Tizennyolcadik fejezet

2015.03.22.

Sziasztok!!! Hogy vagytok, Hogy telt a hetetek? A hétvégéteket? Remélem úgy ahogy szerettétek. Mindenki látta a napfogyatkozást? Kinek hogy tetszett? Mi ki se tehettük a lábunkat az osztályteremből a szünetben, és nem nézhettünk a napba. Szerintem egy kicsit nagyon eltúlozták, hiszen nem vagyunk ennyire hülyék. Mindenesetre, szemüvegen keresztül, végül megnézhettem, és valami csodálatos volt, vagyis inkább különleges. 

Nagyon köszönöm annak a pár embernek akik olvassák a blogomat, örülök, hogy itt vagytok. 

A részről pedig, remélem tetszeni fog, és ha így lesz, akkor kérlek írjátok le a véleményeiteket. 

Puszi, Kata

Az egész napot kint töltöttük a lovardában. Pontosabban szinte az egész napot a farönkön töltöttünk, beszélgetve, de néha csak csöndben voltunk, élvezve egymás társaságát. Pár óra múlva visszamentünk a lovakhoz, és beszélgettünk hozzájuk, simogattuk őket, meg répát adtunk nekik, egyszerűen mondva, gondoskodtunk róluk, mármint inkább élveztük a társaságukat. Mikor nyolc körül járt az idő, Nate megfogta a kezem, és mondta, hogy kövessem. Gondolkodás nélkül így tettem, és visszajutottunk a farönkhöz a tópart mentén. Leültünk a „helyünkre” és vártunk. Nem igazán értettem, hogy mit, de aztán minden világos lett. Magam elé nézve, megpillantottam a lemenő napot, ami olyan gyönyörű fényeket adott, amit soha nem láttam még azelőtt. 

Sosem vettem arra a fáradságot, hogy kimenjek valahova, mikor megy le a nap. Nem érdekelt különösebben. De ezt kár lett volna kihagyni. A narancssárga, a rózsaszín, a piros és a sárga színeit is meglehetett találni az égen. Ott ültünk, Nate a vállamat karolta át, a fejem a vállán volt. Nem is számíthattam nyugodtabb, szebb befejezést a mai napnak. nem sokat maradtunk, mert nem akartunk teljes sötétségben hazamenni. Elbúcsúztunk a lovaktól, Peter-től (akinek még megígértem, hogy még menni fogok, ha ő is megengedi, mire azt felelte, hogy amikor csak akarom), azután elindultunk.

- Na, hogy tetszett a nap? – fordult felém Nate.

- Jobbat el sem tudtam volna képzelni, ez életem legjobb napja, és nagyon köszönök mindent. annyira tetszett, és annyira hiányoztak már a lovak, meg persze a lovaglás is, és csak neked köszönhetem, hogy ezt újra átélhettem. Tényleg nagyon köszönöm Nate. – álltam elé, és egy hosszú csókot is nyomtam ajkaira, azzal is kifejezve hálámat.

- Én köszönök neked mindent.

- Mégis mit kéne neked megköszönnöd, hiszen mindent te csináltál.

- Azt kell neked megköszönnöm – nyomott egy puszit az arcomra -, hogy igent mondtál. és azt is, hogy kibírtad az elmúlt napokat, és nem adtad fel. Beverly, szeretlek. – csókolt meg ismét, ami az eddigi legérzelmesebb csókja volt.

- Én is szeretlek Nate, és tényleg köszönök mindent, nem is csak a mai napot, tényleg MINDENT. – hangsúlyoztam ki az utolsó szót.

- Nagyon szívesen Bev. De most már menjünk, mert a tesód vár.

- Basszus tényleg! – csaptam a homlokomra. – Hogy lehettem ilyen hülye, hogy elfelejtsem, hogy otthon van a nem régóta megismert bátyám? Hogy felejthettem el? – kérdeztem leginkább magamtól, felemelve a hangomat.

- Hé hé hé! – fogta meg Nate a karomat, amivel még mindig csapkodtam a homlokomat. – Ne csapkodd már magadat, nem tehetsz róla. Sőt azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon örülök annak, hogy elfelejtetted őt, mert így, egy, nem folyamatosan azon gondolkodtál, hogy mi lehet vele, és, hogy mi van ha nincs jól, kettő pedig azt jelenti, hogy sikerült elterelnem a figyelmedet a külvilágról. – éppen kezdtem volna a monológomat, hogy akkor is milyen már, hogy elfelejtkezem a saját testvéremről, mikor rápillantottam Nate arcára. Szája mosolygott, lassan már nevetett. A szeme körüli ráncok ennek hatására megjelentek. Nem tudtam betelni látványával. Egyszerűen nem ment. Elnevettem magam, fejemet ingatva. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire le tud nyugtatni. Nem tudnék rá haragudni, még akkor sem ha nagyon szeretném. Képtelen lennék rá. Közelebb hajoltam hozzá, majd úgy csináltam, mintha meg akarnám csókolni, de helyette csak az arcát pusziltam meg.

- Ez meg mi a fene volt? – kérdezte meg felháborodottan.

- Puszinak hívják. – feleltem egy önelégült mosollyal az arcomon.

- Ezt még visszakapod, addig is kérek egy puszit, ide. – mutatott a szájára.

- Miért kapnál?

- Mert megérdemlem? Az előbb még itt hálálkodtál nekem. Szóval gyerünk csak. – mondta a legnagyobb magabiztossággal a hangjában. Nem tehettem hát mást odahajoltam és adtam egy puszit a szájára. Csak éppen, mikor el akartam hajolni tőle, ő megfogta a derekamat, és magához húzott. 

A puszit csókba mélyítette, nyelve bejutásért könyörgött. Próbáltam összeszorítani a számat, hogy még a lehetőséget se adjam meg, hogy bejusson, de nem bírtam ki. Megadtam az engedélyt. Nyelveink ütemes táncot jártak, mintha születésünktől fogva ezt gyakorolták volna. Miután szétváltunk folytattuk utunkat, kéz a kézben. Nekem fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk, de Nate folyamatosan mondta, hogy most erre kell kanyarodnunk, most meg a másik irányba.

- Komolyan nem tudod hol vagyunk? – kérdezte.

- Nem, fogalmam sincs. Biztos jártam már itt, mert hiszen itt nőttem fel, de szerintem nem szenteltem figyelmet arra, hogy hol vagyunk, mert mindig apa vagy anya vezetett engem, hogy merre menjek, és tudtam, hogy velük nem fogok eltévedni.

- Hát az látod lehet, de most legalább megismerted a város ezen részét is.

- Hála neked, igen. – mosolyogtam rá.

Ahogy hazaérkeztünk, és beléptünk a házba, nagy nevetésekre lettünk figyelmesek. Az egyik biztos Lucy volt, mert felismertem a hangját. A másik meg biztos a testvérem – gondoltam – hisz csak ő lehet itt. Levettük a cipőinket, és beléptünk a nappaliba. Sejtésem be is igazolódott, mert a díványon két személy ült. Lucy és Mike. Mind a kettőjüknek fülig érő mosolyuk volt, és hasukat fogva, csapkodva nevettek. Ahogy jobban megnéztem magamnak őket, leginkább a retardált fókákra emlékeztettek. Ezen majdnem én is elnevettem magam, de nem akartam megtörni idilli pillanatukat. Gyorsan kihúztam Nate-et a szobából, fel az emeletre, majd miután becsuktam halkan az ajtót, kitört belőlem a nevetés. De olyan szinten, hogy már két perc után is kicsordult a könnyem, és nem tudtam abbahagyni. Lefeküdtem a földre, aztán felálltam, leguggoltam, megint lefeküdtem a földre, vagy az ágyra. Egyszerűen nem bírtam talpon maradni. Mikor megpróbáltam, összegörnyedtem, majd utána, lefeküdtem. Nate furán nézett rám, de mivel elég fura hangokat adtam, egy idő után ő is elnevette magát. Karjaiba húzott miközben tovább nevettem. Fejemet a válla és a feje közti résbe fúrtam, de még mindig rázkódott az egész testem a röhögéstől. Szerencsére barátom erősen tartott, ahogy én is kapaszkodtam a vállába, így már éreztem szükségét annak, hogy lefeküdjek a földre.

Rengeteg ideig nevettünk. Talán fél óra is eltelhetett úgy, hogy amikor meg akartam szólalni, akkor ismét elnevettem magam. Elcsendesedtem, próbálkoztam a beszéddel, és ismét elnevettem magam.

Miután láthatólag teljesen lenyugodtam, lefeküdtem az ágyra, és csak akkor jöttem rá, hogy hogy kifárasztott a mai nap. Nate is mellém feküdt, és a mellkasára húzott. Úgy feküdtünk, szótlanul. Hallottam gyors szívverését, és a a sajátomat is. Ugyanolyan heves ütemben dobogtak.

- Mit csinálhattak egész nap Mike-ék? – kérdeztem meg, kíváncsian várva, mi lesz Nate válasza.

- Szórakoztak, mint mi? – felelt szintén egy kérdéssel.

- Hát, a szerint amit láttunk mikor beléptünk, biztos így lehetett. Lemegyünk köszönni nekik, hisz azt sem tudják, hogy itthon vagyunk?

- Persze, menjünk. – kelt ki az ágyból Nate majd engem is kisegített. Halkan mentünk le a lépcsőn, de nem direkt. Mikor leértünk a nappali ajtajához, leesett az állam. Nem bírtam levenni a szemem Lucy-ről és Mike-ról. Éppen teljesen bele voltak merülve a csókolózásba.

- Krm… krm…- krákogott Nate, ezzel felhívva magunkra a figyelmet. Bátyám és a barátnőm, olyan gyorsan rebbentek szét, mintha csak bomba robban közöttük, és a dívány legtávolabbi pontjaiba ültek. Mike a tarkóját vakarva nézett felénk, míg Lucy nem nagyon bírt az öccse irányába nézni.

- Úristen, nem fogunk megölni titeket, ne legyetek már ilyen ijedtek. – szólaltam meg nevetve. Erre a mondatomra Lucy is felnézett, mire rá mosolyogtam, ő pedig kifújta az eddig bent tartott levegőjét. Lassan közeledtek egymáshoz, és már nem voltak annyira zavarban.

- Mikor értetek haza?

- Már réges-régen, csak mikor megérkeztünk éppen halálra nevettétek magatokat, és nem akartunk megzavarni benneteket, így inkább felmentünk, és ott voltunk azóta. – válaszoltam Mike kérdésére.

- Ez komoly? – kerekedett ki a szemük. – De akkor miért nem jöttetek le már előbb?

- Mert nekünk is van magánéletünk? – felelt a kérdésükre Nate, mire ők el kezdtek „húú”-zni. Éreztem ahogy az arcom fokozatosan elvörösödik, amit persze barátomnak is kötelező volt észrevenni, így kiröhöghetett. Ráadásul úgy, hogy nem is történt semmi.

- Nah, nézünk valami filmet? – próbáltam terelni a témát, ami sikerül is, mert mindenki izgatottan mondta, hogy igen. Persze ezután jött az, hogy mit. Nem igazán jutottunk közös nevezőre, mivel két fiú volt, és két lány. Én és Lucy persze, hogy valami romantikust akartunk, Nate és Mike viszont valami akciót. Sokáig „veszekedtünk”, de végül a lányok nyertek, az ellenállhatatlan bájunkkal. Viszont még azután sem tudtuk mit nézhetnénk meg. Aztán egyszerre világosodtunk meg. Én Nate-re néztem, és hála neki jutott eszembe, Lucy pedig a bátyámra, és ő úgy világosodott meg. A Fogadom-ot. 

Megkerestük interneten és összekapcsoltuk a tévéhez. Néhány résznél sírtam, ahogy Lucy is, és a fiúk kinevettek minket. Persze, nem igazán érdekelt minket, mert éppen átéreztük Channing Tatum fájdalmát.
A film egyik pontján Nate sem nevetett már. Mert rájött, hogy ez a mi történetünk is lehetne. Minden ugyanúgy történt velünk is, mint a filmben a szereplőkkel. Szorosan ölelt, és pedig vállára hajtottam a fejem.

Amint vége lett a filmnek, még mindig egy helyben ültünk. Le voltunk sokkolva. Pontosabban csak én. Azelőtt is láttam ezt a filmet, nem is egyszer. De eddig soha nem gondoltam át, mit érezhetett Nate, mikor én nem emlékeztem rá. Gonosznak éreztem magam, hogy még csak egyszer sem ment át ez a fejemen. Nagyon szenvedhetett? Biztos vagyok benne, hisz ha engem elfelejtene, akkor azt hiszem, hogy egész nap sírnék, és a végén feladnám, és elmennék. De ő kitartott. Talán tudta, hogy majd vissza fognak jönni az emlékeim? Vagy csak reménykedett benne? Még mindig mozdulatlanul ültünk, de a szemem sarkából láttam, ahogy Lucy kézen ragadja Mike-ot, és felhúzza az emeletre. Bátyám értelmetlen arcot vágott, de barátnőm, egy olyan „majd mindent elmagyarázok” nézéssel lezárta. Nem tudtam, hogy kezdjek bele.

- Hogy éreztél mikor nem emlékeztem rád? – suttogtam, mintha attól félnék, hogy ha hangosan szólalok meg, valamit elrontok. Nate csak ült tovább némán, nem akart válaszolni a kérdésemre. Felé fordultam. Ő is felém fordult. És se szó, se beszéd megcsókolt. Minden fájdalma benne volt ebben a csókban. Mikor elváltunk, éreztem ahogy egy könny kicsordult a szememből. Nate gyorsan letörölte azt, majd az ölébe húzott. Szemben ültünk egymással. A nyakába fúrtam a fejem, és a karjaimat a nyaka köré tekertem. Olyan szorosan öleltem, tudatni akartam vele, hogy ne haragudjon, és hogy ott vagyok. Valószínűleg erre már előbb kellett volna gondolnom. A szemeimet is olyan szorosan hunytam el, hogy már csillagokat láttam. Nate teste el kezdett rázkódni. Sírt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd sírni fogom látni, de most ott volt a karjaimban, és sírt. El akartam húzódni tőle, de nem engedett el, sőt, még erősebben szorított. Így hát ott maradtam az ölébe, miközben ő sírt. Nekem is szaporán csorogtak a könnyeim, de nem akartam megtörni, mert most nem nekem volt szükségem támogatásra, hanem Nate-nek.

- Most már itt vagyok, és soha nem hagylak el. – suttogtam nagyon halkan a fülébe, és egy puszit nyomtam a nyakára. Talán hihetetlennek tűnt az előző mondatom, de nekem mégsem tűnt annak. Tudom, hogy sok pár, ezekkel a szavakkal csak dobálózik, de én teljesen komolyan gondoltam. – Komolyan mondom. – akartam biztosítani az igazságomról Nate-et is. Éreztem ahogy bólogat, tudatva velem, hogy hallja. – Nagyon szeretlek. – suttogtam még egyszer. Nate végre elengedett, és a szemembe nézett. A gyomrom abban a pillanatban összeugrott, ahogy megláttam az arcát. Olyan védtelennek tűnt. A szemei vörösek csillogtak, a könnyek még mindig folytak lefele az arcán.

- Én is nagyon szeretlek. – mondta egyenesen a szemembe nézett, viszont azután ismét el kezdett sírni. Teste ismét rázkódni kezdett. Nem tudtam érte semmit tenni. Suttogtam megnyugtató szavakat a fülébe, de tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor csak az kell a személynek, hogy érezze nincs egyedül. Nate is mindig csak csendben ölelt mikor vacakul éreztem magam, és végül mindig megnyugodtam, amit ha egyedül lettem volna, nem hiszem, hogy sikerült volna. Halkan hallottam, hogy egy kocsi érkezik a ház elé. Megragadtam Nate kezét, és lassan kezdtem felhúzni álló helyzetbe.

- Azt hiszem az anyukád megérkezett, és szerintem nem nagyon szeretnéd, ha most mindenféle kérdést tenne fel, vagy ha igen, akkor maradhatunk. – magyaráztam tettemet, mert nem igazán akarta felfogni. Lassan bólintott egyet, felállt, majd még mindig a kezemet szorítva, követett engem fel, az emeletre. Bevonultunk Nate szobájába, és ott visszaültünk, a fotelébe. Összekuporodtunk, és abban a pillanatban azt hittem, hogy Nate befejezte, kifogytak a könnycsatornái. Tévedtem, mert ahogy a szemembe nézett, ismét elkönnyezte magát. Még sosem láttam sírni, nem, hogy ilyen sokat. Lehetetlennek tűnt, hogy valaha abbahagyja majd. Olyan szorosan öleltem magamhoz, amilyen szorosan csak tudtam. Ugyanúgy ültünk, mint lent is. Én az ölébe, a bal lábam a bal oldalánál, a jobb lábam a jobb oldalánál, a fejemet pedig a nyaka és a válla közé fúrtam, ugyanúgy ahogy ő is tette. 

Tizenhetedik fejezet

2015.03.11.

Sziasztok kedveseim! Igen, tudom, már nagyon régen hoztam részt, nagyon sajnálom. Viszont mentségemre szólva, rengeteg dolgom volt, mert el is utaztunk, aztán meg nem sokára lesz a második trimeszter vége, jönnek a lezárások, és rengeteg dogát írunk, rengeteg feleltetésünk van meg ilyesmik. Tényleg sajnálom, mostantól majd próbálok gyakrabban hozni a részeket.

A blog végéről szólva, nem tudom, hogy még milyen hosszú lesz, de azt tudom, hogy több, mint húsz!!! Még csak most jönnek a jó részek, amik remélem tetszeni fognak nektek. 

Nem is húzom tovább az időt, nagyon jó olvasást és szórakozást kívánok!!!

Puszi, Kata!

Mezőkön vágtunk keresztül. Gyönyörű volt. Soha nem láttam ehhez fogható gyönyörűséget. Valami furcsa érzés volt a mellkasomban. Nem lehetett volna megmagyarázni, csak egyetlen egy módon: szabadság. Mindenhol a csodálatos virágok, a bokáig érő fű, amiket néha elhajlít a gyengén fújó szél. A kis dombok, folyamatosan fel-le mentek, mi pedig követtük útjukat. Nem lehetett tudni, hogy a következő domb mögött mi van, de nem is akartam tudni. Az volt a lényeg, hogy minél több időt tölthessek itt, a várostól távol. Mármint igazából nem tudtam, hogy milyen messze voltunk a várostól, de teljesen olyan érzésed volt, hogy egy teljesen másik faluba, világba léptél volna be. Soha eddigi életemben nem láttam ezeket a mezőket, mivel az útról nem lehet látni, a fák eltakarják. De soha nem gondolkodtam el azon, hogy mi lehet azok a fák mögött. Pedig el kellett volna. Akkor már réges-rég megtaláltam volna ezt a helyet, és az életem nem lett volna ilyen kínszenvedés. Viszont, talán a sors akarta így, hogy csak most találjam meg. Eddig nem hittem a sorsban, de annyi dolog történt az életemben, hogy talán itt lett volna az ideje, hogy elkezdjek hinni benne.

- Remek az ülésetek, vágtázunk egyet? – fordult felénk Peter. Bólintottam bizonytalanul egyet, hisz azt gondoltam, hogy biztos már mindent elfelejtettem, és le fogok esni, de ahogy ezt mondani szokták, olyan, mint a biciklizés: nem tudod elfelejteni, minden jó volt. Több mint jó. A szél a hajamba kapott, Alíz egész erejével haladt előre, mintha napok óta nem futhatott volna. Ismét a szabadság érzése öntött el. Mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen lehet az, mint a filmekben, kitárt kezekkel vágtázni. Ott abban a pillanatban, ki is próbáltam. Karjaimat kitártam, combommal szorítottam a ló oldalát. Csak arra tudtam koncentrálni. Eszembe sem jutott, hogy valószínűleg nem sokára, vissza fogunk menni. Repültem. Mintha abban a pillanatban, bármit végre tudtam volna hajtani, nem féltem semmitől. Mindenre képes lettem volna. 

Az egész mezőn átvágtattunk, majd Peter lassítani kezdett, szóval így tettünk mi is. Nem igazán akartam megállni, de pont itt volt az ideje, mert teljesen elfáradtam. Most csak gyönyörködni akartam a tájban, amit nem igazán tehetsz miközben a vágtára koncentrálsz. Szóval mikor már csak léptünk, végre ismét, alaposan megnézhettem magamnak a tájat. Nem akartam elfelejteni, így minden négyzetmilliméterét a fejembe véstem. Bármelyik rossz napomon, elég lesz csak erre a napra gondolnom, és majd jobb lesz. Mármint ebben reménykedtem. Oldalra néztem és megpillantottam Nate-et. Be kellett, hogy valljam irtó dögös volt, ahogy lazán fogta a kantárt, és lovagolt. Ő is a tájat nézte, de megérezhette, hogy nézem, mert oldalra fordítottam a fejét, és egyenesen a szemeimbe nézett. Zavartan rámosolyogtam, azután elkaptam a fejemet, nem akartam lebukni azon, hogy őt bámulom, de ahogy elnéztem az önelégült mosolyát az arcán, rá kellett, hogy jöjjek, hogy ezzel már elkéstem. Már észrevette, hogy őt néztem. Még azután is, hogy a tájat fürkésztem tovább, éreztem, hogy még mindig bámul, de nem akartam ránézni, mert tudtam, hogy csak ezt akarja. Viszont mikor már legalább öt percig játszottuk ezt, kezdtem bedühödni, mert iszonyatosan idegesített, hogy így néz, pontosabban bámul engem, szóval oldalra fordítottam a fejem.

- Ajj, mi van már? – próbáltam feldúltan kérdezni, de mikor szembetaláltam magam a világ legszebb mosolyával, csak halk suttogásnak hangzott.

- Semmi, én nem is csináltam semmit. – vigyorodott el ismét önelégülten, amitől bennem csak még jobban felment a pumpa. Tudtam, hogy direkt csinálja, persze, hogy tudtam, mégsem tudtam nem nézni őt. Annyira idegesítő volt. Pedig általában,én minden helyzetben nyugodt tudok maradni, le tudom nyugtatni magam akkor is, ha ideges vagyok, de most bármennyire is próbáltam mondogatni magamban, hogy „csak direkt csinálja, hogy kiakadj, nyugodt le” semmi nem történt. Nem tudtam elhinni, hogy ő az egyetlen ember aki ennyire fel tud bosszantani. Még apával is teljesen nyugodtan viselkedtem, de vele lehetetlen volt. Amint megláttam, szívdobogásom háromszorosára növekedett, testemet átjárta a melegség, egy pillanattal később pedig kirázott a hideg. Azok a híres pillangók felébredtek a gyomromban, és olyan erővel csapkodtak, hogy azt hittem egyik pillanatról a másikra, elpusztulnak. Minden jel arra utalt, hogy szerelmes vagyok. És ahogy ismét ránéztem Nate-re már biztos is voltam benne. Minden percemet vele akartam tölteni. Ha csak egy napra is kellett elhagynom őt, már az is hiányzott, és folyton azt vártam, hogy mikor láthatom újra. Elkalandozhattam a gondolataimba, mert csak arra lettem figyelmes, hogy valaki folyamatosan szólongat. Nem úgy tűnt, hogy ez lenne az alső próbálkozása, sőt már elég ideges volt a hangja. Ki más lehetett volna, mint Nate? Felé fordultam, és elmosolyodtam. Egy ideig furán nézett rám, de aztán ő is elmosolyodott.

- Minden rendben? – kérdezte meg a biztonság kedvéért.

- Persze, miért ne lenne?

- Miért sírsz? – válaszolt egy újabb kérdéssel Nate. Hirtelen arcomhoz kaptam kezemet. Ahogy elvettem a bal kezemet, az nedves lett. Tényleg könnyeztem, amit eddig észre sem vettem. Mindezt a boldogság és a meghatottság okozhatta.

- Mert boldog vagyok. – mondtam az igazat barátomnak. Nem igazán érthette, de elém vágott, ezzel megállítva engem, azután mellém lépett Felhővel, és közelebb hajolt. Abban a pillanatban én is így tettem, a szemeimet lehunytam, majd vártam, hogy megérezzem ajkait. Amikor ez bekövetkezett, azt hittem, hogy mentem felgyulladok. A pillangók ezresével kezdtek el csapdosni szárnyaikat, olyan érzésem volt, hogy mindjárt kirobbannak. Nem tartott sokáig, mindig talán eddig a legérzelmesebb csókunk volt. Nem tudom miért, de ez tűnt a legfontosabbnak, tudtam, hogy ezt soha nem fogom tudni elfelejteni, akkor is ha azt szeretném. Nem fog menni. A következő pillanatban, pedig már meg is értettem, hogy miért éreztem így.

- Beverly Anderson, leszel a… - kezdte mondatán, mire teljesen bepánikoltam, hisz ehhez én még túl fiatal voltam. Tudtam, hogy ő az az ember, akivel le szeretném majd élni az életemet, de még nem. Még szerettem volna élvezni azt az életet mikor csak járunk, anélkül, hogy el lennénk jegyezve. – leszel a barátnőm? – fejezte be a mondatát, mire én minden bent tartott levegőt megkönnyebbülten kifújtam, aztán könnyedén elnevettem magam. Mikor abba hagytam, olyan gyorsan ahogy csak tudtam rávágtam, hogy „igen, leszek”, mert mikor Nate-re, pillantottam észrevettem ahogy arca fokozatosan lesz kétségbeesett. Azt hitte, hogy azt mondanám, hogy nem? Hisz miért csinálnám azt? Sőt az igazat megvallva, még nem is szakítottunk, szóval nem is kellett volna megkérdeznie. Gyorsan odahajoltam hozzá, hogy ne higgyen semmi olyat ami nem igaz, és megcsókoltam. Szerencsére arcán az érzelmei, egyre boldogabbak lettek, míg a végén mér teljesen gondtalan volt. Mikor elváltunk, oldalra néztem, mert olyan érzésem volt, hogy valami hiányzik. Egy ideig fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet az, de aztán rájöttem: Peter. Nem láttam sehol, sem előttünk sem mögöttünk. Teljesen furcsa volt, hogy így az egyik pillanatról a másikra eltűnik,de persze nem igazán tudtam, hogy mióta voltunk elfoglalva magunkkal. Nekem csak pár percnek tűnt, de lehet, hogy több volt. Viszont ahogy körbe néztem, rájöttem, hogy fogalmam sincs hol vagyunk.

- Most komolyan itt hagyott minket? – vontam fel a szemöldökömet, Nate felé nézve.

- Gyere, menjünk. – tért ki a válaszadás elől.

- Nate… tudsz valamit? – állítottam meg a karjánál megfogva, mert már indulni akart volna.

- Dehogyis, csak menjünk, asszem tudom az utat.

- Mi??? Mi az, hogy asszed tudod az utat? Vagy tudod vagy nem, nincs olyan, hogy azt hiszem. Teljesen eltévedtünk, és kitudja hány óra lehet, lehet, hogy mindjárt sötét lesz, és mi van ha a fark…

- Beverly! Hahó, nem hallasz engem? Tudom hol vagyunk, nem tévedtünk el, tudom a lovardához vezető utat, ne pánikolj már be ennyire, nyugi. – kezdte hangosan, majd a mondat végére már teljesen nyugodtan mondott minden egyes szót.

- De miért tudod? Nem azt mondtad, hogy soha nem jártál ezen a környéken, és, soha nem is láttad még ezt a helyet? – zavarodtam össze.

- Azt soha nem mondtam, hogy nem jártam még a környéken. Amúgy pedig ez az egész eltervezett volt. Mikor apád fogságban tartott, egyik nap elmentem sétálni, és ugyanerre a helyre jutottam. Teljesen megdöbbentem a látványán, és egyből rád gondoltam, hogy biztos te is mennyire imádnád. Szóval megfogadtam magamnak, hogy mikor megtalállak, akkor majd elhozlak ide. Összebarátkoztam Peter-rel, megkértem, hogy adjon pár lovaglóleckét. Azelőtt soha nem ülten lovon, az is teljes hazugság volt. Peter-t megkértem, hogy segítsen ebben az egészben, és mikor meséltem az összes dologról, amin keresztül mentünk, mentél, azt mondta, hogy neki lenne a megtiszteltetés, ha segíthetne nekem. Szóval mikor megkérdeztem tőled, hogy leszel-e barátnőm, akkor ő visszament, hogy kettesben maradhassunk. De ha egyenesen megyünk, aztán balra le a fák közé, és ott is tovább, akkor már visszajutunk. Nem tévedhetünk el. – éreztem ahogy a szemeimet csípik a könnyek. Aztán az egyik kiszabadult, és lassan kezdett el legördülni az orcámon. Nate lassan, óvatosan odanyúlt, és letörölte. Majd megcsókolt. Még akkor is sírtam mikor már elváltunk. Nem számítottam erre. Nem gondoltam volna, hogy valaki is képes lesz ilyet csinálta csak értem. 

Egész életemben erről álmodtam, hogy valakinek fontos legyek. Most pedig nem egy valakinek vagyok fontos, hanem Nate-nek. Sosem gondoltam, hogy fogok találkozni egy ilyen férfivel, aki ennyire fog szeretni. Mindig azt hittem, hogy majd én leszek az a szerencsétlen, aki jobban fogja szeretni a barátját, mint őt szereti. De nem. Nate-vel nem ez volt.

Még léptünk, ügettünk, vágtáztunk körülbelül fél óráig, azután viszont már visszafele indultunk. Nem mondom, hogy nem fáradtam el, mert az hazugság lenne. Mikor leszálltam a lóról, nem éreztem a lábaimat, azután pedig mikor normálisan akartam sétálni, mintha a lábaim taszították volna egymás, mint két mágnes, nem akartak egymás mellett lenni. De mégis életem legjobb órái voltak. Minden percét imádtam, és tudtam, biztos voltam benne, hogy több okból sem fogom elfelejteni. Első sorban azért nem, mert ha egy ilyen „véletlenség” történik, hogy egy ilyen helyre jutok el, azt már lehetetlen lenne elfelednem. Ez maga a mennyország. Másod sorban, a lovak miatt, és amiatt amiért évek után ismét nyeregbe pattanhattam. És legutoljára, azért nem, mert itt lettem ismét, hivatalosan Nate barátnője.

Nem akartam még hazamenni, ezért segítettem Peter-nek a lovak lenyergelésével, meg persze Nate is így tett. Mivel gyönyörű idő volt, Peter felajánlotta, hogy akár le is moshatnánk őket, legalább felfrissülnének ebben a melegben. Nagyon szívesen elvállaltuk, és miután minden utasítást meghallgattunk, és megjegyeztünk, le is tisztítottuk a lovakat. Az már más kérdés, hogy az egyik percben, Nate jó mókának tartotta, ha inkább engem spriccel, nem a lovakat, amit én sem hagyhattam szó nélkül, és mivel nálam csak a vödör volt, egyszerűen leöntöttem. Tocsogtunk a víztől, de nem aggódtam különösebben, mert amint befejeztük a lovak mosását, már meg is száradtunk. Felhő és Alíz is nagyon élvezték a vizet, semmi baj nem volt velük. Be kell, hogy valljam, azelőtt még sosem mostam lovat. Ahol kiskoromban lovagoltam, mármint régebben, ott csak lovagolnom kellett. Odaértem, a ló már fel volt nyergelve, aztán végeztem az egy órával, elvették tőlem a lovat a lovászok, így semmi esélyem sem volt, hogy gondoskodjak róluk. Pedig én annyira szerettem volna, mert tudtam, hogy úgy a lovad jobban fog szeretni, mármint legalább megjegyez magának, vagy nem is tudom mit gondoltam már akkor. Viszont mikor megkérdeztem a tanáromat, ő azt felelte, hogy mi nem ezért fizetünk, és a lovászokat sem azért fizetik, hogy semmit ne csináljanak. Ott minden a pénzről szólt. Nem nagyon szerettem odajárni. Viszont a lovaglást sem akartam abbahagyni, így többet nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Legalábbis hangosan nem. De magamban rengetegszer átgondoltam, hogy akarom-e tovább folytatni. Végül elmeséltem minden kétségemet anyának, aki pedig apának. Mert másnap apa azzal jött oda hozzám, hogy ha nem élvezem, akkor nem kell félnem, hogy elmondjam nekik, semmi baj nem történik a kivesznek a lovas klubból. Akkor még azt hittem, hogy ezt csak kedvességből mondja nekem, de mostanra rájöttem, minden csak azért volt, mert nem akart ilyen sok pénzt költeni rám. Pontosabban semennyit nem akart soha. Mindig anya vett meg mindent amire szükségem volt. Mikor megköszöntem nekik, anya rám mosolygott, és azt mondta, hogy szívesen, viszont apa, egy olyan „ezért még számolunk” nézéssel anyára nézett. Ezeket a kis jelzéseket soha nem vettem észre. Akkor sem mikor már nagyobb voltam. De hogy nem vehettem észre? Apa minden szavában, nézésében, gesztusában ott voltak az arra utaló jelek, hogy valami nem megy jól otthon.

Miután a lovak tisztításával is végeztünk, még mindig semmi kedvem nem volt haza menni, mármint az ideiglenes otthonomba, így utána is ott maradtunk. a lovak között sétálgattunk kéz a kézben. Nate mindegyik lovat bemutatta nekem, teljese lenyűgözött. Teljesen olyan érzésed volt, hogy ő már évek óta odajár, és már odatartozik. Pedig csak pár hete volt ott. Lenyűgözött, hogy ezt tette értem. Minden lány álma, hogy egyik nap egy srác, férfi ilyet tegyen érte. Az én álmom is ez volt.

Egy kis tavacskához jutottunk, ami pont az ellenkező irányba volt, mint amerre elindultunk a lovakkal, ezért nem is vettük/vettem észre. Leültünk egy rönkre ami pont a tó mellett volt, még mindig kéz a kézben. Nate közel húzott magához, a vállára hajtottam a fejemet, majd ott ültünk csendben, és bámultunk magunk elé. Egy szót sem szóltunk, de semmi szükség nem volt szavakra. Pontosan tudtam, hogy Nate boldog, mert én is az voltam. Tudtam, hogy Nate megkönnyebbült, hogy igen mondtam a kérdésére, mert ismertem. Tudtam, hogy szeret engem, mert én is szerettem. Tudtam, hogy minden percét velem akarná tölteni, mert én is ezt éreztem. Tudtam, hogy szüksége van rám, mert nekem is szükségem volt rá.