja. Onnantól kezdve, már soha nem kérdeztem rólad, mert attól féltem, hogy akkor többször megver, de persze anélkül is bántott. Ott, akkor eldöntöttem, hogy egész testemmel és lelkemmel védelmezni fogom Beverly-t és így is tettem. Igaz, hogy ameddig én ott voltam neki, soha nem bántotta őt, de miután é elmentem őt is el kezdte bántani.

- Miért mentél el? – tettem fel a kérdést halkan.

- Nem én döntöttem úgy, hogy elmegyek elhiheted. Nem engedett visszamenni. Egy egy szobás lakásban tartott, és soha nem engedett ki, csak ha be kellett vásárolnom neki vagy valami hozzákapcsolódó dolgot csinálnom. Persze mikor ő otthon volt, többször is kiszöktem, de aztán mindig visszamentem, mert attól féltem, hogy megtalál, és akkor sokkal rosszabb élet vár rám. Ezek a kis kiszökések segítettek abban, hogy nem őrüljek meg, és persze te. Minden nap gondoltam rád, hogy most éppen mit csinálhatsz, vagy hogy vannak már barátaid, esetleg barátod. – itt Nate-re mosolygott, aki visszamosolygott édesanyámra. – Minden este úgy aludtam el, hogy megfogadtam, másnap kiszökök, és visszamegyek érted. De aztán reggelente felkeltem apáddal a lakásban, és minden fogadalmam elszállt. Aztán már legalább egy hete nem jelent meg, ami eléggé furcsa volt, de a biztonság kedvéért még vártam két napot, aztán mikor azután sem jött el, megszöktem, nyomozgattam egy kicsit és idejöttem. Mi történt az apáddal Beverly? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Anya, te komolyan nem tudod mi történt apával? – hangom hitetlenül hangzott. Azt hittem, hogy azért jött el, mert pontosan tudta, hogy mi történt apával, most pedig bejelenti, hogy fogalma sincsen mi lett a férjével. Féltem bevallani, hogy ő már nincs közöttünk, nem tudtam, hogy fog reagálni, hiszen a férje volt, és a lánya apja. – Apa…elhunyt. – nyögtem ki nagy nehezen. Anyának abban a pillanatban könnyek szöktek a szemébe, de nem csordultak ki. Sokáig ült csendben, semelyikünk nem mert megszólalni.

- Meghalt? – kérdezte remegő hangon. Aztán egy másodperc alatt arckifejezése teljesen megváltozott. Kézfejével kitörölte könnyeit, egy zavart mosoly után pedig újra megkérdezte: - Meghalt? – de ez a változat már sokkal boldogabb volt. Szerintem ekkor jött rá, hogy vége az eddigi szenvedéssel teli életének. Tudtam, hogy ezt gondolta, mert én is ugyanezen mentem keresztül. 

Huszonkettedik fejezet

2015.05.03.

Sziasztok! Ugye felköszöntöttétek édesanyátokat? Ha még nem, akkor menjetek gyorsan, hiszen ma van Anyák Napja! Remélem jól vagytok, én jól vagyok, holnap megyünk osztálykirándulásra, ami igaz, hogy azt jelenti, vége a szünetnek, de már alig várom. Még úgy is, hogy kedden már jövünk is vissza, de nem baj, legalább megyünk valahova. 

Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog, és nagyon kérlek titeket hagyjatok megjegyzéseket, hogy tudjam a véleményeiteket. 

Jó olvasást,

Kata

Mikor már csillapodott a légzésem, és a könnyeim is már úgy ahogy elálltak, jöttem rá egy nagyon fontos dologra: apa volt az egyetlen nyom ami elvezethetett volna édesanyámhoz. Egyáltalán ha még tényleg él-e, de most már nem volt semmilyen segítségem, mert ő már nem volt. Magamtól kellett utánanéznem a dolgoknak.

Hirtelen keltem ki az ágyból, a többiek legnagyobb meglepetésére. Vártam, hogy elfogjon a hányinger, de szerencsére semmi sem történt, így folytattam az utamat lefele. Az ajtónál gyorsan magamra kaptam a cipőmet, azután kiviharoztam a bejárati ajtón. Olyan gyorsan mentem amilyen gyorsan csak tudtam, de még így is utolértek a többiek. Pontosabban Nate ért utol, Lucy és Mike-ot meg csak sokkal hátrébb hallottam.

- Mit csinálsz, Beverly? – ragadta meg a csuklómat barátom, amiért kénytelen voltam megállni.

- Megyek a rendőrségre. – néztem mélyen a szemeibe.

- És mégis minek mész oda?

- Talán, hogy megtaláljam anyukámat? – vontam fel a szemöldökömet.

- Bev…

- Ne, Nate! – vágtam közbe – Muszáj megtalálnom őt.

- Szerinted komolyan életben van még? – kérdezte lehalkítva hangját, mintha nem akarta volna, hogy meghalljam, de tisztán értettem kérdését. Nem tudtam mit válaszolni. Nem szerettem volna, ha hülyének néz, de volt bennem egy érzés. Remény. Reménykedtem, hogy anya még tényleg életben van, hogy meg fogom találni, hogy újra magamhoz ölelhetem és, hogy ha nem is ugyanolyan hasonló lesz az életem, mint régen volt. Persze apa nélkül, de legalább anya még itt lehetett volna nekem. Viszont ha nem találtam volna meg anyát, akkor teljesen árva lettem volna és talán nem akartam elfogadni ezt a tényt. Nem hiszem, hogy azok után, amiken keresztülmentem, még ezt is elviselném. Bár az igaz, hogy már vannak barátaim, van egy barátom, és van egy bátyám – akinek bár nem sokára biztosan vissza kell majd mennie az anyjához –itt lesznek velem ami azt jelenti, hogy nem leszek egyedül.

- Igen. – válaszoltam a legbiztosabb hangomon. Nem sikerült annyira, ahogy akartam volna amit Nate is észrevett, mert csúnyán nézett rám. – Remélem. – tettem még hozzá halkan.

- Akkor majd megtaláljuk, de az nem ma lesz. – rázta hevesen a fejét.

- Miért ne lehetne ma? Nem mindegy, hogy ma vagy holnap. Teljesen ugyanaz.

- Nem, egyáltalán nem ugyanaz, mert ma beteg vagy, de lehet, hogy holnap már nem leszel.

- Ugye nem gondolod, hogy egy kis betegség meggátol abban, hogy megtaláljam anyámat.

- Nem, nem gondolom, sőt tudom, hogy nem gátol meg benne. Ezért kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy ne ma legyen az a nap, mikor megkeressük anyádat. Kérlek. Hiszen pont te mondtad, hogy ma vagy holnap, ugyanaz a dolog. – sokáig mérlegeltem helyzetemet. Nem tudtam mihez kezdjen, tényleg nem tudtam. Leblokkoltam. Aztán Nate-re néztem, akinek olyan reményteli volt az arca, hogy nem bírtam volna csalódást okozni, szóval alig észrevehetően bólintottam egyet. Nate felkapott karjaiba és szorosan magához ölelt. Boldog volt, én eddig örültem, hogy boldogságot szerezhettem neki.

Elindultunk visszafele, útközben pedig összetalálkoztunk Luvy-val és Mike-val, akik pont felénk tartottak. Meglepően távol voltak tőlünk, pedig az előbb még csak pár lépésnyivel távolabb sétafikáltak, miből rögtön rájöttem, hogy direkt mentek visszafele. Tudták jól, hogy Nate meg tud majd győzni, és milyen igazuk is volt.  

Fáradtan értünk haza, mert bejelentettem, hogy még szükségem van egy kis sétára, amire Nate elkísért. Addig Lucy és Mike hazamentek végül pedig ez a „kis” séta, egy órás lett, ami kellőképpen kimerített. Így amint betettük a lábunkat az ajtó küszöbén, csak felfutottam az emeletre és befeküdtem az ágyamba. Mármint Nate ágyában. Még tompán hallottam, hogy ő is feljött, és befeküdt mellém, de aztán minden elsötétült.

Boldogan ébredten, mi több nagyon boldogan. Őszinte mosollyal az arcomon ültem fel az ágyban. Oldalra nézve, láttam, hogy Nate még mélyen alszik, szóval halkan keltem ki az ágyból és ugyanolyan halk léptekkel indultam el a fürdőszobába, de persze ahogy ez lenni szokott – mivel annyira koncentrálsz, hogy óvatosan, lábujjhegyen mész – egyik pillanatban elvesztettem egyensúlyomat és eldőltem, mint egy fa. A fejem nagyot koppant, ahogy a fenekem is, de nem volt időm átérezni a fájdalmat, mert abban a percben hangos hahotázásba kezdtem. Az ágyon lévő Nate, egy kis mocorgás után, felült az ágyában és amint észrevette, hogy a földön fekszem, az egyik kezemmel a fejemet fogom, a másikkal pedig a hasamat, miközben egyszerre jajgatok és nevetek, kipattant a takarók alól és mellém guggolt. A homlokát összeráncolta, mivel együtt persze a szemöldöke is, ami ráadásul eléggé kócos volt, megmoccant. Ettől csak még jobban kellett nevetnem, ennél a pontnál pedig már Nate sem tudott tenni sok dolgot, egyszerűen ő is elmosolyodott. Nem akart röhögni, mert szerintem nem érezte helyénvalónak, hogy én éppen a földön fekszem, ő pedig kiröhög, de a szemei nem csak mosolyogtak, hanem már nevettek, amiből tudtam, hogy belül nagyon jót szórakozik rajtam. Azt hittem, hogy mindjárt meghalok ettől a sok nevetéstől, a szemeimből a könnyek folytak, a hasam már zsibbadt a sok erőltetéstől, ráadásul éreztem, hogy a hangom is el fog menni, mert a torkom kezdett fájni. Mindezek ellenére sem tudtam még sokáig abbahagyni a röhögést.

Kb. még fél óra telhetett el, mire már semmilyen fajta nevetés nem jött ki számon. Még mindig a földön feküdtem, kimerülten, nagyokat fújtatva és sóhajtozva. Nate a homlokomat simogatta, nem igazán tudom, hogy miért, de nagyon édes volt tőle. Lassan felültem, még lassabban fel is álltam. Nate is felállt, és szorosan karjaiba zárt. Olyan szorosan öleltem át amilyen szorosan csak tudtam, szerintem elég kényelmetlen lehetett neki, de nem szólt, szóval továbbra is öleltem. Annyira örültem, hogy van nekem. Soha nem gondoltam volna, hogy majd egy ilyen tökéletes srác lesz a pasim.

Ölelésünket, tökéletes pillanatunkat, persze muszáj volt valaminek megszakítania, ebben az esetben Nate telefonjának. Először megkérdezte, hogy válaszolhat-e és csak miután azt mondtam neki, hogy persze, ment el az ágy melletti komódhoz és vette fel a telefont. Elmosolyodtam ezen a dolgon, és ámultan bámultam Nate-et telefonálás közben. Mikor már lagalább öt perce telefonálhatott, jöttem rá, hogy én el akartam menni fürdeni, szóval úgy is tettem. Levetkőztem és beléptem a zuhanyzóba. A meleg vizet magamra folyattam, és éreztem ahogy minden ízületem ellazul. Hirtelen a zuhanyzófüggöny elhúzódott, mire akkorát sikítottam, hogy szerintem a szomszédban is hallhatták. Mikor felismertem Nate-et, felpofoztam, persze nem erősen.

- Nem teheted ezt meg minden egyes alkalommal mikor tusolni jövök. – mondtam az eleján teljesen komolyan, de a végén már mosolyogva, amitől Nate felbátorodott, és beállt mellém a tusolóba.  – Menjél innen kedvesem, senki nem mondta, hogy bejöhetsz. – mosolyogtam rá bájosan.

- Dehogynem én mondtam magamnak, hogy bejöhetek. – mosolyogtt vissza. – Amúgy pedig az én házamban vagy, és ez az én fürdőszobám, szóval te csak ne mond meg, hogy mit csinálhatok és mit nem, jól van, kedvesem? – egyre jobban közeledett felém, és pedig egyre jobban hátráltam, de sajnos nem tudtam messzire menni, mert megéreztem a hideg falat a hátammal.

- Ne menekülj, szívem. – mosolygott még mindig Nate.

- Nem menekülök. – közelebb hajoltam hozzá, szánk már szinte összeért. Észrevettem, hogy teljesen arra koncentrál, hogy mikor csókolom meg, szóval gyorsan helyet cseréltem vele. Nate eltávolodott tőlem, és felháborodottan nézett szemembe.

- Ezt ne csináld meg még egyszer, mert visszakapod.

- Dehogy kapom. – legyintettem. Talán túl korai volt ez a nagy biztosság, mert abban a pillanatban, Nate megfogta derekamat, és neki nyomott a falnak. A víz még mindig csorgott a tusolóból. Barátom ajkait az enyémekre nyomta, és lassú, érzelmes csókot adott. Nem sokkal utána elvált tőle, és megkérdezte, hogy már lefürödtem-e. Bizonytalanul válaszoltam neki, hogy még nem. Erre megfogta a tusfürdős üveget, tett egy picit a kezére, és elkezdte rajtam dörzsölni. Éreztem, hogy az arcom tiszta piros, nagyon új volt nekem ez a dolog. Az elején mozdulatlanul álltam, azután pedig felbátorodtam, és így már élvezni tudtam az egészet. Olyan jó érzés volt, amilyet azelőtt még nem éreztem. Minden egyes testrészemre tusfürdőt tett, azután pedig megengedte a vizet, és lemosta rólam a habot. A tusfürdős flakont nekem adta. Az elején nem nagyon értettem, hogy mit szeretne, aztán megértettem, hogy ő is azt szeretné, ha én lefürdetném. Habozva vettem el a kezéből a szappant, és még annél is bizonytalanabbul kezdtem el a vállát bedörzsölni azzal. Nem sokáig tartott ez a bizonytalanság, mikor befejeztem a bal karját, már teljesen merész voltam, és folytattam az utamat megtisztítva minden testrészét. Mikor le is öblítettem róla a habot, kiléptünk a tusolóból, és egy-egy törölközőt vettünk elő.

- Tetszett? – kérdezte meg miközben a karomat törölte meg.

- Igen, tetszett. – mondtam a leghalkabban ahogy tudtam.

- Tessék? Azt hiszem nem hallottam tisztán. – mosolyodott el huncutul, amiből tisztán tudtam, hogy nagyon is jól hallotta amit mondtam.

- Szerintem meg kristály tisztán hallottad. – mosolyogtam vissza rá.

- Nem, tényleg nem hallottam. – vágott vissza.

- Azt mondtam, hogy igen, tetszett. – mondtam jóval biztosabban, mint az első alkalommal.

- Na, ezt már jobban hallottam. – hajolt közel az arcomhoz Nate, majd egy rövid csókot nyomott a számra. Mikor mind a ketten befejeztük egymás törölgetését, ő kiment felöltözni, én pedig bent öltöztem fel, mivel nekem már bent voltak a ruháim. Kimentem a szobába, de már senki nem volt ott, szóval gondoltam Nate biztos lemehetett. Én is lecammogtam, és csak a lefele vezető úton jöttem rá, hogy mennyire is éhes vagyok, mert a gyomrom hihetetlen hangosan kezdett el korogni. A konyhába leérve ott találtam az én kedves barátomat, akinek éppen a fele teste a hűtőben volt. Szerintem azt sem hallotta, hogy lejöttem, szóval kihasználva az alkalmat, mögé lopakodtam, és hátulról átöleltem. Akkorát ugrott ijedtében, hogy a fejét beverte a hűtő tetejébe, de akkor erővel, hogy az még nekem is fájt.

- Mondtam, hogy még visszakapod. – mosolyogtam rá amilyen szépen csak tudtam, miután kijött a hűtőből.

- Ezt pedig te fogod visszakapni. – simogatta feje búbját, ahol beverte azt.

- Sajnálom, kicsim. – mentem közelebb hozzá, és fogtam meg a fejét ahol beverte. Puszit is nyomtam rá, hátha attól jobb lesz, de persze semmit nem változtatott. Maximum annyit, hogy így Nate átölelhetett, és a nyakamba fúrhatta fejét. Gondoltam ez valamiképpen segíti őt. A probléma csak az volt, hogy minden alkalommal visszajött aza kép, mikor felhajolt, és beverte a fejét a hűtőbe, amitől egyből elnevettem magam. A testem rezegni kezdett, amit persze Nate is észrevett, szóval eltávolodott tőlem.

- Bocsánat, én sajnálom, csak olyan vicces volt. – próbáltam kimagyarázni magam.

- Igen? Neked vicces, hogy bevertem a fejemet? Van három másodperc előnyöd, hogy elfussál. – mosolyodott, de látszott, hogy belül teljesen komolyan gondolta, szóval elsiettem a konyhából, tettem egy kört a nappaliba, ahova már követett Nate is. Mikor megláttam a nappali bejáratánál, már nem csak gyorsan siettem, hanem rohantam, ahogy a lábam bírta. Mivel a nappalinak csak egy ajtaja volt, meg kellett várnom, hogy Nate el kezd utolérni, és így ki tudtam szökni az ajtón. Miután a nappalin kívül talátam magamat, felfutottam a lépcsőn, be a szobába, azután pedig be a fürdőbe, ahol magamra zártam az ajtót, és vártam, mikor hallom meg Nate lépteit. Azokat viszont nem hallottam, szóval biztos voltam benne, hogy még mindig lent van, így elindultam kifele, de pont abban a pillanatban hallottam meg a parketta nyikorgását, szóval ismét kulcsra zártam az fürdő ajtaját, és leültem a fal mellé. Jól sejtettem, hogy barátom közeleg, mert a következő pillanatban kopogott az ajtón, és roppant kedves hangom szól be, hogy „mézespuszedlim, légy oly kedves, és engedj be”,  de persze én ezt a cukormázas beszédet nem vettem be, szóval mozdulatlanul ott maradtam ahol voltam. Nate továbbra is dörömbölt az ajtón, aztán tíz perc után abbahagyta, és minden elhalkult. Az egyetlen dolog amit hallottam, az a lélegzetvételem volt. Olyan halkan álltam fel amilyen halkan csak tudtam, majd elmentem az ajtóig, ahol elfordítottam a kulcsot a zárban. Kinyitottam az ajtót először csak egy nagyon kicsi résre, amin kinéztem, és miután láttam, hogy az egész szoba tiszta, kijjebb merészkedtem. Mikor már kétlépésnyire voltam az ajtótól, hirtelen kezeket éreztem fonódni a derekam köré. Olyan hirtelen jött az egész, és annyira megijedtem, hogy ismét egy óriásit üvöltöttem. A fogva tartóm el kezdett hahotázni, én pedig azt a pillanatot kihasználva, mikor a derekam köré fonódó karjai kevésbé szorítottak, gyorsan kitéptem magam öleléséből, és elfutottam olyan gyorsan, mint a villám. Hirtelen halkult el barátom, aztán pedig felkiáltott:

- Ez nagyon gonosz volt, cukorbogyóm. – persze én köszönhetően ezeknek a beceneveknek, nem bírtam csöndbe maradni, egyből elnevettem magam, ami elárulta Nate-nek hollétemet. Én gyorsan a vendégszobába futottam, ahol azt hittem a bátyám lesz, de ő nem volt ott, szóval még jobban l tudtam rejtőzködni. A legmegfelelőbb helynek a szekrény tűnt, amit mellesleg tele volt ruhával, amik mögé még könnyebb elbújni. Kinyitottam a két ajtaját, majd bevetettem magam a felfüggesztett ruhák mögé, majd amilyen halkan csak tudtam, anélkül, hogy becsaptam volna, becsuktam az ajtókat, majd vártam. Sok perc eltelhetett, de Nate még csak messziről sem hallottam, ami teljesen felcsigázta érdeklődésemet, persze nem akartam megint úgy végezni, mint pár perccel ezelőtt, szóval le kellett nyugtatnom magamat. Ez pedig úgy sikerült a legjobban, hogy azt mondogattam, „biztosan odakint van, pontosan tudja, hogy te hol vagy, és csak arra vár, hogy kimenj”. Ez a módszer tökéletes bevált, mert semmilyen késztetést nem éreztem többé, hogy kimenjek. Nagyon halk lépteket hallottam, szinte hangtalanokat, amik egyre közeledtek a szekrény felé, azaz felém. Hirtelen nyitották ki az ajtókat, én pedig abban a percben próbáltam beljebb húzódzkodni, de nem hiszem, hogy nagyon sikerülhetett, mert még mindig ugyanott éreztem magamat, viszont legalább megpróbáltam. Szemeimet szorosan lehunytam, abban reménykedve, hogy ha én nem látom őt akkor majd ő sem fog engem.

- Hát itt vagy, Csipkerózsika. – ezzel a mondattal pedig minden reményem szertefoszlott. Továbbra is mozdulatlan maradtam, hátha csak mondja ezeket a mondatokat, hogy előcsalogasson, viszont mikor megérintette a térdeimet, akkor rájöttem, hogy nem csak egy trükk volt, hanem tényleg megtalált engem.