Boldog Új Évet!!!

Ismét itt vagyok! Tavaly írtam egy bejegyzést az év utolsó napján, és nagyon megtetszett. Itt össze tudom foglalni, mi minden történt egy évben, és el tudom mondani a dolgokat amik tetszettek és amik nem. 

Ebben az évben, azt hiszem minden napom ugyanúgy telt. Tudom, ez elég elkeserítő, de ez van. Fél ötkor vége van az iskolának, ötre hazaérek, leckét írok, eszem egy kis uzsonnát, leülök a gép elé, sorozatot nézek és írok, aztán vacsi, fürdés és lefekvés. Szombatonként lovaglás, szerdánként fuvola, és ebből állt ez az évem. 

A nyáron hazamentem Magyarországra, és egy remek nyárt tölthettem, családdal, barátokkal, lovakkal...Minden tetszett, amíg el nem érkezett a nap mikor is vissza kellett jönnünk. Ilyenkor mindig olyan idegennek érzem az itteni lakásunkat, szobánkat, hogy az valami hihetetlen. Másnap már kezdtek visszaszokni, harmadnap pedig már a magyarországi házat érezném idegennek. Nem tudom, hogy ti már éreztetek-e ilyet, ha nem akkor elmondanám, hogy szörnyű egy érzés.

  

Szeptemberben megkaptam az új osztályomat (a francia suliban minden évben új osztályod van meg tanáraid). Teljesen elkeseredtem, mert a két legjobb barátnőmből egyik sem volt egy osztályban velem, pont mint a tavalyi évben sem. Azt hittem, hogy ez a szomorúság sokáig fog tartani, de végül is mindenkit ismertem. Valamelyikük eddig csak az évfolyamtársam volt, valaki tavaly volt velem egy osztályban, vagy tavalyelőtt, vagy mind a két évben. És most már bátran kijelenthetem, hogy a három osztályból amim valaha volt, ezt szeretem a legjobban, ami az osztálytársakat illeti. A tanárok, a tananyag már más kérdés. 

Októberben hazamentünk, és minden nagyon jó volt, meg persze rövid is. Annyira ott maradtam volna, de nem lehetett, visszajöttünk. És minden ment tovább, mintha nem is lettünk volna, mintha a nagyszülők és mi nem sírtunk volna mikor elbúcsúztunk. 

Ami talán a legjobban zavar az ittlétben, hogy fogalmam sincs mikor költözünk vissza Magyarországra. Mikor megkérdezem édesapámat, mindig azt mondja, hogy ezt nem lehet tudni, talán holnap már vissza is megyünk, de lehet, hogy tovább maradunk. Senki nem tudja, amibe beleőrülök. Annyira szeretnék már visszaköltözni, de aztán rájövök, hogy semmi nem lenne olyan mint régen. Új suliba kéne mennem, ahol lehet, hogy lennének pár ismerősök, de sok új arc lenne. A nagyszülők mindig egyre jobban öregednek, felejtenek. A gyerekek a nagy családban is minden egyes nap nőnek, és születnek új gyerekek is. És mind ezeknél mi nem vagyunk ott. Nem fogom látni, ahogy az unokatestvéreimnek megszületik a gyerekük, pedig az akkora öröm. Minden megváltozott. Megváltozik, és meg fog változni. 

Nagyon megköszönöm azoknak az embereknek akik itt voltak velem ebben az évben, és remélem továbbra is itt maradtok!

Teljes szívből kívánok nektek sikerekben gazdag, mosolyokban teljes, BOLDOG ÚJ ÉVET!!!!

Tizenegyedik fejezet

2014.12.31.

Sziasztok kedves olvasóim! Megérkeztem az új résszel. Lesz egy következő bejegyzésem, abban írnék majd többet, ebben most egyenlőre csak az új fejezet lesz.

Jó olvasást, Kata!

- Szerinted mikor engednek haza… mármint ki innen? – kérdeztem egy kis csend után Nate-től. Nem válaszolt, csak megemelte az ujját, olyan „várj, mindjárt jövök” mozdulattal, és kiment a szobából. Kb. tíz perc után visszajött, és mivel, zavartan néztem rá, csak annyit mondott, hogy: - Minimum két nap, maximum egy hét. – aha, szóval elment megkérdezni, azt amit tudni szerettem volna.

- Ohh, köszönöm. – érzékenyültem el, persze nem akartam igazán kimutatni, szóval csak néztem Nate-t.

- Nagyon szívesen, amúgy pedig mondtam, hogy hozzánk bármikor jöhetsz. Sőt, legalább addig, amíg fel nem épülsz, kötelezlek téged meg legalább szem előtt leszel, és ha nem is én, de anya tud téged ápolgatni.

- Tudom magamat ápolgatni, azzal semmi gond nem lenne, viszont az a helyzet, hogy csak hozzátok tudok menni vagy az utcára. Úristen… - sápadtam le. Nate is észrevehette, mert gyorsan felpattant a székéből, és mellém ült az ágyra, megfogva a kezemet. – Mi történt Bev? – kérdezett rá aggodalomtól csillogó szemekkel. Nyilván nehéz volt engem követni, hisz pár pillanattal ezelőtt még teljesen jól voltam, vagyis kívülről úgy nézett ki, mintha teljesen jól lennék. Az más kérdés, hogy belül, hogy éreztem magam. A másik percben, pedig gondolkodom, aztán rájövök valamire, és teljesen kiakadok. Vettem egy nagy levegőt, majd azt lassan kifújtam. Ezzel a mozdulatsorral próbáltam erőt meríteni, hogy végre meg tudjak szólalni.

- Még nem vagyok tizennyolc. Nem vagyok nagykorú. Ha megtalálnak az utcán, vissza fognak vinni apához, hisz ő mégis csak az édesapám. De én ott egy napot sem akarok maradni. –panaszoltam.

- Bev, ugye tudod, hogy egy nap muszáj lesz följelentened, különben egész életedben attól fogsz félni, hogy egy nap majd megint azt teszi veled, mint korábban. Nem élhetsz félelemben. Azért meg ne aggódj, hogy vissza kell menned hozzá. Nem engedem, nem engedjük, és nálunk maradsz.

- De Nate, nem lehetek örökre nálatok. Csak púpnak érezném magam a hátatokon.

- Nem leszel örökre nálunk. Nekem azt mesélted, hogy egy év és mész egyetemre. Ez a terved nálunk sem fog változni. Egy év nem sok idő, majd meglátod. Az meg az eszedbe se jusson, hogy púp vagy a hátunkon, mert ez nem igaz. – hálásan mosolyodtam ismerősömre, mert sikerült neki. Sikerült lenyugtatnia, és meggyőznie, hogy hozzájuk mehetek. Sosem voltam az az ember, aki sokakban megbízott, főleg nem ilyen kevés idő alatt. De Nate-nek ez is sikerült, pedig pár órája ismerem. Mármint igazából ismertem már, de sajnos vagy nem sajnos, ismét meg kellett ismernem. Ezek után még sokat beszéltünk, de semmi fontosról. Pontosabban Nate nem szállt le ARRÓL az estéről, részletesen elmesélte, bármennyire nem akartam, és minden erőmmel ellenkeztem. 

A történet végére, már teljesen leizzadtam, és éreztem, hogy az arcom tiszta vörös, és lassan felrobban. Mindent elmesélt a kapcsolatunkról, ami tényleg egy fogadással kezdődött, de – igaz, hogy nem volt alkalmunk még beszélni róla – a végén már nem csak amiatt voltunk együtt. Ez is zavarba hozott, és többszörösen lenézést kértem, hogy nem emlékszem rá, és azért is, hogy most még nem lehetünk együtt. Még nem éreztem volna helyén valónak. Igaz, hogy olyan volt mintha már évek óta ismerném, de akkor sem. Megint meg kell teljesen ismernem, minden mozdulatát, minden olyan dolgot, amit nem szeret, és azokat is amiket szeret. Szerencsére megértett engem és nem erőszakoskodott, sőt azt mondta, hogy örül neki, hogy ismét a szívembe kell férkőznie.

Ötkor belépett a terembe Lucy. Teljesen frissnek, és kipihentnek nézett ki, amiért büszke voltam magamra. Ha nem küldtem volna haza – bátya segítségével – akkor, teljesen letört lenne. Nate-re néztem, hogy ellenőrizzem az ő állapotát is, de ő teljesen jól nézett ki. Mosolygott nővérére és rám is, folyton beszélt, semmi problémája nem volt.

- Milyen frissnek nézel ki. – mosolyodtam Lucy-re.

- Az is vagyok. – kiáltott boldogan. – Még többet dogok beszélni. – vigyorodott le gonoszan.

- Az engem nem zavar.

- Egy idő után fog, hidd el Bev. – fogta a fejét Nate. Jól ismerte nővérét, én pedig bíztam Nate-ben. Szóval elképzeltem, hogy Lucy egyfolytában beszél, be sem áll a szája, öccse pedig fájdalmasan nézi, és muszáj volt elnevetnem magam.

- Mikor engednek ki? – fordult felém, miután Nate-re vetett egy gyilkos pillantást.

- Minimum két nap, maximum egy hét, - idéztem fel barátom szavait. – a javulásomtól függ, bár én már teljesen jól érzem magam, szóval nem értem miért kell még mindig itt döglenem.

- Lucy, Bev hozzánk jön miután kiengedték, ameddig nem megy egyetemre. – jelentette ki Nate, én pedig szégyenkezve néztem Lucy-ra. Tudtam, pontosabban reméltem, hogy semmi kifogása nem lesz, mégis szörnyen éreztem magam. Olyan ciki volt, hogy náluk kellett laknom, mert nem volt senkim. Nem éreztem helyénvalónak. Ennek a gondolatmenetnek köszönhetően, eldöntöttem, hogy találni fogok egy munkát, és bele fogok fizetni a költségekbe. De ezt nem szándékoztam elmondani nekik, mert úgysem engedték volna. Igaz 

nem ismerem az anyjukat, de érzem, hogy majd vele el fogjuk tudni rendezni. És jól is gondoltam.

Három nap múlva kiengedtek, mert az orvosok is rájöttek, hogy semmi bajom, és, hogy felesleges lenne bent tartaniuk, ugyanúgy gyógyulok „otthon” is. Szóval Nate-ék hozzájuk vittek, és megismerhettem az anyját.

Hétfő volt, és barátaimnak suliba kellett menniük. Nekem még szerencsére nem volt kötelező, orvosi igazolásom volt. Így az ideiglenes otthonomba maradtam, Nate és Lucy anyjával. Hallottam, hogy valaki halkan lépked a lépcsőkön, aztán a csak behajtott ajtón megpillantottam Mrs. Roberts-et. Amint észrevette, hogy észrevettem elmosolyodott és beljebb lépett. Csodálom ezt az asszonyt. Emlékeztet az édesanyámra, aki már nem lehet itt. Tudom, hogy barátnők lettek volna, annyira sok közös témájuk lehetett volna. Például mind a ketten mindig kézműveskednek valamin, vagy karácsonyi díszeken, vagy húsvétikon, és annyira beleélik magukat. Mind a ketten szeretnek sütni, mármint az még nem tudom, hogy Mrs. Roberts szeret-e, de az biztos, hogy szinte az egész napját a konyhában tölti, ha nem megy dolgozni. Még csak két napja vagyok itt, de teljesen olyan érzésem van, mintha máris a család része lennék.

Mrs. Roberts egy gőzölgő bögrét tartott kezében, és figyelmesen nézte,  nehogy kilöttyenjen.

- Hoztam egy kis teát, az mindent meggyógyít. – nyújtotta át a italt.

- Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Roberts…

- Ugyan, semmiség, viszont tegezz nyugodtam, és jobban szeretem a Mary-t. – mosolyodott el.

- Ohh, akkor igazán köszönöm Mary. Pont le akartam menni, mert beszélni szeretnék veled. Az a helyzet, hogy úgy érzem magam, mint egy befurakodó. Szóval szeretnék beszállni a lakbérbe, fogok keresni egy munkát. És csak szerettem volna beszámolni erről a tervemről.

- Figyelj, Beverly, a fiam meg is ölne, ha elfogadnám a pénzedet, szóval bocsánat, de nem tehetem. Azt viszont nagyon értékelem, hogy figyeltél erre. És egyáltalán nem kell befurakodóként érezned magad, mi nagyon szívesen látunk téged, főleg Nate. – mosolyodott el sejtelmesen, mire én összehúztam a szemöldökömet, de inkább nem kérdeztem rá. – Tudom, hogy nem könnyű neked, és akkor is ha gondolom nem akarod mindenkitől ezt hallani, de sajnálom, ami történt veled, azon a napon, szörnyű lehetett átélni. – utoljára kivillantotta fogsorát, majd indult kifele. De nekem fogalmam sem volt, hogy mi történt azon az estén. Eddig senki sem hozta szóba, gondoltam biztos azért, mert nem volt benne semmi különleges. Pedig biztos volt benne valami sokkoló, és szörnyű, ahogy Mary is mondta. Nem jó tudatlanságban élni. A fejedben az jár, hogy mindenki tud rólad mindent, rajtad kívül. Sajnos kis város ez, és gyorsan terjednek a hírek. De az igazat megvallva, hazafele jövet a kórházból, senki nem nézett rám furcsán, vagy éppen sajnálkozón. Mindenki megbámult egy rövid pillanatig, aztán mikor megláttam, hogy néznek, lesütve a szemüket, alig észrevehetően elfordították a fejüket. Ezen kívül viszont semmi.

- Mi történt, aznap? – tettem fel a kérdést, még pont azelőtt, hogy Mary kitette volna a lábát abból a szobából.

- Kicsim, nem én szeretnék az az ember lenni, aki beavat ebbe. Sajnos én nem tudok sokat róla, mert Nate sem mondott semmit. Tőle kell majd kérdezned. – rántotta meg a vállát, majd véglegesen elhagyta a szobámat, és lekocogott a lépcsőn.

Háromkor megérkeztek az ikrek. Hallottam, hogy halkan váltanak egy pár szót édesanyjukkal, majd a következő pillanatban, már nálam voltak. Mosolyogva fogadtam őket, mér lassan kezdett elegem lenni az egyedülléttől, és igaz, hogy lemehettem volna, hogy beszéljek Mary-vel, valahogy mégsem húzótt oda a szívem. Félre értés ne essék, semmi problémám vele, de még szoknom kell.

- Milyen volt a suli? – kérdeztem. Unalmas, szar, nélküled nem az igazi, és ehhez hasonló válaszokat kaptam, amin egyből elnevettem magam. Régen vártam erre, hogy egyszer megkérdezhessem „milyen volt a suli?”, és nem tőlem kérdezik ezt. Részletesebben is elmesélték, hogy mi történt, aztán Lucy kiment azzal az indokkal, hogy elmegy vécére, meg megcsinálja a háziját, hisz Nate úgysem fogja.

- Mi történt aznap este? – kérdeztem meg kerek-perec. Kicsit megdöbbent, nem számított ilyen nyílt kérdésre, de aztán megszólalt.

- Nem vagyok olyan biztos benne, hogy hallani szeretnéd. – rázta hevesen a fejét, olyan „ez nem egy jó ötlet” szerűen.

- Lehet, hogy tényleg nem szeretném, de Nate, nem akarok így élni. Fogalmam sincs, hogy miért kerültem kórházba. Semmit nem tudok. – fakadtam ki hirtelen. Keservesen hullottak könnyeim. Nem bírtam már ezt. Annyira sok dolog történhetett, amiről én még csak nem is tudtam. Nate elképedve nézett egy ideig, majd felocsúdva döbbenetéből, közelebb húzódott hozzám, és megölelt. Szoros ölelés volt, mégis, éreztem mozdulataiban azt a gyengédséget, mintha attól tartana, hogy bármelyik percben összetörhetek, mint egy porcelánbaba. Pont ez kellett nekem. Hogy tudjam, van valaki mellettem. Nem szerettem volna kimondani, de napról napra egyre nagyobb szükségem volt Nate-re. Csak egy hete ismertem meg, de már nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. 

Karácsony!

Sziasztok kedves olvasóim! 
Most nem új résszel jöttem, hanem nagyon BOLDOG KARÁCSONYT szerettem volna kívánni. Remélem életetek legjobb ünnepét töltöttétek/töltitek ma, és minden kívánságotok teljesült/teljesül. Én egy dolgot sajnálok csak, hogy nem az egész, nagy családdal tölthettem ezt a napot, hanem csak a kis családdal, de legalább családdal voltam. Szerintem nektek sem volt valami karácsonyi hangulatotok, mármint nekem biztos nem, hisz egy szál ujjatlanban voltam (talán ez is közrejátszott a christmas spirit hiányához). Nagyon vártam a havat - hisz a karácsony számomra csak úgy karácsony - de sajnos nem esett, főleg úgy, hogy tízen valahány fok volt itt, Rómában. Na és mit kaptatok ezen a napon? Mindent amit kértetek? Kikkel töltöttétek ezt a fontos ünnepet? Még egyszer áldott karácsonyt mindenkinek, és köszönöm, hogy itt vagytok!!! 

Nagyon sok puszival, és sok-sok szeretettel,

Katától!

Tizedik fejezet

2014.12.22.

Sziasztok! Tudom, késtem, és ezt nagyon sajnálom, de így az utolsó hétben nagyon hajtani kellett. Tényleg elnézést kérek, viszont itt a szünet!!! Ti is úgy örültök neki, mint én? Mit szeretnétek kapni karácsonyra? Mentek valahova külföldre, vagy nagyszülőkhöz, vagy otthon maradtok, és ott töltitek a karácsonyt? A részről nem szeretnék sokat mondani, de azt elmondhatom, hogy nagyon remélem élvezni fogjátok, és azt is remélem, meg nagyon meg is köszönném, ha karácsonyi ajándékként leírnátok nekem a véleményeiteket. Nagyon boldoggá tennétek! Jó olvasást, élvezzétek! 

Puszi, Kata

- Tudod milyen ebben a tudatlanságban élni? Felébredek, meglátlak titeket, azt sem tudom kik vagytok, aztán bejön az egyetlen ember, akit ismerek, de rá jövök, hogy félreismertem, aztán pedig senki nem hajlandó elmondani hol van az édesanyám. Azt hiszem ezek a történések után, nem lesz olyan könnyű felzaklatni. –mondtam ki körülbelül egy szuszra. – Hogy is hívnak? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt a nevéről.

-Ohh tényleg, sajnálom, be sem mutatkoztam. A nevem Lucy, a tesómat pedig Natenek hívják, ha esetleg tudni szeretted volna, meg így legalább már nem vagyunk teljesen ismeretlenek neked. – mosolyodott el. Komolyan mindig mosolyog? Hihetetlen. – Amúgy pedig visszatérve a monológodhoz, azt hiszem igazad van. Ha megígéred, hogy nem fogsz depresszióba zuhanni, vagy, hogy semmivel nem fogsz ártani magadnak, akkor elmondhatom, de tudd jól, hogy nem szabadna ezt tennem. Megígéred, amiket kértem, és nem fogod elmondani senkinek sem?

- Igen, megígérem. – bólintottam, azzal is megerősítve, amit mondtam. A legrosszabbra felkészülve hallgattam Lucy-t. És jól tettem, hogy felkészültem a legrosszabbra, mert amit hallottam, még így is szörnyű volt. Még az után is, hogy látogatóm befejezte mondandóját, lesokkolva feküdtem. Nem hittem el, hogy pont egy nyaraláskor halt meg az anyukám, még hozzá csak a figyelmetlenségünknek hála. Ha jobban odafigyeltem volna rá, akkor ez biztos nem történt volna meg. Ha kikísértem anyát úszni, akkor észrevehettem volna a kapálózását, és beugorhattam volna a vízbe, megmenteni őt. De nem voltam ott, rossz helyen voltam, rossz pillanatban.

- Kérlek válaszolj, Bev. – bökdösött folyamatosan. Az elején nem is éreztem, csak amikor már teljesen kétségbeesetten beszélt. Odafordultam hozzá, és rámosolyogtam. Pontosabban próbáltam. Nem igazán sikerült, és ezt ő is észrevette. Felállt a székről, és megölelt. Hirtelen jött mozdulata megijesztett, de pont erre volt szükségem. 

Nem szavakra, hanem tettekre. Visszaöleltem. Mikor elengedtük egymást hálásan pillantottam szemeibe. Ismét rám mosolygott, majd megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Néztem rá mintha nem értettem volna a kérdést, viszont igazából tisztán értettem. Csak nem tudtam eldönteni, hogy elmondhatom-e neki amit igazából éreztem. Bólintottam, talán csak bátorságot adva magamnak, majd megszólaltam.

- Az igazság az, hogy igen. Az előbbi percekben kellett egy kis idő, mire feldolgoztam, de már számítottam arra, hogy anya meghalt. Mivel mindenki titkolta, erre is gondoltam. Szóval nem nagyon ért meglepetésül, inkább az, hogy megmenthettem volna. ott lehettem volna, megakadályozhattam volna, hogy meghaljon. Csak pár perccel előbb kellett volna kimennem, és akkor minden maradt volna olyan, mint régen. De sajnos már semmi nem olyan, és ez részben nekem is köszönhető…

- Ilyenekre ne is gondolj, Bev, ez nem a te hibád. Nem tudhattad, egyszerűen ne hibáztasd magadat. – rázta a fejét jobbra-balra, ezzel is jelezve, hogy egyáltalán nem ért egyet velem. Hát, pedig szerintem igazam volt. Viszont inkább nem szólaltam meg, nem akartam, hogy összevesszünk, olyanon, aminek semmi értelme, és amin soha nem fogunk közös nevezőre jutni.

- Köszönöm, hogy itt vagy. – mosolyogtam hálásan Lucyra. Nem tudom, mit csinálnék ebben a deprimáló szobában egyedül.

- Ez csak természetes. – görbült felfele a szája. – Viszont ha már ennyire jól, mindent kikotyogtam, az még elmondanám, hogy khm… azt hiszem együtt voltatok Nattel. Mármint nem vagyok biztos benne, de inkább elmondanám az egész sztorit. – és mindent elmondott. Azt, hogy fogadtunk vele, hogy egy hétig úgy fogunk viselkedni, mint egy szerelmes pár. Aztán egyik este fura hangokat hallott, és szerintem mi… lefeküdtünk, de nem tudja ezt sem pontosan. Vörös fejjel, hallgattam, és ismét mozdulatlanná váltam, ahogy befejezte mondandóját. – Akarod, hogy majd megkérdezzem, vagy nem számít annyira? – kérdezte a végén kedvesen, semmi hátsó szándék nélkül, én mégsem tudtam ilyen nyíltan beszélni erről, egyszerűen nem ment. Ezt ő is észrevette, aztán nem beszélt többet erről. Teljesen más irányba terelte a témát. Mindenféléről kezdtünk csacsogni, pontosabban Lucy csacsogott, én pedig egyszer-egyszer benyögtem egy kis szócskát, csak, hogy tudja, hogy figyelek rá. Érdekes volt a története a családjáról. Szomorú volt, hogy én ezt mind tudtam, de ismét el kellett ismételnie, mert elfelejtettem. Hihetetlen nagy türelme volt. Semmi arra utaló jelet nem mutatott, hogy elege lenne belőlem, vagy a történetből.

Néztem lassan mozgó száját, mindig mosolygós ajkait, kicsit kipirosodott orcáját, és csak egy dologra tudtam gondolni. Pontosabban kettőre. Az egyik egyből a hála volt. Annyira hálás voltam neki. Fogalmam sem volt mióta volt nálam, de az biztos, hogy régóta. Láttam arcán, a  kimerültséget, de mikor el akartam küldeni aludni, akkor azt mondta, hogy nem fog itt hagyni engem, majd alszik itt nálam, mikor én is úgy fogok tenni. Rajta kívül senkim sem volt. Sajnos a családunk elég csonkának mondható, szóval tényleg nagyon hálás voltam neki. Lehet, hogy nem mutattam ki, de így volt. A másik dolog, amire gondolni tudtam, az az volt, hogy biztos voltam, már láttam valahol Lucy-t. Vagy talán ismertem is. Mármint tudom, hogy ismertem, de az alapján is rájöttem volna, hogy ő megmondta volna.

Mikor következőleg bejött egy nővér, azt mondta itt az ideje pihenni, mire megkérdeztem hány óra van. Már fél tíz volt. Elrepült az idő. Csak akkor érezte meg, milyen fáradt is vagyok valójában. Ellazítottam izmaimat, és mér csak arra emlékszem, hogy egy halk „jó éjszakát”-ot suttogtam. A választ már nem hallottam.

Lassan nyitottam ki a szemeimet. Az első dolog, amit megláttam az az ágyamra hajoló, alvó Lucy volt. Elmosolyodtam a látványon, de eldöntöttem, hogy ma bármi áron, haza fogom küldeni. Azt sem láttam, hogy evett- e valamit mióta itt van. Tönkre fog menni, miattam, azt pedig nem akarom, hogy még egy ember miattam betegedjen meg, vagy éppen miattam haljon meg. Jobbra fordítottam a fejem, és meglepetten vettem észre, hogy a folyosó felé néző ablakon, valaki már felhúzta a redőnyt, így teljesen be lehetett látni hozzánk. Nem voltunk egyedül. Kint volt egy számomra nagyon ismerős ember, akiről a tegnapi nap folyamán, rengeteget hallottam beszélni. Nate állt ott kint. Amint észrevette, hogy észrevettem, rám mosolygott. Elvörösödve visszamosolyogtam, és eltátogtam, hogy nyugodtan bejöhet.

Halkan lépett be a szobámba, és nyitott ki egy összecsukható széket. Körülnézett, hogy mi lenne a legjobb hely, majd úgy döntött pont a másik oldalamra fog ülni, mint Lucy.  Szóval ő a jobb oldalamra ült, nővére pedig a bal oldalamra.

- Lucy nagyobb nálad? – kérdeztem gondolkodás nélkül, mert nem értettem honnan tudhatom.

- Igen, pár perccel. – válaszolt kínosan, de közben egyáltalán nem furcsállotta, hogy így letámadtam. – Honnan tudtad? – grimaszolt egyet, gondolom még mindig azon bosszankodva, hogy nővére előbb jött világra pár perccel.

- Nem tudom, de tudtam. – suttogtam, mivel még mindig volt egy alvó személy a szobában akit nem akartam fölkelteni. Adott egy kis reményt. Tudtam, éreztem, hogy előbb vagy utóbb vissza fognak térni az emlékeim, remélem előbb. Nem szeretnék, ilyen tudatlanságban élni, akkor is ha mind a két barátom, nagyon türelmes velem. – Figyelj csak! – érintettem meg Nate karját, mikor láttam, hogy más merre jár. Érintésemre összerezzent, én pedig elkaptam a kezemet, mert mintha megégettem volna, hirtelen forróságot éreztem. Nem akartam foglalkozni vele, de szerintem mind a ketten észrevettük, hogy ez egyáltalán nem normális reakció. Folytattam tovább, tettetve, hogy semmi különleges nem történt: - Azt szeretném mondani, hogy tudom, hogy a baleset előtt már ismertelek titeket, és nagyon sajnálom, hogy nem emlékszem. Remélem nem sokára vissza fog térni minden. Bár téged még nem ismerlek nagyon, de Lucyval a tegnapot együtt töltöttük, és te is bevertél egyet apámnak, amiért nagyon hálás vagyok. Pont mint azért is, amiért itt vagytok, és nem hagytatok magamra…

- Ugyan már, miért hagynánk magadra. Figyelj, Bev, el szeretném mondani, hogy ránk bármikor számíthatsz. Bármikor jöhetsz hozzánk, anya is beleegyezett, és aggódik érted. Amúgy üdvözletét küldi. Az a helyzet, hogy ebben a pár hónapban, nagyon megkedveltetted magadat velünk. Mind ezzel annyit szeretnék mondani, hogy szeretünk. – a meghatottságtól könny szökött a szemembe. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen barátok vettek körül engem. Nate felállt, majd megölelt. Ez biztos valami Roberts szokás volt, mégis mindig jó időben adják az ölelésüket. Szorosan öleltem vissza Natet. A hideg futkosott a hátamon, mégis melegem volt érintésétől. Kevésnek tűnő percek után Nate elengedett, és visszaült a székre. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Muszáj voltam megkérdezni valamit:

- Nate…mi, szóval, hogy is mondjam…mi lef…mármint mi voltunk úgy…együtt? – dadogtam összevissza, és éreztem, hogy lassan szétrobban a fejem. Tisztában voltam vele, milyen színű lehetek. Paradicsom vörös. Nate elmosolyodott, egész szórakoztatónak találta bénázásomat.

- Tetszik, mikor zavarba jössz, amúgy kérdésedre válaszolva, igen, lefeküdtünk. – mondta ki teljesen természetesen, mintha csak azt mondaná, hogy Róma Olaszországba van.

- Ohh, oké. – bólintottam. Még mindig zavarban voltam, hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy elfelejtem az elsőt? Ezt már nagyon ciki.

- Ne érezd magad hülyén, nem a te hibád, hogy elfelejtetted, amúgy pedig hihetetlen volt – kacsintott önelégülten. Ismét zavarba jöttem, de inkább nem szólaltam meg. Még sokáig suttogtunk, aztán arra lettem figyelmes, hogy Lucy elkezdett mocorogni. Jó reggelt kívántam neki, majd elkezdtem nevetni. Haja össze-vissza állt, nyál ragadt az szája szélébe, és olyan fejet vágott, mintha fejbe ütötték volna. Nem tagadhatom, nem volt a legszebb látvány, de legalább nevethettem egyet. Nate sem tett különbözőképpen. Egy levegővételnél, két röhögés között, aztán elárulta, hogy ő ezt minden nap látja, nem is azon nevet, hanem inkább azon, ahogy én nevetek. Erre persze döbbentem rá néztem, de nem sokáig bírtam, ismét kirobbant belőlem a kacagás. Azt hiszem az egész kórház tőlünk harsogott, és ha ez még nem lenne elég, Lucy is csatlakozott hozzánk, és azt mondta, hogy örül, amiért nevetni lát. Az a helyzet, hogy nem is emlékszem mikor nevettem utoljára ilyen jól. Azt elképzelhető, sőt biztos vagyok benne, hogy velük, nagyon sokat nevettem, de arra mégsem emlékszem. Anyával mikor kettesben voltunk akkor előfordult, hogy mesélt nekem a fiatal koráról, amin elnevettem magam, de általában apa is mindig ott volt, és csak most jöttem rá, hogy a jelenléte, meggátolta, hogy anyával nevethessünk. Anyára mindig ránézett. Nem véltem felfedezni semmi szokatlant, de most, hogy visszagondolok, rá kell, hogy jöjjek, hogy abban a nézésbe minden dühe benne volt. Olyan „hagy abba rögtön, nem lehetsz boldog ebben a házban, és Bev sem” pillantás volt. Tudom, kicsit nevetségesnek hangzik, de ez az igazság. Sosem szerette ha önfeledten nevetünk. Csak ezt nem vettem észre. Mikor egy helységben voltunk mind a hárman, és anya mondott valami vicceset, amin elnevettem magam, ő is úgy tett mintha nevetne. De egyáltalán nem volt igazi az a nevetés. Csak nem akarta, hogy megtudjam. És milyen jól színészkedett, eddig azt hittem, hogy mi egy tökéletes család voltunk. Aztán kiderül, hogy sosem voltunk azok. Édesanyám elvesztésével, elvesztettem édesapámat, bár jobb is így, hogy kiderült.

Lassan lecsendesedtünk, és el kezdtünk beszélni mindenféléről. Mikor befejeztük, gondoltam itt az ideje, hogy hazaküldjem Lucy-t, szóval megszólaltam:

- Lucy, azt hiszem itt az ideje hazamenned, egy kicsit pihenni. Mér tegnap reggel óta itt vagy, és még enni sem láttalak, szóval bármennyire is tiltakozni fogsz, tényleg szeretném ha kipihennéd magad. – néztem mélyen a szemébe. Bólintott egyet, de mégis megszólalt:

- De nem hagyhatlak itt Bev, értsd meg, hogy nem szeretném, hogy itt lennél egyedül…

- Nem lesz egyedül, itt maradok vele, ne aggódj nővérkém. – küldött egy mosolyt először felém, aztán Lucy felé.

- Hát jó, azt látom, hogy nagyon el akartok küldeni, szóval már itt sem vagyok. – állt fel, homlokon puszilt, Nate-et is megpuszilta, majd egy intés után elhagyta a termet. Mi pedig ketten maradtunk.

Kilencedik fejezet

2014.12.06.

Halihó! Hogy vagytok? Sajnálom az egy hetes késést, de egyszerűen semmi időm nem volt, meg az igazat megvallva nem is nagyon látom, hogy olvasnátok a blogomat, de mindegy. Remélem azért annak a pár embernek tetszeni fog ez a rész, akik olvassák. Nem is húznám tovább az időt, élvezzétek, csak ennyit tudom mondani.

Jó olvasást, és szép hétvégét!

U.I.: Írjatok megjegyzést, akár csak egy mondatot!

Szemeimet lassan nyitottam ki. Az első dolog, amit megpillantottam a fehér plafon volt. Még nem láttam teljesen tisztán, de ezt az egyet biztosan állíthattam. Minden fehér színben pompázott. A másik dolog, amiben biztos voltam, az az orrfacsaró bűz volt. Mintha már jártam volna itt és mintha már éreztem volna ezt a szagot. Tudtam, hogy már jártam itt, csak éppen nem jutott eszembe mikor és miért.

Fejemet megemeltem, de a hirtelen belé sugárzó fájdalom miatt abban a pillanatban vissza is ejtettem a párnára. Nem volt jó ötlet ez a spontán mozdulatsor, mert még miközben - ismét fekvő helyzetben – gondolkodtam is nagyon fájt. Közben rájöttem. Egy kórházban voltam. De hol van apa és anya. Miért nincsenek itt és fogják a kezemet, bátorítanak, hogy keljek fel. Miért nincs itt senki, hogy segítsen?

Lélekben felkészültem, a mindjárt ideérkező kínszenvedésre, aztán felemeltem a fejem, hogy körbe tudhassak nézni. De semmi újat nem vettem észre, viszont az bebizonyosodott, hogy egy kórházban vagyok. Valaki nézett engem. Éreztem. Ahogy oldalra fordítottam fejemet, az ajtó felé, észrevettem egy barna hajú fiút, aki egyenesen a szemembe nézett. Tudtam, hogy ismer. Lehetett rajta látni, hogy fáj engem így látnia. De sajnos nekem sem a szeme, sem a haja, sem az ajkai, semmi nem volt ismerős belőle. Mellette egy lányt is észre véltem fedezni. Nem hasonlítottak egymásra, mégis valamilyen ismeretlen okból kifolyólag, tudtam, hogy testvérek. Az egyik gép elkezdett sípolni, és egyből pánikba estem, hogy biztos valami baj van velem, de csak figyelmeztették a „központot”, hogy felkeltem, mert a következő pillanatban belépett egy nővér, és megkérdezte, hogy érzem magam. Azt válaszoltam, hogy ahhoz képest, hogy egy kórházba voltam jól. Elmosolyodott, miközben bíbelődött valamit a gépekkel, aztán annyit mondott, hogy pihenjek és kiment. Összehúzott szemekkel néztem utána, és amint figyeltem a járását, találkozott tekintetem a kint álló fiúval. A húga vagy nővére odarohant a nővérhez, de ő tovább bámult engem. Olyan érzésem támadt, hogy mi már ismerjük egymást. De tudtam, hogy senkivel, soha az életben nem barátkoztam, legfeljebb az oviba, de velük már rég megszakadt a kapcsolat, szóval lenyugtattam hevesen dobogó szívemet azzal a mondattal, hogy „úgysem ismerem”. Mert nem ismerhettem. Egyszerűen lehetetlen volt, még elképzelni is, hogy azzal a gyönyörű szemű fiúval társalgok. És mégis, egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetemet. Képtelenség lett volna. De ő sem tett abban az érdekben semmit, hogy ne bámuljuk olyan idiótán egymást.

A fiú háta mögött végre megpillantottam az első ismerős embert, amióta itt vagyok. Mosolyogva benyitott a szobába, majd az ágyamhoz jött, és jó szorosan karjaiba zárt.

- Szia kicsim, hogy érzed magad? –simogatta meg a hajamat.

- Elég jól, mármint… ahhoz képest, hogy egy kórházban fekszem, ahová azt sem tudom, hogy kerültem. - apa elmosolyodott majd megölelt. Abban a pillanatban több dolog is történt. Apa háta mögött megpillantottam a kinti srác elképedt aztán dühösség vált tekintetét. Hitetlenül meredt rám egy percig, azt követően pedig vörös fejjel berontott a kórterembe, és leszedte rólam apát. De ennyinél még nem állt meg, mert maga felé fordítva ellenségét, még meg is ütötte. Elképedve néztem a jelenetet, és egyből megsajnáltam apát. De nem sokáig állt ő sem tétlenül, mert egyből visszaütött. Láttam, ahogy a kinti lány elfut, és két doktorral tért vissza, akik szétszedték a verekedőket. Ahogy kihúzták a srácot a szobából, még apa szemébe nézve elkiáltotta magát: - Hogy tudsz a lányod szemébe nézni, azok után, amit vele tettél? Először bántalmazod, majd kihasználod, hogy két évet elfelejtett az életéből, és a karjaiba omlasz? Milyen ember vagy te? Még rosszabb, mint gondoltam. – sietett ki az ajtón, de még mielőtt becsapná azt a szemembe nézett. Abban a pillantásban minden benne volt. A fájdalom, a gyűlölet, a szeretet, a hitetlenkedés, a sajnálat és azt hiszem egy kis szerelem is. Éppen elfordult lehajtott fejjel, de még éppen láthattam, ahogy egy könny lecsordult arcán. Aztán eltűnt, magával rántva a testvérét is.

- Mi volt ez apa? – fordultam felé.

- Nem tudom, biztos valami tévedés. – rántotta meg a vállát nem törődöm stílusban. De mégis volt valami a mozdulatban, ami nyugtalanító volt, és pont az ellentétét adta annak, amit apa ki akart mutatni. Azt, hogy pontosan tudja miről van szó csak nem akarta elmondani.

- Apa, látom, hogy nem mondod el, ne szórakozz! – kiáltottam kicsit hevesebben mint kellett volna, aminek hatására apának kitágultak szemei, és hitetlenkedve nézett rám.

- Hogy mersz így beszélni velem, kislányom? – ordított torka szakadtából, majd gyorsan, alig láthatóan körül nézett. Megnyugodván, hogy senki nem látott minket, meglendítette a kezét. A keze a bal orcámon csattant. Nem ütött meg erősen, mégis fájt. Nem fizikailag, inkább testileg. Akkor erről beszélt az a fiú. Apa még nem is tartotta vissza magát, hanem amint dühbe gurult, egyből megütött. És én erre nem emlékeztem. De az hogy lehet? Miért nem? Hol van anya?

- Tűnj a szemem elől. – kiáltok apámra. Érzem, ahogy lassan szétrobban a fejem. Azt hiszem túl sok dolog történt ebben a pár órában, pontosabban ebben a pár percben. Csak egy személlyel szeretnék találkozni, de fogalmam sincs, hogy hol van.

Apa még egyszer megpróbált felém közelíteni, de egy fejrázás kíséretében, olyan „nem akarlak többet látni” pillantással ránéztem, mire megfordult és kiviharzott a szobából. Nem is küzdött értem. Semmit nem tett annak érdekében, hogy ne úgy gondoljak rá ahogy abban a percben gondoltam, hagyta, hogy egy szörnyű embernek könyveljem el.

Megnyomtam az ágyam felett a nővérhívó gombot, és vártam, hogy bejöjjön valaki. Az előbb már megismert nővér két perc múlva be is lépett, majd ellenőrizve a gépeket, mosolyogva megkérdezte, hogy mit szeretnék.

- Hol az édesanyám? – kérdeztem rá nyíltam, semmi köntörfalazás nélkül. Egyszerűen szükségem volt rá. Mégsem volt itt. Ez nem rá jellemző. Tudtam, hogy történt vele valami, csak azt nem tudtam mi. Tudtam, hogy apa valami miatt lett ilyen. Tudtam, hogy anya azt soha nem hagyta volna neki. Tudtam, hogy mi egy összetartó család vagyunk és valami baj van.

- Édesem, azt hiszem pihenned kéne. – válaszolt sajnálkozó arccal a nővér.

- Nem, tudni szeretném mi történt az anyukámmal és, hogy miért nincs itt. – emeltem feljebb a hangom. Kezdtem megőrülni. Éreztem, hogy a pulzusom hamarosan az egekben lesz és le kéne nyugodnom, de egyszerűen képtelenség volt ebben a helyzetben. Amikor tudod, hogy történt valami rossz, mindenki sajnálkozó arccal néz rád, de még sincs senkinek bátorsága ahhoz, hogy elmondják az igazságot.

- Nem mondhatom el, sajnálom. – pillantott utoljára rám a nővér, majd kiment a teremből. Már nyugodtabban visszadőltem a párnára, és elgondolkodtam, úgy mindenről. Próbáltam kitalálni, hogy mi lehet anyával. A legrosszabbra is gondoltam, hogy netalántán már nem él, hisz ha azt elfelejtettem, hogy a saját apám mit tett velem, akkor akár ezt is elfelejthettem. De egyből elűztem a fejemből ezt a gondolatot, reménykedtem benne, hogy ez nem történt meg. Aztán a szemem előtt láttam annak a fiúnak az arcát. Nem tudok róla semmi, még a nevét sem. Körülbelül két percig láthattam, de mióta elment, nem tudtam kiverni a fejemből. Egyszerűen képtelenség volt. Az arca minden millimétere beleégette magát az agyamba. Fel tudtam volna sorolni az összes külső tulajdonságát. Tudtam szemének színét, tudtam, hogy mikor mosolyog, hol jelennek meg a nevető ráncai, pedig még mosolyogni sem tudtam. De tudtam, hogy már ismerem. Hiszem biztos nem hiába volt itt, hanem miattam. Ismert engem, ahogy a testvére is aki ott állt mellette. Mind a ketten ismertek, én mégsem ismertem őket. Sajnáltak, mert tudták mi történt velem, de én azt sem tudtam, hogy kik ők. Ez olyan, mint a híres embereknél: mindenki rájuk köszön, mert természetesnek veszik, hogy ha ők ismerik a hírességet, a híresség is automatikusan ismerni fogja őt, pedig ez egy nagy tévedés. Bármennyire is gondolkodik a híres ember, hátha találkozott már vele, nem fog soha annyira visszaemlékezni. De mi van, ha nem tud mire emlékezni. Hisz nyílván az történt, amit ő mondott. Tisztán emlékszem a pár perccel elhangzott mondatra, amit az a rá ordított apa arcába: „hogy tudsz a lányod szemébe nézni, azok után, amit vele tettél? Először bántalmazod, majd kihasználod, hogy két évet elfelejtett az életéből, és a karjaiba omlasz? Milyen ember vagy te? Még rosszabb, mint gondoltam.” Biztos vagyok benne, hogy minden része az igazság volt. Apa nem reagált volna úgy, ha nem lett volna igaz. Az igazság néha fáj. Azt hiszem, most ezt bizton állíthatom. Azt meg főleg nem hinném, hogy egy olyan nyugodtnak tűnő ember ekkorát bevert volna egy embernek. Biztos tudott valamit. Pontosabban mindent.

Azt hiszem a nagy töprengésemben elaludhattam, mert mikor következőleg kinyitottam a szememet egy ember volt bent a kórteremben. Pontosabban az a lány ült mellettem, akit az ablakból láthattam, meg aki nem rég szétválasztotta apámat, és a saját testvérét. Azt hittem, hogy mér elment, de akkor úgy látszik, hogy nem vagy már vissza is jött. Mikor észrevettem, hogy felkeltem, felpattant a székről, majd nagyon úgy tűnt, hogy meg fog ölelni, de szerintem összezavarodott tekintetemet látva, letett erről, és visszaült a székre. Mikor már kezdett frusztrálóvá válni a szótlanság, szerencsére megszólalt, ezzel megakadályozva engem, hogy olyan hülye kérdéseket tegyek fel, mint „és te ki is vagy?”, vagy, hogy „ismerjük mi egymást?” és ezekhez hasonlókat.

- Tudom, hogy nem ismersz meg, de az elmondanám, hogy már ismerjük egymást. A doktorok direkt megkértek rá, hogy ne beszéljek sokat, amivel felzaklathatnálak, szóval csak annyit mondok, hogy a baleseted miatt kiesett két év és ezért sem ismersz fel engem. Emlékszel, arra a fiúra, aki nem rég itt volt? – összeszorítottam a szám, majd bólintottam. Persze, hogy emlékeztem, nem bírtam kiverni a fejemből. Annyi mindent akartam kérdezni, legelsősorban, hogy miért tűnik olyan ismerősnek. De nem akartam beszélni, még nem. Első pillantásra tudtam, hogy megbízhatok benne, de majd csak mikor jobban megismerem, újból. Tudom, hogy majd fogok, de még nem jött el az idő.

- Őt is ismered, ő a testvérem. – mosolyodott el, gondolom eszébe jutott egy szép emlék. – Eljöttél hozzánk, mert az apukád bántalmazott, nálunk laktál pár napig. - lassan adagolta a dolgokat, amiért roppant hálás voltam. Ezeket már mind tudtam. Viszont abban a témában, amire kíváncsi voltam, valamiért senki nem akart beavatni. Anyámról senki nem beszél. A megfelelő személynek tartottam, hogy megtudjam.

- Mi történt anyával? A miatt lett ilyen apa? Meséltem nektek erről, vagy senkinek sem? – zúdítottam rá a kérdések tömkelegét. Szomorúan rám pillantott és próbált mosolyogni, bár most nem igazán sikerült neki.

- Sajnos ezt nem mondhatom el, mert azt hiszem ez nagyon felzaklatna téged. –sóhajtott, nemlegesen rázva a fejét. De én tudni akartam!