Visszatértem!

Sziasztok!!!
Ez nagyon fura. Már fél éve semmit sem írtam, nagyon sajnálom! 
Most viszont hoztam nektek egy kis ízelítőt abból a novellából/ történetből (még nem tudom melyik) amit éppen írok. 
Semmit nem szeretnék mondani róla, viszont azt megemlíteném, hogy NEM TELJESEN az én szerzeményem. Mármint az alapját egy könyből vettem, szóval ha hasonlóságot láttok az azért van. 
Remélem tetszeni fog nektek. Kérlek írjátok meg a véleményeteket. Hogyha sokatoknak tetszeni fog, akkor biztosak lehettek abban, hogy többször fogok hozni dolgokat. 

Jó olvasást, Kata

U.i.: Tudom, hogy nem túl hosszú, de egyenlőre csak ennyi van kész. 

  A könnyeket visszatartva szaladok ki a kávézóból. Csak megyek előre, amerre a a lábaim visznek. Vissza sem nézek amikor a nevemet kiáltja.  Viszont abban a percben, mikor meghallom a hangját, talán utoljára, valami eltörik bennem, és addig visszatartott könnyeim kicsordulnak. Csak az utat figyelem, de lassan azt sem látom már rendesen.  Nem tudom meddig gyalogolok. Lehet, hogy órákig, de az is lehet, hogy csak pár percig. Teljesen elvesztem az időérzékemet, de mikor legközelebb felemelem a fejemet, a buszpályaudvar előtt állok. Fogalmam sincs hogyan kerültem oda, hiszen azelőtt még egyszer sem voltam ott.

Belépek a kapun, és egy teljesen más világ vár rám. Van aki mosolyog, és lehet látni rajtuk, hogy nagyon boldogok. De olyan ember is van akinek hasonlóképpen folynak a könnyei, mint nekem. Van aki ölelkezik, van aki csókolózik, de van aki összegörnyedve ül a padon, és a haja az arcába lóg.

Hirtlene felindulásból megnézem hova megy a következő busz. Kansas city. Körülbelül nyolc órás út. Pont arra lenne szükségem. Aztán majd vagy visszajövök, vagy csak egyszerűen továbbmegyek. Tökéletes!

Kifizetem a jegyet, aztán elfoglalom a helyemet a buszon, mivel az már bent állt. Szerencsére nem voltak sokan, szóvel senki nem ült le mellém.

Körülbelül tíz perc után elindulunk. Kicsit szomorúan nézem a megszokott embereket akik távolodnak, de ugyanakkor izgatott vagyok, és boldog.

Az elején csak nézem a mellettem elsuhanó tájat, és gondolkodom. Nem értem, hogy tehette azt velem amit tett. Hiszen mindig annyira kedves volt velem, ráadásul olyan boldognak látszott mikor mellettem volt.

Miért pont vele? Hiszen én semmi rosszat nem tettem velük? Akkor miért kellett ezt tenniük? Semmit nem értek. Mikor azt hittem már sosem lesz jó az életem, ők megjelentek, és felhúztak a gödörből. Most viszont úgy érzem mintha kezdenének visszarántani.

Próbálom más irányba terelni a gondolataimat, de egyszerűen mindig visszatérnek rájuk. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez az egész utazás? Hiszen csak gondolkodni lehet egy ilyen hosszú utazáson! Ráadásul semmi olvasnivalót, meg unaloműzőt nem hoztam magammal. Mondjuk persze, honnan tudtam volna, hogy az otthonról való elindulásom után egy vagy két órával, már az államból kifele fogok tartani?

Előhúzom a telefonomat. Anya keresett kétszer is. Nem hívom vissza, hiszen tudom, hogy csak azért keres, mert kellene neki valami. Amúgy eszébe sem jutnék. Valószínűleg csak piát kéne vennem neki. De már elegem van mindenből. Hiszen nem úgy kéne lennie, hogy ő gondoskodik rólam? Akkor meg miért fordítva van ez? Legalábbis két éve, miért változott meg ez a helyzet. Annyira szeretném, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba, mármint a két évvel ezelőttire. Hiszen akkor minden olyan jó volt. Olyan boldog voltam, hogy amikor most visszagondolok azokra az időkre, nem is tudom, hogy csináltam. Most egyszerűen lehetetlennek tűnik az a boldogság. Sosem tudnék olyam vidám lenni újra. Az már nem hozzám tartozna. Persze, nem vagyok valami depressziós ember, szoktam nevetni, de két éve egyszer sem volt teljesen felhőtlen, önfeledt vagy őszinté. Mindenki próbál engem megnevettetni, de amiket csinálnak ennek érdekében az már inkább siralmas. Tudom, hogy értem csinálják, de bárcsak ne erőltetnék ennyire!

A fejtámlára hajtom a fejemet, és lehunyom a szememet. Csak ekkor érzem meg igazán mennyira fáradt vagyok. Pár perc múlva már el is szundítok.

Mikor kinyitom szemeimet kint már sötét van, és több ember lett a buszon. Biztos megállhattunk valahol közben. Ezt maz is bizonytja, hogy valaki folyamatosan rugdossa a székemet hátulról, feltehetőleg ezért keltem fel. Éppen fordulnék hátra, mikor abbahagyja. Olyan boldog leszek, és már hajtanám vissza a helyemet, hogy visszaaludjak, amikor megint elkezdi. Hirtelen felindulásból felpattanok az ülésemről, és eszelős tekintettek hátrafordulok.

- Abbahagynád, kér... – kezdem el, aztán megakadok. Egy velem egyidős srác néz vissza értetlenül. A szemei sötét zöld színűek, a haja pedig pont olyan barna árnyalatú, mint az enyém. Annyira helyes, hogy az hihetetlen. Aztán elém ugrik az Ő arca, és abban a pillantban lesütöm szeimet, egy mély lélegzetet veszek, aztán kinyitom őket. – Légyszíves ne rugdosd a székemet, rendben? Köszönöm. – gonoszabbnak hangzott, mint akartam, de nem igazán érdekel. Hiszen valószínűleg soha többé nem fogom látni ezt a srácot, akkor meg kit érdekel.

Igen ám, csak elfeledkezdtem arról, hogy ez az út több, mint 8 órás. Szóval mégsem volt olyan mindegy, hogy hogyan beszélek vele.

Pár perc elteltével ugyanolyan ütembe el kezdte ütögetni a székemet, ráadásul még csámcsogni is kezdett valamin. Annyira az idegeimre ment, de volt egy enyhe gyanúm, hogy direkt csinálta, szóval próbáltam lenyugtatni magamat. Viszont hirtelen mellém hüppent, rám hozva a frászt.

- Brandon vagyok. – nyújtja felém a kezét.

- És? – vonom fel a szemöldökömet, hidegen.

- Ne már, te az a fajta lány vagy?

- Milyen fajta lány?

- Aki játssza a jégkirálynőt, közben látszik, hogy igazából nem ilyen. – néz mélyen a szemembe. Gyorsan elkapom róla a tekintetemet, és kinézek az ablakon. Mintha ezt már mondták volna nekem. Talán túl sokszor is.

- Tűnj innen! – folytom vissza a haragomat miközben visszafordulok hozzá, könnyekkel a szememben.

- Ne haragudj, én nem akarta... – szabadkozik. Az ablakhoz fordulok tudomást sem szerezve róla. Még egy ideig marad, aztán szerencsére észreveszi, hogy nem szívesen látom őt, és visszaül mögém.

Talán nem kellett volna ilyen bunkónak lennem, de... Most nem igazán tudok kedves lenni, senkivel sem. Főleg nem egy ilyennel, aki ugyanúgy hangzik, mint Ő.

A könnyek csorognak az arcomon. Próbáltam őket visszatartani, de egy idő már nem ment, így kicsordultak. Azóta pedig megállíthatatlanul folynak. Minél jobban az ablakhoz fordulok, hogy minél kevésbé lássanak az emberek. Már csak az kéne, hogy megkérdezzék mi a bajom.

Brandon mióta visszült nagyon csendben van. A székemet nem lökdösi, a rágóval nem csámcsog. Csak halkan lehet hallani a fülhallgatón keresztül a zenét. Egyik kedvenc számom az amit hallgat. Nekem is csak egy kis zene kéne, és egyből jobban lennék. Csak én hülye nem hoztam fülest, anélkül meg nem szeretek nyílt helyen hallgatni.

Lehunyom a szemeimet, reménykedem, hogy el tudok ismét aludni, de perccekkel később is csak álmatlanul ülök. Már a fenekem is elzsibbadt, pedig még csak három órát jöhettünk. Annyira meggondolatlan voltam!

Búcsú

2015.06.03.

Sziasztok! Mint láthattátok, az epilógushoz nem írtam semmit, mert úgy döntöttem inkább itt fogok mindent leírni.

Azt sem tudom hol kezdjem, de huh... befejeztem a második blogomat. Boldog vagyok, de egyben szomorú is, hiszen nagyon szerettem Nate-et meg Beverly-t, mint az össze többi szereplőt is, és most fura lesz elválni tőlük, de gondolom ez mindenkivel megtörténik, aki befejez egy blogot. 

Nem tudom még mikor, de biztos vagyok abban, hogy fogok nyitni egy új blogot, ami persze teljesen más lesz, és arról majd itt foglak értesíteni titeket, remélem velem tartotok.

Nem volt sok olvasója ennek a blognak, annál kevesebb vélemény, de akkor is nagyon szeretném megköszönni azokat, akik viszont végig itt voltak, olvasták Nate és Bev történetét, élvezték, vagy éppen nem, velük együtt voltak boldogok, vagy éppen szomorúak. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek.

Így a végére, még mindig elfogadom a véleményeiteket, mert nagyon szeretném tudni, hogy milyennek tartottátok az egész blogot, a történetet, vagy a szereplőket.

Remélem nem sokára ismét találkozunk,

Kata

A BLOGOT EZÚTTAL LEZÁROM!!!

Epilógus

2015.06.03.

Ahogy a régi naplómat olvasom, minden egyes emlék, amiről már azt hittem, hogy réges-régen elfelejtettem, ismét előjön.

A térdeimre rakom a kis könyvet, és körülnézek a szobában. A falon és a komódokon, családi fényképek vannak. A játékok szanaszét dobálva a földön –amit el is kéne raknom -, az edények pedig a mosogatóban, arra várnak, hogy el legyenek mosva. De meg lett nekem parancsolva, hogy ne erőltessem meg magamat, mert az rosszat tehet a bennem növő csöppségnek így, az utolsó hónapban. 

Hallom, ahogy a kulcsok zörögnek, egy perccel utána pedig trappolásokat, akik pont felém igyekeznek.

- Anya!!!!! – kiáltanak fel, amitől egyből mosolyt csalnak az arcomra. Szélesen kitárom az karjaimat, és várom őket.

- Csak óvatosan. – szól rájuk férjem.

- Apa, tudjuk. Minden egyes alkalommal, hogy meg akarjuk ölelni anyát, elmondod nekünk, hogy óvatosnak kell lennünk. Már nincs szükség erre. Nagyok vagyunk. – jelentette ki nagyon határozottan Liv, a négy éves kislányom.

- Igaza van Liv-nek, apa. Minden egyes alkalommal elmondod. Tudjuk jól, hogy anyának a tesónk van a hasában. – helyeselte testvérét, Elena.

Liv és Elena ikertestvérek. Már alig várják a tesójuk érkezését, aki pedig egy kisfiú lesz. Bármelyik pillanatban megérkezhet, de ők már most rajzolnak neki minden egyes nap egy rajzot.

- Na gyertek. – húzom őket magamhoz, és megpuszilom homlokukat.

- Légy szíves összepakolnátok a játékaitokat? – kérdezem tőlük. Persze, tisztában vannak vele, hogy ez nem egy kérdés. Nagy sóhajok közepette felállnak, és el kezdik rendezgetni a babákat, a kirakósokat és mindent, amit reggel, óvoda előtt, szana-széjjel hagytak. Mosolyogva nézem, ahogy mesélnek a másiknak, és egy percre sem áll be a szájuk. Mivel velük voltam elfoglalva, észre sem vettem, hogy férjem leült mellém. Csak akkor lettem rá figyelmes, mikor valaki a nyakamba puszilt. Jó nagyot ugrottam, mire meghallottam azt a kuncogást, ami már évek óta hallgathatok.

- Szia, szívem. – csókol meg mikor végre felé nézek. – Hogy telt a napod? – amint kiejti a száján a kérdést, meglátja az ölemben a naplót. Fülig érő mosollyal nézi. – Ez az amire gondolok? – csillogó szemeivel, elveszi tőlem, és kinyitja.

- Igen, az. – bólintottam mosolyogva.

- Milyen régen olvastam el! – mondta.

- Igen, én is, ezért vettem elő. Majd este elolvasod, ha akarod. – csókoltam meg ismét.

- Hogy vagytok? – simította kezét a hasamra, mire a baba akkorát rúgott, hogy az hihetetlen.

- Nagyon jól vagyunk, Nate, ne aggódj. – pusziltam meg az arcát.

- De aggódom. Mi van, ha valami történik, és én nem lehetek itthon, mert dolgoznom kell. Akkor mi lesz?

- Akkor hívom a mentőket, vagy téged. Ennyire egyszerű, ne aggódj már ennyire. – Nate megadóan felsóhajtott, majd bólintott egyet.

Igen, még mindig együtt vagyunk. Tudtam, hogy sokáig együtt leszünk, de azt azért sosem gondoltam volna, hogy ennyire sokáig. Azután a strandolós nap után, eldöntöttük, hogy anya nálunk marad, mármint Lucy-ék házába, ahogyan én is. Persze ez ellen anyának sok kifogása volt, főleg a pénz miatt, de végül valahogy megegyeztek, azóta is anya meg Nate anyukája legjobb barátnők, és még mindig együtt élnek.

Mike és Lucy pont annyira szeretik még egymást, mint mikor fiatalok voltunk. Náluk is van három gyerek, de ott nincsenek ikrek. Van egy fiuk, Jeremy, és két lányuk Bonnie meg Jenna. Minden rendben megy náluk, szerencsére nem is laknak messze, pontosabban kb. két utcányira vannak tőlünk, így nagyon sokszor, szinte mindennap látjuk egymást. A gyerekek is nagyon jól kijönnek, és nagyon szeretik egymást.

Mi pedig Nate-vel nagyon boldogok vagyunk, ha lehetséges, talán még boldogabbak, mint valaha. Öt évvel az után, hogy minden rossz befejeződött, és megtaláltuk anyát, összeházasodtunk, és az óta is boldogan élünk.