Huszonegyedik fejezet

2015.04.21.

Szép napot kedves olvasóim! Hogy vagytok? Hogyan telnek napjaitok? Nem sokára itt a nyári szünet, már alig várom, biztos vagyok benne, hogy ti is! Én most boldog vagyok, mert egy két hetes szünetünk van, aztán pedig egy két napos osztálykirándulásra megyek. Szombaton pedig leestem a lóról (ezért nem vagyok boldog), kicsit még vasárnap is szédültem, de kisebb sebeken, meg ütődéseken kívül, már semmi bajom sincs, ami ugyancsak boldogsággal áraszt el. És még van egy dolog amitől nagyon jó kedvem van:az idő. Olyan szép idő van itt Rómában, hogy az hihetetlen, sőt talán egy kicsit túl meleg is, de inkább legyen napsütés és meleg, mint eső és szürkeség, nem így van? 
A részről inkább semmit nem mondok, remélem tetszeni fog!

                                                                                                                             További szép hetet, Kata

Közelebb lépett hozzám, és megfogott a pólómnál fogva. Arca olyan közel volt, hogy éreztem büdös leheletét, mikor el kezdett beszélni.

- Ide figyelj, kis hölgy. Ha nem mondod meg, hogy hol van, ne akard megtudni mi lesz. – fenyegetett.

- Semmi nem lesz. – szólalt meg egy hang mögülem. Bármikor felismertem volna, egyből tudtam, hogy ki az. A pasi egyből elengedett, és se szó se beszéd eltávozott, olyan gyorsasággal, amilyet még nem láttam. A megmentőm elém állt, és megölelt. Szorosan öleltem vissza, de tudatni akartam vele, hogy - habár csak egy nagyon kicsit – haragszom rá, mert nem volt képes hallgatni rám, ezért gyorsan elhúzódtam tőle, és összevont szemöldökökkel néztem rá.

- Figyelj, Beverly, én nagyon sajnálom, hogy követtelek, de tudtam, hogy nem mondasz igazat, sőt, még akkor is ha tudtam volna, hogy az igazat mondtad, akkor is követtelek volna, mert aggódom érted. Tudom, hogy ennyire nem kéne, de nem szeretném, hogy bármi bántódásod essék, hiszen olyan sok szörnyűség történt már veled az utóbbi időben. – hunyta le a szemét, amitől megértettem, hogy tényleg sajnálja.

- Semmi baj, Nate, de legközelebb ne csináld, kérlek. – simítottam meg az arcát, majd egy puszit nyomtam a szájára. – Szeretlek. – néztem mélyen a szemébe, mire elmosolyodott.

- Én is szeretlek, nagyon. – bólintott, még jobban hitelesítve állítását. – Menjünk haza. – fogta meg a kezemet, majd maga után húzott.  Lassan elindultunk. – Ki volt az a férfi?

- Fogalmam sincs, még soha nem láttam. – feleltem.

- És akkor mit akart?

- Nate, valami olyasmit mondott, hogy meg kell neki mondanom, hogy hol van. Azt sem értettem, hogy ő ki, azt meg főleg nem, hogy kit keres. – fakadtam ki. Persze Nate, közelebb húzott magához, és egyből lenyugtatott, igaz nem teljesen, mert még éreztem a bennem lapuló idegességet.

Haza gyalogoltunk, de maximum fél óráig bírtuk a tétlenséget, mikor is felálltunk, és elindultunk a rendőrkapitányságra, hogy beszélhessünk Ty-val, a történtekről. Mindent elmondtunk neki, elejétől a végéig, semmilyen apró részletet sem hagytunk ki. Még anyukám haláláról is beszéltem neki, igaz sokszor csuklott meg a hangom, mindig képes voltam folytatni. Nem igazán tudtam, hogy miért mondtam el neki, de mivel lehet, hogy minden tényező fontos lehet, szinte az egész életemet elmeséltem, ahogy Nate is. Sok mindent tudtam meg róla, amit addig a napig nem ismertem, és örültem, hogy még jobban megismerhettem. Ty megköszönt őszinteségünket, majd elengedett minket, azt mondva, hogy mindent megtesz, hogy megtalálja Mike-ot és Lucy-t.

Ismét hazagyalogoltunk, és többé már semmit nem akartunk csinálni, szóval mind a ketten elvonultunk tusolni, majd ágyba bújtunk. Kimerültek voltunk, de egyszerűen sehogy nem jött álom a szemünkre, így kérdezgettem Nate-et még a múltjáról, ahogy ő is az enyémről.

 Reggel telefoncsörgésre keltem, előbb én, aztán szépen lassan Nate is meghallotta. Amint megnézte, hogy ki keresi, és észrevette, hogy Ty, kapkodva felült, és felvette, olyan gyorsasággal, mint a villám.  Barátom direkt kihangosította a telefont, így szerencsére én is mindent hallhattam, abban a percben amelyben Ty kimondta azokat. Így egyszerre tátottuk el szánkat, mikor Ty végig mondta a történetet. Miután letettük is, teljesen lafagyva ültünk, pontosabban csak én, mert Nate meg engem próbált szóra bírni, de egyszerűen képtelen voltam arra, hogy beszéljek. Nem hittem a fülemnek, nem bírtam fölfogni azt ami Ty mondott. Egyszerűen olyan képtelennek, hihetetlennek tűnt minden. Csak egy mondat ismétlődött a fejemben: „Édesanyád nem halt meg, Beverly”.

Ennyi éven át azt hittem, hogy örökre elveszítettem, de most kiderült, hogy nem. Azt hittem, hogy soha nem fog visszajönni, de most már csak meg kéne találnom őt, és akkor visszajönne. Azt hittem, hogy soha többé nem fogom őt látni, de ha leszek olyan ügyes, hogy kitalálom, hol van, akkor ismét látni fogom őt.

- Ne sírj, Beverly. – törölte le könnyeimet Nate. Addig észre sem vettem, hogy sírtam. Annyira el voltam foglalva a gondolataimmal.

- Meg kell találnom apámat. – pattantam fel hirtelen ültemből. – Muszáj megtalálnom. – meg sem várva, hogy mit felel Nate előkaptam a zsebemből a telefonomat, és tárcsáztam apámat. azt hittem, hogy nem fogja felvenni, sőt azt is hittem, hogy már biztos nem is fog működni ez az ezeréves szám, de ahogy a negyedik csörgés után meghallottam apám rekedt hangját, mindezek a kétségek szertefoszlottak.

- Hol van? – kérdeztem köszönés nélkül.

- Kiről beszélsz, drágám? – hallottam a gúnyt a hangjában, ami még jobban feldühített.

- Tudod jól, hogy kiről beszélek, azonnal mond meg, hogy hol van, vagy nem tudd meg mit csinálok! – ordítottam, mire a vonal másik végéből, egy hangos kacajt hallottam. Abban a pillanatban, meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben.

- Mégis mit tudnál tenni velem… hmm? Azt hiszem semmit, hiszen te csak egy szerencsétlen lány vagy. Semmit sem tudsz ellenem tenni.

- El sem tudod képzelni mit tudnék tenni ebben a pillanatban. – mondtam magabiztosan, de persze tudtam, hogy teljesen igaza van. Apám ellen semmit sem tudnék tenni. Nézzünk szembe a tényekkel: alapból ő egy férfi, ráadásul még erős is, amit eddig jó dolognak tartottam. Emlékszem mikor kiskoromban, mindig kisegített minket anyával, mikor nem tudtunk felemelni valami, és akkor mindig ledöbbentett, hogy mennyire erős. Azt mondogattam, hogy nekem van a legjobb, legerősebb édesapám a világon, de ez a büszkeség iránta már rég eltűnt. Az egyetlen érzés, amit iránta érzek, az gyűlölet, ami ezekben a napokban akkorára nőtt, hogy ezelőtt ilyet még nem éreztem. Mindig volt legalább egy ember, akit gyűlöltem az életemben, hiszen mindig ott voltak az iskolában azok a gyerekek, akiknek mindenük megvolt, tökéletes lakás, tökéletes szülők, tökéletes család és az volt az egyetlen problémájuk, ha nem kaptak meg valami csili-vili új játékot. Nekik mindig is az volt a legjobb szórakozásuk, ha másokat, a szerencsétlenebbeket bántják, mint például engem. 

- Még egyszer, utoljára megkérdezem, hogy hol van? Hol van anya, mondd meg! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért, persze tudtam, hogy azzal semmit nem érek el, de egyszerűen nem tudtam lenyugodni.

- Szerinted tudom te hálátlan picsa? Szerinted ha tudnám, akkor rád küldtem volna Chili-t, ma a játszótéren? Azt hiszed, hogy én nem őt keresem már évek óta? – ordított ő is, ahogy még soha nem hallottam.

- Azt mondod, hogy már évek óta keresed őt? Mégis miért keresnéd? Mit akarsz tőle?

- Igen, már évek óta keresem őt. Ahhoz pedig semmi közöd, hogy miért és mit akarok tőle, nem rád tartozik.

- Már hogyne tartozna! – üvöltöttem ismét. – Ő az anyám.

- Nekem pedig a feleségem! – válaszolt meggyötörten. Hirtelen hallgattam el, nem jöttek a szavak. Ahogy meghallottam apám hangját, rájöttem, hogy azért keresi, mert hiányzik neki, és azért is, mert valamilyen módon szerette. Tudtam, hogy soha nem fogok neki megbocsátani, azért amit velem tett, és amit anyával is, de örültem neki, hogy látok benne még valami emberséget, valami érzelmet.

Észre sem vettem, de persze időközben letette a telefont. Leengedtem a kezemet a fülem mellől, és könnyes szemekkel Nate-re néztem. 

Nem igazán tudtam, hogy miért sírok, de abban biztos voltam, hogy muszáj megtalálnom anyát. Apa bármennyire is szerethette őt, bántotta, és nem hagyhatom, hogy ez ismét megtörténjen, meg kell mentenem anyámat, apám elől. Csak éppen arról sincs fogalmam, hogy hol van, sőt még arról sincs fogalmam, hogy hol kellene el kezdenem a keresését. Azt hittem, hogy apánál meg fogok tudni valami, de ahogy hallottam a telefonban, ő is ugyanazt akarja, mint én.

Későre járt, én pedig úgy döntöttem, hogy itt az ideje lefeküdni, és aludni, hogy holnap friss erővel kezdhessek bele a keresésbe.

Kipattantam az ágyból, és amilyen gyorsan csak tudtam befutottam a fürdőbe, és a wc felé hajoltam. Még pont időben, ugyanis a következő pillanatban, minden ami bennem volt kijött. Nate rohant be utánam, és megfogta a hajamat, miközben kérdezgetett, hogy mi történt. Amire persze nem tudtam válaszolni. Mikor úgy éreztem, hogy már minden kijött belőlem, a falnak döntöttem a hátamat, és magam elé meredtem. Nate lehajolt hozzám, és homlokon puszilt.

- Atyám, Beverly, nagyon forró vagy, mintha mindjárt felrobbannál. – abban a percben megértettem, hogy semmi különösebb bajom nem volt, csak elkaptam valamit. – Mindjárt visszajövök, megnézem, hogy anya itthon van-e, ő tudja, hogy mi a teendő ilyenkor. – óvatosan bólintottam, de még ettől a nagyon kicsit mozdulattól is egyből hányingerem támadt, úgyhogy inkább csak maradtam mozdulatlan. Hallottam lépteket, amik jöttek felfele, és egyértelműen nem csak egy emberé volt, szóval nem lepődtem meg, mikor Nate-vel együtt az anyja is megjelent az ajtóban.

- Ó, kicsim, ezt jól elkaptad. – kiáltott fel, majd odajött hozzám, és nagyon gyengéden megfogta a karomat, és segített felállni. Az egész fejem lüktetett, forgott velem a világ, és ha mindez még nem lenne elég, még hányingerem is volt, azt éreztem, hogy ismét muszáj lenne hánynom, ezért feltettem az ujjamat amolyan „várjatok egy percet” stílusban, közelebb mentem a vécékagylóhoz, és ismét kiadtam magamból a tegnapi ételeket.

Visszacaplattam az ágyamhoz, Ms. Robertson segítségével. Azt mondta, hogy lemegy és felhoz egy vödröt, meg egy kis vizet, ha esetleg szomjas lennék. Csak akkor vettem észre, hogy Nate eltűnt. Sehol sem láttam, és amikor hívtam, nem jelent meg az ajtómban.

Mikor már legalább ötször hívtam, lépteket hallottam a lépcső felől, mire reménykedni kezdtem. Nagy izgalommal vártam, hogy ki fog megjelenni az ajtóban, de nagy sajnálatomra, csak Ms. Roberston volt az.

- Itt is a víz, de csak kis kortyokat igyál, mert attól félek, hogy még ezt is kihánynád. – bólintottam, de nem ott jártak a gondolataimat, amit szerintem ő is észrevehetett, mert megszólalt: - Elment, de azt mondta, hogy hamarosan visszajön. Ne aggódj, nem lesz semmi baja. – mosolygott rám, ami enyhén erőltetettre sikeredett, amiből rögtön tudtam, hogy ő sem hisz igazán abban, hogy minden jól fog alakulni.

Nate csak este jött meg, hallottam, hogy lent beszélget az édesanyával, majd ahogy felfele jön. Vártam mikor jelenik meg az ajtóm előtt, ami hamar be is következett. Bármennyire is vártam már, hogy újra láthassam, mert nem láttam egész nap, és mondhatni hiányzott, nem jött ki a számon egyetlen hang, sem amikor megpillantottam. Az egész arca horzsolásokkal, és véraláfutásokkal volt teli, a szeme környéke teljesen felpuffadva, és a szája is eléggé furán állt.

Rá akartam kiabálni, hogy mégis mit képzeld, de aztán mégsem tettem, hanem csak tágra nyitottam karjaimat. Egyből vette és célzást, és odarohant, hogy megöleljen.

Tudtam jól, hogy az apám volt az aki ezt tette vele, és magamban eldöntöttem, hogy ezért még meg fog fizetni. Persze Nate azt mondta, hogy szinte nem is érzi, de tisztán lehetett látni a fájdalmat a szemében. Azt mondta, hogy legalább megtalálta apámat, és Mike-ot meg Lucy-t is.

- És akkor ők hol vannak? – húzta fel a szemöldökömet. Az ajtó felé intett, mire azon belépetek az említett személyek. Szemeimből könnyek csordultak ki, és olyan szorosan öleltem őket, mintha már hónapok óta nem láttuk volna egymást, pedig igazából csak pár nap el.

Már egyáltalán nem haragudtam Nate-re, hiszen legalább nem hiába nézett ki úgy ahogy. Nagyon hálás voltam neki.

Csöndben ültünk az ágyon, senki sem szólalt meg, ami nagyon furcsa és gyanús volt.

- Van valami, amit még el akartok mondani? – vontam fel szemöldökömet. Továbbra sem nyitotta ki senki a száját, amiből rögtön tudtam, hogy a kérdésemre igen volt a válasz. Az búskomor arcukból ítélve, pedig ez a dolog, nem lehet valami nagyon jó, sőt egyenesen szörnyűnek tűnt. Kezdtem ideges lenni. Tekintetemet váltogattam közöttük, ezzel is buzdítva őket, hogy szólaljanak már meg.

- Beverly, van egy dolog, aminek nem hiszem, hogy örülni fogsz. – nyitotta ki Nate a száját. Ránéztem, és rajta tartottam a szememet, mert azt gondoltam, hogy folytatni fogja, de végül nem ő folytatta, hanem Mike.

- Nagy volt a kavarodás, sok volt ott a rendőr, ott volt Ty meg mindenki, és az apád egyszer csak előrántott egy fegyvert a zsebéből, és rálőttek. A lábára akarták lőni, de abban a pillanatban ellépett egyet jobbra, így a golyó pont a szívébe ment.

- Az édesapád meghalt. – szólalt meg most Lucy. Sokáig tartott mire felfogtam mi is történt. Csak ültem, és meredtem magam elé, amikor rájöttem, hogy talán nem is kellene ennyire búslakodnom, hiszen az utóbbi években, csak megkeserítette az életemet, és talán így akarta a sors is. Viszont ilyenkor eszembe jutott, hogy az azelőtti években pedig milyen jól bánt velem, mennyire tökéletes apuka volt.

Észre sem vettem, de könnyezni kezdtem, pedig nem akartam. Egyáltalán nem akartam, hiszen nem érdemelte meg, még azt sem, hogy egy könnyet hullajtsanak érte. És mégis, én nem csak egyet hullajtottam, hanem legalább ezret. Nate szorosan ölelt át, sokat segített, de akkor sem tudtam abbahagyni. Lucy és Mike is bent maradtak a szobában és ők is vigasztaltak.

Huszadik fejezet

2015.04.11.

Sziasztok!!!! Hogy vagytok? Kicsit későn, de Boldog Húsvétot kívánok, remélem jól teltek az ünnepek és kihasználtátok a szünetet, hogy kipihenhessétek sulis fáradalmaitokat. 

Sajnálom, hogy ilyen ritkán hozom a részeket, de sajnos csak ilyenkor érek rá, tényleg nagyon bocsánat, remélem így sem pártoltok el tőlem. 

A részről annyit mondok, hogy érdekes dolgok fognak kiderülni, amin talán meg fogtok lepődni. Én is meglepődtem, mikor eszembe jutott, hogy csinálhatnám ezt is. Remélem tetszeni fog nektek, várom a véleményeiteket, akár tetszik a rész akár nem. 

Így hát, miután befejeztem a reggelimet, felálltam a díványról, és kimentem a konyhába. Kidobtam a joghurt dobozát, majd karon ragadtam Mike-ot, és felhúztam Nate szobájába.

- Tetszik neked Lucy? – kérdeztem rá, semmi kertelés nélkül.

- Öhm…. igen, nagyon is. – válaszolta zavarodottan bár, de őszintén a bátyám. Válaszára bólintottam, és visszamentem a konyhába, miközben éreztem, hogy egyre nyugodtabbá válok. Mind a négyen a nappaliban ültünk, mikor csöngettek az ajtón. Először egymásra néztünk ijedten, majd a padlót kezdtük el bámulni. Mindenki mozdulatlanul ült, kivéve Mike-ot, aki nem nagyon értette a helyzetet, ezért felállt, és kiment az előszobába, majd hallottuk, ahogy halkan beszélget valakivel. Ekkor már megnyugodtunk, mert nem hallottunk semmi gyanúsat, úgyhogy mi is felálltunk, és ahogy kiértünk az ajtóhoz Ty-jal találtuk szembe magunkat.

- Sziasztok. Ne haragudjatok, hogy csak így rátok török, de ezt úgy gondoltam, hogy nem telefonba kellene elmondanom nektek.

- Semmi gond Ty örülök, hogy látlak. – mosolygott rá Nate. – Miről van szó?

- Hát Beverly apjáról lenne szó. És Mike apjáról. Rossz hírekkel jöttem. Nem igazán tudjuk, hogyan történhetett meg, de sajnos elszökött a börtönből. Még mindig keresik, de egy nap alatt bárhová eljuthatott, főleg ha valaki segíti őt. Nem szeretném, hogy féljetek, ezért gondoltam, hogy talán jó ötlet lenne, ha rakok egy járőr kocsit a házatok elé, és megkérnélek bennetek, a ti biztonságotok kedvéért, hogy egyedül sehová ne menjetek, mindig együtt mozogjatok, vagy ha nem is mind négyen, kettesével. És nagyon vigyázatok egymással. Nem hiszem, hogy nagyon árthat az apátok, de minden megtörténhet. Azt tudjuk, hogy nem akar megölni titeket, - nézett rám meg Mike-ra. – mert ha meg akarna, már rég megtehette volna. – ennek a mondatának talán megnyugtatónak kellett volna lennie, de nekem mégsem tűnt annak. Mi több, a gyomrom összezsugorodott, és szorongani kezdtem. Ezen már én is annyit gondolkodtam. Én is rájöttem arra, hogy nem akar véget vetni az életemnek, sem Mike-énak. Csak akkor itt jön az a kérdés, hogy mégis mi a francot akarhat.

- Ty, mi lehet ezeknek az embereknek a… nem is tudom, indítéka, hogy ilyeneket tegyen? – kérdeztem meg bizonytalanul.

- Hát ugyebár vagy a gyilkosság, vagy csak fizikai fájdalom, vagy a szexuális zaklatás, de azt kell, hogy mondjam, olyan nagyon kevésszer van, hogy csak fizikai fájdalmat akarnak okozni. Az már inkább előfordulhat, hogy mivel ismerik az áldozatot, tudják, hogy ha fizikailag bántják őt, akkor lelkileg is megsérül. Mivel apukád elég jól ismer téged, mi több nagyon jól, hiszen ő az apád, és vele éltél eddigi életedben, lehet, hogy ezt akarja elérni. Lehet, hogy lelkileg akar téged bántani. Mondjuk akkor is kéne, hogy legyen valami célja, de arra még senki nem jött rá, hogy mi lenne az. – Ty úgy tűnt befejezte a mondandóját, szóval bólintottam egyet, mert nem igazán sikerült megszólalnom, fel kellett dolgoznom azt, amit hallottam. Szóval egy rendőrségi tag szerint, - aki már rengeteg ilyet láthatott életében – apám a lelkembe akar belegázolni, azzal, hogy testi fájdalmat okoz. És Mike-val is ezt akarná tenni? Hisz őt nem is ismeri, és ahogy a napokban megismertem, nem tűnt túlságosan sebezhetőnek, mármint azzal biztos nem lehet megsebezni, ha bezárják pár napig, és elverik párszor. Mikor kijöttünk, sőt  még akkor is mikor fogva tartottak, semmi jelét nem mutatta annak, hogy fájna ez neki, lelkileg. Talán csak csalódott benne, hogy ilyen apja van, de mivel soha nem is ismerte igazán, nem fájt neki annyira. Nálam viszont más volt a helyzet. Hisz én az egész életemben, úgy tekintettem az apámra, mintha ő lenne a legtökéletesebb, és legalkalmasabb arra a feladatra, hogy apa legyen. Mindig segített nekem házit írni, mikor nem értette valamit. Tudta minden különórámnak (igaz nem volt sok) az órarendjét. Anyának is úgy ahogy besegített a háztartásban. Nem voltak rossz tulajdonságai, amik az agyamra mentek, vagy amikért szégyenkeznem kellett volna. Az iskolában én voltam azon kevesek egyike, akiknek még együtt voltak a szülei, akiknek a szülei még nem váltak el.

Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy Ty már régen el is ment. Csak arra lettem figyelmes, hogy a kanapén ültem, mellettem pedig Nate volt található. Nézett engem, láthatólag már régóta szólongatott, és kérdezhetett is valamit.

- Öhm… tessék?

- Mit gondolsz arról amit Ty mondott? – ismételte meg türelmesen a kérdését.

- Arra én is rájöttem, hogy nem akart megölni, mert azt mág megtehette volna, kismillió alkalommal. De arra eddig én sem jöttem még rá, hogy akkor mi lehet az oka, hogy elrabolt engem, de még kevésbé azt, hogy Mike-ot miért. – körülnéztem a szobában, de senki sem volt rajtunk kívül. – Hol vannak a többiek? - kérdeztem.

- Elmentek Mike anyjához, mert azóta nem látta a fiát, hogy el lett rabolva. Csak telefonon beszéltek az elmúlt pár napban.

- Hát persze, ez teljesen érthető. – bólintottam megértően.

- De biztos vagyok benne, hogy vissza fog jönni. – mosolygott rám.

- Akkor sem sértődnék meg, ha nem jönne vissza, nekem az is elég, ha láthatom néhanapján.

nem sokat csináltunk a reggel folyamán, az igazat megvallva semmit nem csináltunk, ezért mikor bejelentette olyan két óra körül, hogy már nem bírom az itthon ülést, Nate bejelentette, hogy ha akarunk elmehetünk a lovardába. Persze egyből rábólintottam, még akkor is ha voltak kétségeim aziránt, hogy talán nem kéne az összes nap odamennünk, mert lehet, hogy zavarunk. Arról már nem is beszélve, hogy félek még a kertbe is kimenni. Viszont nagy meglepetésemre, mikor összekészültünk és kimentünk, Nate nem ment ki a kapun, hanem elment a garázsig. Nem értette mit akar onnan, de mikor egy robogóval jött ki, rájöttem, hogy a tegnapi sétálás csak azért volt, mert így nem tudtam rájönni, hogy van egy pontos útcélunk. Nate a kezembe nyomott egy sisakot, majd megvárta, míg felszálltam mögé. Még akkor is mikor elindultunk döbbent voltam. Soha nem mondta, hogy van robogó jogsija, mondjuk miért is lepődnék meg? A járművel szerencsére sokkal gyorsabban odaértünk, és ezért hálát is adtam az égnek, mert már nagyon vártam, hogy ismét láthassam a lovakat, és talán még lovagolhassak is.  

Bementünk a kapun, Nate-hez egyből odajött Felhő. Vártam Alízt is, de nem jött és ahogy körbenéztem a legelőn, sehol sem találtam. Egyből tudtam, hogy valami nincs rendben.

Nagy léptekkel elindultam a pajtába. Nate kérdezgetett, hogy most meg hová megyek, de mikor nem válaszoltam neki, megjelent előttem. Meg akart állítani, de ahogy észrevette frusztrált arcomat, inkább csak engedte, hogy hagy menjek tovább, és mellettem ő is jött. Amint beértem az istállóba, észrevettem Petert. Már épp köszönni akartam volna, mikor észrevettem, hogy egy másik személy is található a helyiségben. Az ismeretlen éppen az egyik nyitott bokszajtó előtt guggolt. Rögtön tudtam, hogy ő egy állatorvos, és ahogy meghallottam a vizsgált ló nyerítését, rögtön felismertem Alízt. A földön feküdt. Gyorsan odarohantam, és bementem a bokszba, majd én is leguggoltam mellé. Igaz azt mondták, jobb lenne, ha kint maradnék, nem bírtam csak nézni, muszáj volt csinálnom valamit. Így hát bejöttem, és simogattam Alízt, meg beszéltem hozzá. Az orvos a vizsgálat végén megállapította, hogy elég súlyos kólikája van, és ha bár eddig Peter jól tette, hogy sétáltatta, most már magától kell majd felállnia, viszont ha holnap reggelig semmi, akkor elpusztul. Sírva fakadtam. Nem ismertem régóta ezt a lovat, sőt csak egy napja, de mégis nagyon sajnáltam, és nem bírtam volna elveszíteni. az többi ember biztos azt gondolnák, ha látnának engem, hogy teljesen megőrültem, amiért egy ló miatt sírok. de én nem a többi ember vagyok, egész eddigi életemben különc voltam.

Egész este ott maradtam Alíz-nál a bokszban. Peter felajánlotta, hogy alhatnék az irodában lévő kanapén, de az számomra túl messze volt. nekem ott kellett lennem kedvenc lovammal, szüksége volt rám. Nate ott akart maradni velem, de mondtam neki, pontosabban megparancsoltam neki, hogy menjen haza, és legalább ő pihenje ki magát, helyettem is. Így nem volt más választása, elment. Csak én voltam Alíz-val meg a többi lóval az egész istállóban. Peterre is ráparancsoltam, hogy menjen a házba és pihenje ki magát, én úgyis elég éjjel itt maradok és vigyázok a lóra.

Sokat beszéltem hozzá, pontosabban egész este. Viszont amikor már jött fel a nap, kidőltem. Gondolataim elsötétültek.

Valaki bökdöste az arcomat, és nem valami gyengéden. Szemeim kipattantak, mert nem volt ötletem, hogy ki lehetett az. Mikor megpillantottam egy lovat az arcomba hajolva, nem igazán tértem még magamhoz, így hát el kellett telnie egy kis időnek, mire rá is ébredtem, hogy hol vagyok. És abban a pillanatban, elmosolyodtam, ahogy rájöttem ki is bökdös. Alíz volt az. Felettem ágaskodott, szóval már felkelt. Gyorsan felültem, és egyből fel is pattantam a szalmabáláról, amin aludtam, és átöleltem Alíz nyakát. Könnyeim el kezdtek folyni az arcomon.

Lépteket hallottam, amik közeledtek felém. Mikor kinéztem a bokszból, hogy ki az, megpillantottam Nate komoly fejét. Viszont amint meglátta, hogy kit ölelek, egyből egy nagy mosoly terült szét az arcán. Kinyitotta az ajtót, és bejött ő is. Egyből karjaiba omlottam, nevettem és sírtam egyszerre. De a könnyeim is csak örömkönnyek voltak. Annyira boldog voltam, hogy még mindig velünk volt Alíz. Nem ismertem nagyon, de első pillanattól fogva, mikor odajött hozzám, beleszerettem. Nem bírtam volna elviselni, ha elpusztul.

Pár óra múlva megérkezett az állatorvos, és nem hitt a szemének, mikor meglátta Alíz-t aki láthatólag teljesen meggyógyult. Ez be is bizonyosodott, mert miután megvizsgálta, mosolyogva kijelentette, hogy teljesen jól van. Bevallotta, hogy nem gondolta volna, hogy rendbe fog jönni, szóval szerinte ez egy kész csoda. Azt is mondta, hogy még egy pár napig ne lovagoljunk rajta, csak hagyjuk pihenni.

Boldogan értem haza. Nate-nek nehezére esett elválasztani Alíz-tól, de végül, mikor az órára pillantva észrevettem, hogy este tíz óra is elmúlt, inkább elbúcsúztam kedvenc lovamtól, és Nate mögé ültem a robogóra, amivel hazahajtott. Viszont ott a kapuban, máris rossz érzésem támadt, és ezt Nate-vel is megosztottam, mire azt mondta, hogy maradjak kint, majd ő bemegy és körülnéz. Így is tettem. Kint vártam Nate-re aki pár perc múlva aggodalmas fejjel visszajött hozzám, kezébe egy darab papírral, amin ez állt: „Nálam van a testvéred és a barátnőd!

Tedd azt amit mondok, és semmi bajuk nem esik”

Éreztem, ahogy könnyeim megerednek, majd pár másodpercre rá, egész testemben remegek. Nate szorosan körém fonta karjait, mire a vállába fúrtam a fejem. Lassan behúzott a szobába, majd leültetett a kanapéra.

- Miért? Nate, miért? – kérdeztem akadozva a sírástól. – Miért ilyen az apám? Mit akar tőlem? Miért ilyen apát adott nekem a sors? Én ezt már nem bírom! – fakadtam ki.

Ott, abban a pillanatban éreztem, hogy elérkezett az az idő, mikor már nem bírom tovább. Visszaemlékeztem apa összes eddigi tetteire, amik fájdalmat okoztak, és sajnos túl sok gyűlt össze a fejemben. Ő már nem is az apám. Ő egy szörnyeteg. Hiszen ki más lenne képes arra, hogy ilyet tegyen a saját gyerekével, gyerekeivel? Kezdve a veréseivel, egészen addig, hogy több napig egy lepusztult épületbe tartott minket. A saját gyerekeit. Nem bírtam tovább, ezt az utóbbi időben ért sok szenvedést. Azt akartam, hogy vége legyen.

- Héhéhé, Beverly nézz a szemembe. – emelte fel fejemet Nate, így egyenes a szemeibe néztem. – Ki fogod bírni, együtt ki fogjuk bírni. Itt leszek neked Beverly. Bármikor számíthatsz rám. Érted? – könnyes szemekkel bólintottam, és lágyan elmosolyodtam. Annyira örültem, hogy egy ilyen fantasztikus ember a barátom.

Még aznap elmentünk a rendőrségre, és beszéltünk Ty-jal. Megmutattuk a cetlit, és ő körözést adott ki az egész országban, az apám ellen.

Napokig semmi nem volt, aztán egyik nap, kaptam egy sms-t, mikor még az ágyban voltunk Nate-vel. Azt írta, hogy 10-kor menjek el a városi játszótérre, és az egyedül szó ki volt emelve, nagy betűkkel, sőt még alá is volt húzva. Tudtam, hogy Nate nem engedne el engem egyedül, ezért úgy gondoltam, hogy inkább meg sem mutatom neki az sms-t, hanem majd kitalálok valamit, hogy hova akarok menni.

Háromnegyed 10-kor, felöltöztem és elindultam. Azt mondtam Nate-nek, hogy csak egy kávéért megyek a sarokig. Persze velem akart jönni, de bejelentettem, hogy most egy kis egyedüllétre van szükségem, és ilyen kis távon úgysem történik velem semmi, mire szerencsére elengedett.

Kilenc óra ötvenhétre értem a megbeszélt helyszínre, és tanácstalanul álltam, körbe-körbe nézelődve, mert fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Éreztem, hogy valaki néz, de akárhányszor megfordultam, semmit nem láttam, így egy idő után, azt mondtam magamnak, hogy biztos csak paranoiás vagyok, vagy hallucinálok. Viszont mikor ágreccsenést hallottam mögülem, akkor már nem foghattam ezekre az indokokra, hiszen túl valódi volt. Végül is igazam lett, mert mikor megfordultam, szembetaláltam magam egy teljesen ismeretlen személlyel, akiről tudtam, hogy rám várt, hiszen pontosan a szemeimbe nézett.

- Ki maga, és mit akar tőlem? – tettem fel a kérdést nagy bátorsággal a hangomban. Persze, az ember közelebb lépve, a képembe röhögött.

- Itt nem te kérdezel, hanem én. – jelentette ki, mikor kiszórakozta magád. – Hol van? – kérdésére zavartan vontam össze szemöldökömet, mert fogalmam sem volt, hogy mit akarhat.

- Mi hol van?

- Vagyis inkább ki?

- Tessék? – csodálkoztam el. – Nem értem.

- Pedig nem olyan nehéz megérteni. Hol van? – kérdezte meg ismét. Értetlenül néztem körül, és hirtelen nevetni támadt kedvem, olyan szinten nevetségesnek találtam ezt a helyzetet. Fogalmam sem volt, hogy kit keresett ez a férfi, sőt még azt sem tudtam, hogy ki volt. Abban biztos voltam, hogy még soha az életben nem láttam. Jobban megnézve eléggé félelmetesnek festett, mert teljesen kopasz volt, és elég nagydarab. Ahogy a tokája mozgott amikor beszélt, mintha táncot járt volna. Az egyik füle ki volt fúrva, és valami ocsmány fülbevaló lógott ki belőle. Úgy nézett ki, mint azok a szokásos bűnözők.

Tizenkilencedik fejezet

2015.04.01.

Szép estét kívánok! Hogy vagytok? Milyen volt a hétvégétek? Miket csináltatok? Hogy telik a hetetek?.Nekem egészen tűrhetően, pont ma mentek el a barátaim, ami miatt eléggé szomorú voltam, de nem sokára itt a nyár és ismét láthatom őket. 

Az utóbbi időben sokkal többen látogatják a blogomat, ami miatt hihetetlenül boldog vagyok, mindenkinek köszönöm. Remélem tetszenek a fejezetek Ha így van, akkor nagyon örülnék, hogyha leírnátok a véleményeiteket, meg persze akkor is ha nem így van. 

A részt illetően nem szeretnék semmit elárulni, csak annyit, hogy élvezzétek. 

Sok-sok puszi,

Kata

Már nem hallottam Nate sírását. Eltoltam magamtól, és igazam volt. Már nem sírt. Gyorsan kihasználtam a pillanatot, és egy csókot nyomtam az ajkára. Nyelvemért könyörögtem az engedélyéért. Nem kaptam meg egyből, amin éreztem, hogy barátom roppant jól szórakozik. El is mosolyodott. Aztán mikor azt hittem, hogy már nem bírom tovább, Nate-nek végre kettéváltak ajkai, így nyelveink találkoztak. Bár nagyon nem akartam, elváltam tőle. Egyenesen a szemébe néztem, nem kérdeztem semmit, csak tudni akartam, hogy most hogyan érez. A szomorúságot még mindig megtaláltam benne, de mellette boldogság is volt, ami nekem máris elég volt ahhoz, hogy felálljak az öléből, és átmenjek az ágyra. Nate nem értette, hogy miért pattantam talpra ennyire hirtelen és arca teljesen kétségbeesetté vált. Mikor felfogta, hogy nem megyek messzire, kb. egy méterre, akkor viszont nagy mosoly terült szét az arcán, és követett. Ő is ledobta magát az ágyra.

- Ne haragudj, hogy ennyire kiakadtam, csak az a sztori olyan volt, mint a mienk. – húzott a mellkasára.

- Már miért haragudnék? Tudod, én is ugyanezt gondoltam, mikor jobban belegondoltam a film történetébe. Nem neked kell bocsánatot kérned, hanem nekem: soha még csak bele sem gondoltam, hogy milyen lehetett neked mikor nem emlékeztem rád, amit nagyon sajnálok. – hunytam le a szemem egy ideig. Megjelent előttem Nate szomorú arca, így kinyitottam. De akkor éreztem, ahogy egy könnycsepp kigördül a szememből, és lassan legurul az arcomon, majd az államhoz leérve, lehullik a kezemre, amit az ölemben tartottam. Nate egy bánatos mosollyal az arcán hozzám ölelt.

Idilli pillanatunkat az ajtó felől érkező kopogás törte meg, aminek egy kicsit örültem is, mert nem bírtam tovább ezeket a nyomasztó témákat, de tudtam, hogy meg kell beszélnünk.

- Szabad! – kiáltotta ki Nate. Az ajtó óvatosan kinyílt és belépett rajta Lucy. Azt hittem, hogy egyedül jött, de utána megpillantottam az utána lévő bátyámat. Lassan elengedtem Nate-et és a bátyám nyakába borultam. 

Csak erre volt szükségem. Annyira jó érzés volt tudni, hogy van egy bátyám. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen nagy titok lehet ilyen jó is. Hisz igen, kiderült, hogy apa teljesen más, mint akinek hittem, de legalább felfedeztem, hogy van egy testvérem. Megfordítottam magunkat, így már ő állt háttal Lucy-éknak. Látni akartam Nate-et. Elég sok pillantás vetett Lucy felé, így tudtam, hogy beszélni szeretne vele. Mikor észrevette, hogy helyet cseréltem Mike-kel, belenézett a szemembe, és rám mosolygott. Tudtam, hogy sosem kért volna, hogy hagyjam el a szobát, ezért én cselekedtem magamtól. Elengedtem Mike-ot, megragadtam a kezét, és kihíztam a szobából. Még nem csuktam be teljesen az ajtót mikor hallottam, hogy Lucy Nate-el egy időben kérdezi meg a másiktól, hogy „mi a gond,”. Ezen muszáj voltam elmosolyodni, majd véglegesen becsuktam az ajtót, és átmentünk a vendégszobába, ami eddig az én szobám volt, de most éppen Mike-é volt.

Le sem ültünk máris el kezdtem mesélni a történetünket Nate-tel Mike-nek. Nem tudom miért, de éreztem, hogy el kell mondanom, hisz most már ő is része az életemnek, ráadásul nem ment ki a fejemből az a tekintet, amikor Lucy felhúzta ülőhelyzetéből, és magával rángatta az emeletre.

Meglepően sokáig tartott a mesélésem. Nagyon sokáig, mert mikor ránéztem az órámra, az már hajnali egy órát mutatott, mi pedig tizenegykor jöttünk be, szóval legalább három óráig folyamatosan beszéltem, Mike pedig hallgatott, néha bólogatott, néha meg bele-bele kérdezgetett, ha valami nem volt érthető neki. Mintha tényleg érdekelte volna őt a történetem, vagy ha nem is annyira, nem mutatta ki, hogy unná. Soha nem beszéltem még át három órát, így, hogy még nem is érzékeltem. Hihetetlen volt. Olyan felszabadult voltam, mintha soha nem is lett volna semmi gondom. Olyan könnyedén viselkedtem a háromórányi beszéd után, ahogy még soha.

Bátyám a történetek szomorú részénél, teljesen elkeseredett, de aztán mikor mondtam egy-két boldog pillanatot, akkor mindig felélénkült. Így már teljesen megértette, hogy Lucy miért húzta fel az emeletre, amint vége lett a filmnek. Persze, hogy a barátnőm látta, hogy Nate mindjárt ki fog akadni, vagy ha nem is látta, gondolta. Mindig csodáltam a Lucy és a Nate között lévő kapcsolatot. Persze, hogy ők is veszekednek, de mind a ketten tudják, hogy ha szükségük lenne a másikra, mindig számíthatnak rá. Nem ismertem sok testvért párt, de akiket ismertem, bennük nem láttam ezt a feltétel nélküli szeretetet a másik iránt. Persze, abban biztos vagyok, hogy nagyon szerették egymást, hisz a szívük mélyén minden testvér szereti egymást, de akkor sem ennyire. Szerettem őket. Nélkülük, most ki tudja, hol lennék. Szerintem már nem is lennék a földön. 

Kopogtak az ajtónkon. Felkaptam a fejem, és az ajtóban megpillantottam Nate-et. Annyira gyönyörű volt, ahogy szemeivel aggódóan vizslatott nem csak engem, hanem Mike-ot is.

- Minden rendben? – kérdezte egyenesen tőlem.

- Persze, minden. – mosolyogtam rá. – Veletek?

- Velünk is. Nem vagytok még fáradtak? Éhesek? Valami?

- Hát most, hogy mondod eléggé fáradt vagyok, szóval szerintem én letusolok, és bebújok az ágyba. – osztottam meg bátyámmal és barátommal további terveimet.

- Igen, nekem is ez a tervem. – szólalt meg Mike is.

- És nekem is. – nevette el magát Nate.

- Akkor ezt megbeszéltük. Megyek is, magatokra hagylak. – állt fel bátyám. – Jó éjszakát. –

- Mi van? Gyere csak vissza Mike! – kiáltottam, mert már ki is viharzott az ajtón. Vártam, hogy megjelenjen az ajtóban, majd mikor ez pár perc múlva megtörtént, felvont szemöldökkel bámultam rá. – Mike, ez a te szobád, mégis hova mennél? – kérdésemre bátyám szégyenlősen lesütötte a szemét, amiből rögtön megértettem, hogy hol készült éjszakázni. Lucy-nál. Elmosolyodtam, bólintva egyet, hogy felfogtam. Igazából örültem nekik, szerintem nagyon aranyosak lehettek együtt, de akkor sem hiszem, hogy már az első nap ennyire jó lenne, hogy együtt aludnának. Bár tudom, hogy semmi nem fog történni, mert telt házzal nem hiszem, hogy AZT akarnák csinálni, de akkor is.

A gondolataimból, visszatérve a valóságba, felálltam és átmentem Nate szobájába. A szoba közepén megálltam, és kinyújtottam a karjaimat, Nate felé. Megértette, mit szeretnék, és megölelt. Beszívtam csodálatos illatát, majd megszólaltam: - Elmegyek fürdeni, alhatok ma veled, mint tegnap? Kérlek.

- Ezt még megkérdezned sem kell, édesem. Persze, hogy alhatsz velem, ez most a te szobád is, ne felejtsd el. Főleg úgy, hogy muszáj lenne együtt aludnunk még akkor is, ha valamelyikünk nem akarná, mert nincs már szabad szobánk. Max. a nappali. – súgta szórakozottan a fülembe. – Addig én is elmegyek fürdeni. – mondta pár perc csönd után, amíg én az ölelését élveztem. Megcsókolta nyakam, majd kiment. Hallottam, ahogy bement a szobájába, csapkodta a szekrényét, majd láttam, hogy elszaladt az ajtóm előtt, és lement, a lenti fürdőbe. Mivel ezzel azt akarhatta sugallni, hogy enyém a fönti fürdő, előhalásztam a pizsimet az ágyból, meg a törölközőmet a székről, és bevonultam, hogy lefürödhessek. Éppen a hajamat mostam, mikor mintha ajtócsukódást hallottam volna. Leállítottam a vizet, mert nagyon is közelről hallottam, mintha az én ajtóm lett volna, de minden csönd volt, szóval folytattam dolgomat. Éppen lemostam a hajamat, és kinyitottam a szemem, mikor megpillantottam egy árnyékot elsuhanni, a fehér, kicsit átlátszó függöny előtt. Tudtam, hogy van valaki ott, mert mikor minden elcsendesedett, hallottam lélegzetvételét. Nem akartam megnézni ki lehet az, teljesen be voltam tojva. Féltem. Aztán ez a valaki, nagyon hirtelen elhúzta a függönyt, én pedig becsukva a szemeimet, elsikítottam magam. Nem mertem kinyitni a szemeimet, hogy megnézhessem ki az. A számat lefogta, mert már legalább fél perce folyamatosan sikítottam, de akkor már nem is akartam folytatni, mikor megéreztem kezét a számon, mellkasát a hátamon, leheletét a nyakamnál és illatát. Gyorsan megfordultam, és arcon csaptam. Abban a pillanatban, amint a kezem találkozott a személy arcával, ő elvette a számról a kezét.

- Te hülye! – csapkodtam hisztérikusan – Rohadtul megijesztettél. – Nate elröhögte magát, és magához húzott, hogy megcsókolhasson. Egy ideig próbáltam ellent állni neki, mert még mindig ezerrel dobogott a szívem, de aztán hagytam magam. Viszont csak akkor jöttem rá, hogy hol is vagyunk és, hogy én teljesen meztelen vagyok. Gyorsan elhúzódtam, kiszálltam a kádból, és magamra csavartam a törülközőmet.

- Most mi van? – mászott ki barátom is.

- Hát talán az, hogy teljesen meztelen vagyok? – válaszoltam egyértelműen.

- És?

- Mi az, hogy és? – kérdeztem vissza.

- Szerinted már nem láttalak meztelenül? – vonta fel a szemöldökét, mire eddigi rekordomat megdöntve – a legkevesebb idő alatt – totál vörös lett az arcom.

- Jó, ez igaz… de az teljesen más. . motyogtam az orrom alatt, ami miatt azt hittem, hogy Nate meg sem fogja hallani.

- Már miért lenne más? Bev, nézz a szemembe. – lépett közelebb, majd a államat megfogva felemelte a fejemet, így egyenesen a szemébe néztem. – Nem kell szégyenlősnek lenned, előttem nem. Oké? – nem mertem megszólalni, vagyis inkább nem tudtam, ezért csak bólogattam. Teljesen igaza volt. – Ha szeretnéd, most kimegyek. – indult kifele Nate, mire megfogtam a karját, visszahúztam, és megcsókoltam. Elején csak nagyon gyengéden csókoltuk egymást, de egyre hevesebb lett. Akartam őt, már pedig abban a pillanatban. Kinyitottam az ajtót, le sem véve ajkaimat, Nate ajkairól, majd bementünk a szobájába. Út közben, szerencsére senkivel nem találkoztunk, de szerintem azt sem vettük volna észre, ha valakivel összefutottunk volna. Nate lelökött az ágyra, így ráestem. Ő felém mászott, és nem hagyta abba a csókolgatásomat, minden egyes testrészemen. Mivel csak egy póló volt rajta, meg egy boxer, először lehúztam róla a pólóját. Ő kinyitotta a törölközőmet, így ma már másodjára tárult elé a testem. Én sem tétlenkedtem tovább, a boxerétől is megszabadítottam, így már mind a ketten meztelenek voltunk. Éreztem teste melegét és szíve heves dobogását. Egy pillanatra elvált tőlem, és kinyitotta az éjjeliszekrényében lévő fiókot, ahonnan kivett egy kis csomagot.

- Biztos, hogy akarod? – kérdezte meg lihegve, mielőtt felrakta volna az óvszert.

- Biztos vagyok, igen. – bólintottam hevesen. Nem húzta tovább az időt, már mind a ketten türelmetlenek voltunk. Nagyon óvatosan, belém hatolt.

Reggel mikor felébredtem, Nate még mellettem feküdt, a derekam köré fonva karjait. Bár nem tudtam nagyon mozogni, mert azzal felébresztettem volna, a fejemet félig el tudtam fordítani, így megpillantottam arcát. Nyugodt volt, és olyan kisfiús. 

Megfordultam karjaiba, a legnagyobb óvatossággal, így mér szembe voltam vele, és jobban megvizsgálhattam őt. Haja kócosan a fején, karjai – mintha a mindennapi dolog lenne – a derekamon. Szeme lehunyva, ajkai, mintha kicsit mosolyogtak volna. Ő volt a leghelyesebb pasi, akivel életemben találkoztam.

- Nehéz úgy aludni, ha bámulnak. – szólalt meg hirtelen, mire felsikkantottam.

- Te már fent vagy? Miért nem szóltál előbb, akkor nem csorgattam volna a nyálam ennyire láthatóan. – nevettem el magam. – Jó reggelt. – pusziltam szájon. Ő ezt a puszit persze csókká alakította, így az én rövid, gyors puszimból lett egy hosszú, lassú csók. Még maradtunk az ágyban körülbelül tíz percig, azután én nem bírtam tovább, muszáj voltam kimenni a mosdóba. Így is tettem, aztán visszamentem a szobába, hogy szóljak Nate-nek, hogy lemegye,kreggelizni. Persze, egyből felpattant, és ő is azt mondta, hogy nagyon éhes. Mondtam neki, hogy még nyugodtan pihenjen, de nem akart. Így hát lementünk, és amint beléptünk a konyhába, szembetaláltuk magunkat Lucy-val és Mike-val, akik éppen egymás száját fedezték fel.

- Khm… khm. – hívta fel Nate magunkra a figyelmet. Abban a pillanatban a párocska szétvált, és mosolyogva üdvözöltek minket, ahogy mi is tettük. A hűtőben kerestem valami kaját, de a végén csak egy joghurtra bukkantam rá, mármint ez volt az egyetlen olyan dolog amit képes voltam reggel megenni. Nate viszont, velem ellentétben, a hűtőből elővett, sonkát, tojást (amiből rántottát csinált), és még mellé mindenféle furcsaságot is. Azután pedig mindet betömte magába. Alig bírtam végignézni, sőt igazából a felénél, mikor megette a rántottát, két szelet kenyeret sonkával, meg vajjal, és hátra volt még ez joghurt, egy alma, a desszertje, ami valami rózsaszín süti volt, akkor inkább úgy döntöttem, hogy átvándorlok a nappaliba, ahogy Lucy is tette. Lehuppantunk a díványra, majd én bekapcsoltam a tévét, de mivel semmi érdekes nem ment, csak kapcsolgattam ide-oda, ahogy körülbelül minden alkalommal szoktam. Nem folytathattam sokáig ezt a kapcsolgatást, mert az egyik pillanatban Lucy kivette a kezemből a távirányítót, és kikapcsolta.

- Mesélj már! – húzogatta a karomat, mire felvontam a szemöldökömet.

- Hogy én? – kiáltottam fel hitetlenül. – Szerintem inkább neked kéne nekem mesélned.

- Az lehet, de majd fogok. Viszont én kérdeztem előbb, szóval hallgatlak.

- Szeretem őt, ennyit kell tudnod, a többi cuccok gondolom, hogy Nate már úgyis elmondta neked. És most neked kell mesélned, mert Mike veled ellentétben semmit nem mesélt nekem.

- Nem tudom, tegnap mikor elmentetek felkeltem, lejöttem, ő már itt volt, és tévét nézett. Elkezdtünk beszélgetni, teljesen jelentéktelen dolgokról, de mégis mintha már mindent megtudtam volna róla, tegnap, és mintha most már régóta ismerném, egészen kiskorom óta. Komolyan mondom, soha nem éreztem még ezt. Olyan furcsa, hogy ilyen kevés idő alatt, azt mondhatom, hogy ismerem. Pedig tudom jól, hogy még rengeteg dolgot meg kell tudnom róla, de azok most nem olyan fontosak. A tegnap este meg annyira jó volt. – kezdett bele, mire én rémülten felkaptam a fejemet. – Persze semmi nem történt, mármint AZ nem történt, de mégis olyan jó volt a karjaiban lenni. Nem tetszik a miértje amiért megismerted, de örülük, hogy mégis itt van. Nagyon örülök. – Lucy teljesen piros lett, amikor róla beszélt, mire rájöttem, hogy tényleg kedveli, és az ő oldaláról nincs mitől félnem, mondjuk eddig sem féltem. Még ki kell majd faggatnom Mike-ot, és akkor rendben leszek, és nem fogok többet aggódni.