Ez nagyon fura. Már fél éve semmit sem írtam, nagyon sajnálom!
Most viszont hoztam nektek egy kis ízelítőt abból a novellából/ történetből (még nem tudom melyik) amit éppen írok.
Semmit nem szeretnék mondani róla, viszont azt megemlíteném, hogy NEM TELJESEN az én szerzeményem. Mármint az alapját egy könyből vettem, szóval ha hasonlóságot láttok az azért van.
Remélem tetszeni fog nektek. Kérlek írjátok meg a véleményeteket. Hogyha sokatoknak tetszeni fog, akkor biztosak lehettek abban, hogy többször fogok hozni dolgokat.
Jó olvasást, Kata
U.i.: Tudom, hogy nem túl hosszú, de egyenlőre csak ennyi van kész.
A könnyeket visszatartva szaladok ki a kávézóból. Csak
megyek előre, amerre a a lábaim visznek. Vissza sem nézek amikor a nevemet
kiáltja. Viszont abban a percben, mikor
meghallom a hangját, talán utoljára, valami eltörik bennem, és addig
visszatartott könnyeim kicsordulnak. Csak az utat figyelem, de lassan azt sem
látom már rendesen. Nem tudom meddig
gyalogolok. Lehet, hogy órákig, de az is lehet, hogy csak pár percig. Teljesen
elvesztem az időérzékemet, de mikor legközelebb felemelem a fejemet, a
buszpályaudvar előtt állok. Fogalmam sincs hogyan kerültem oda, hiszen azelőtt
még egyszer sem voltam ott.
Belépek a kapun, és egy teljesen más világ vár rám. Van aki
mosolyog, és lehet látni rajtuk, hogy nagyon boldogok. De olyan ember is van
akinek hasonlóképpen folynak a könnyei, mint nekem. Van aki ölelkezik, van aki
csókolózik, de van aki összegörnyedve ül a padon, és a haja az arcába lóg.
Hirtlene felindulásból megnézem hova megy a következő busz.
Kansas city. Körülbelül nyolc órás út. Pont arra lenne szükségem. Aztán majd
vagy visszajövök, vagy csak egyszerűen továbbmegyek. Tökéletes!
Kifizetem a jegyet, aztán elfoglalom a helyemet a buszon,
mivel az már bent állt. Szerencsére nem voltak sokan, szóvel senki nem ült le
mellém.
Körülbelül tíz perc után elindulunk. Kicsit szomorúan nézem
a megszokott embereket akik távolodnak, de ugyanakkor izgatott vagyok, és
boldog.
Az elején csak nézem a mellettem elsuhanó tájat, és
gondolkodom. Nem értem, hogy tehette azt velem amit tett. Hiszen mindig annyira
kedves volt velem, ráadásul olyan boldognak látszott mikor mellettem volt.
Miért pont vele? Hiszen én semmi rosszat nem tettem velük?
Akkor miért kellett ezt tenniük? Semmit nem értek. Mikor azt hittem már sosem
lesz jó az életem, ők megjelentek, és felhúztak a gödörből. Most viszont úgy
érzem mintha kezdenének visszarántani.
Próbálom más irányba terelni a gondolataimat, de egyszerűen
mindig visszatérnek rájuk. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez az egész utazás?
Hiszen csak gondolkodni lehet egy ilyen hosszú utazáson! Ráadásul semmi
olvasnivalót, meg unaloműzőt nem hoztam magammal. Mondjuk persze, honnan tudtam
volna, hogy az otthonról való elindulásom után egy vagy két órával, már az
államból kifele fogok tartani?
Előhúzom a telefonomat. Anya keresett kétszer is. Nem hívom
vissza, hiszen tudom, hogy csak azért keres, mert kellene neki valami. Amúgy
eszébe sem jutnék. Valószínűleg csak piát kéne vennem neki. De már elegem van
mindenből. Hiszen nem úgy kéne lennie, hogy ő gondoskodik rólam? Akkor meg
miért fordítva van ez? Legalábbis két éve, miért változott meg ez a helyzet.
Annyira szeretném, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba, mármint a
két évvel ezelőttire. Hiszen akkor minden olyan jó volt. Olyan boldog voltam,
hogy amikor most visszagondolok azokra az időkre, nem is tudom, hogy csináltam.
Most egyszerűen lehetetlennek tűnik az a boldogság. Sosem tudnék olyam vidám
lenni újra. Az már nem hozzám tartozna. Persze, nem vagyok valami depressziós
ember, szoktam nevetni, de két éve egyszer sem volt teljesen felhőtlen,
önfeledt vagy őszinté. Mindenki
próbál engem megnevettetni, de amiket csinálnak ennek érdekében az már inkább
siralmas. Tudom, hogy értem csinálják, de bárcsak ne erőltetnék ennyire!
A fejtámlára hajtom a fejemet, és lehunyom a szememet. Csak
ekkor érzem meg igazán mennyira fáradt vagyok. Pár perc múlva már el is
szundítok.
Mikor kinyitom szemeimet kint már sötét van, és több ember
lett a buszon. Biztos megállhattunk valahol közben. Ezt maz is bizonytja, hogy
valaki folyamatosan rugdossa a székemet hátulról, feltehetőleg ezért keltem
fel. Éppen fordulnék hátra, mikor abbahagyja. Olyan boldog leszek, és már
hajtanám vissza a helyemet, hogy visszaaludjak, amikor megint elkezdi. Hirtelen
felindulásból felpattanok az ülésemről, és eszelős tekintettek hátrafordulok.
- Abbahagynád, kér... – kezdem el, aztán megakadok. Egy
velem egyidős srác néz vissza értetlenül. A szemei sötét zöld színűek, a haja
pedig pont olyan barna árnyalatú, mint az enyém. Annyira helyes, hogy az
hihetetlen. Aztán elém ugrik az Ő arca, és abban a pillantban lesütöm szeimet,
egy mély lélegzetet veszek, aztán kinyitom őket. – Légyszíves ne rugdosd a
székemet, rendben? Köszönöm. – gonoszabbnak hangzott, mint akartam, de nem
igazán érdekel. Hiszen valószínűleg soha többé nem fogom látni ezt a srácot,
akkor meg kit érdekel.
Igen ám, csak elfeledkezdtem arról, hogy ez az út több, mint
8 órás. Szóval mégsem volt olyan mindegy, hogy hogyan beszélek vele.
Pár perc elteltével ugyanolyan ütembe el kezdte ütögetni a
székemet, ráadásul még csámcsogni is kezdett valamin. Annyira az idegeimre
ment, de volt egy enyhe gyanúm, hogy direkt csinálta, szóval próbáltam
lenyugtatni magamat. Viszont hirtelen mellém hüppent, rám hozva a frászt.
- Brandon vagyok. – nyújtja felém a kezét.
- És? – vonom fel a szemöldökömet, hidegen.
- Ne már, te az a fajta lány vagy?
- Milyen fajta lány?
- Aki játssza a jégkirálynőt, közben látszik, hogy igazából
nem ilyen. – néz mélyen a szemembe. Gyorsan elkapom róla a tekintetemet, és
kinézek az ablakon. Mintha ezt már mondták volna nekem. Talán túl sokszor is.
- Tűnj innen! – folytom vissza a haragomat miközben visszafordulok
hozzá, könnyekkel a szememben.
- Ne haragudj, én nem akarta... – szabadkozik. Az ablakhoz
fordulok tudomást sem szerezve róla. Még egy ideig marad, aztán szerencsére
észreveszi, hogy nem szívesen látom őt, és visszaül mögém.
Talán nem kellett volna ilyen bunkónak lennem, de... Most
nem igazán tudok kedves lenni, senkivel sem. Főleg nem egy ilyennel, aki ugyanúgy
hangzik, mint Ő.
A könnyek csorognak az arcomon. Próbáltam őket
visszatartani, de egy idő már nem ment, így kicsordultak. Azóta pedig
megállíthatatlanul folynak. Minél jobban az ablakhoz fordulok, hogy minél
kevésbé lássanak az emberek. Már csak az kéne, hogy megkérdezzék mi a bajom.
Brandon mióta visszült nagyon csendben van. A székemet nem
lökdösi, a rágóval nem csámcsog. Csak halkan lehet hallani a fülhallgatón
keresztül a zenét. Egyik kedvenc számom az amit hallgat. Nekem is csak egy kis
zene kéne, és egyből jobban lennék. Csak én hülye nem hoztam fülest, anélkül
meg nem szeretek nyílt helyen hallgatni.
Lehunyom a szemeimet, reménykedem, hogy el tudok ismét
aludni, de perccekkel később is csak álmatlanul ülök. Már a fenekem is
elzsibbadt, pedig még csak három órát jöhettünk. Annyira meggondolatlan voltam!
