Boldog Új Évet!!!

Ismét itt vagyok! Tavaly írtam egy bejegyzést az év utolsó napján, és nagyon megtetszett. Itt össze tudom foglalni, mi minden történt egy évben, és el tudom mondani a dolgokat amik tetszettek és amik nem. 

Ebben az évben, azt hiszem minden napom ugyanúgy telt. Tudom, ez elég elkeserítő, de ez van. Fél ötkor vége van az iskolának, ötre hazaérek, leckét írok, eszem egy kis uzsonnát, leülök a gép elé, sorozatot nézek és írok, aztán vacsi, fürdés és lefekvés. Szombatonként lovaglás, szerdánként fuvola, és ebből állt ez az évem. 

A nyáron hazamentem Magyarországra, és egy remek nyárt tölthettem, családdal, barátokkal, lovakkal...Minden tetszett, amíg el nem érkezett a nap mikor is vissza kellett jönnünk. Ilyenkor mindig olyan idegennek érzem az itteni lakásunkat, szobánkat, hogy az valami hihetetlen. Másnap már kezdtek visszaszokni, harmadnap pedig már a magyarországi házat érezném idegennek. Nem tudom, hogy ti már éreztetek-e ilyet, ha nem akkor elmondanám, hogy szörnyű egy érzés.

  

Szeptemberben megkaptam az új osztályomat (a francia suliban minden évben új osztályod van meg tanáraid). Teljesen elkeseredtem, mert a két legjobb barátnőmből egyik sem volt egy osztályban velem, pont mint a tavalyi évben sem. Azt hittem, hogy ez a szomorúság sokáig fog tartani, de végül is mindenkit ismertem. Valamelyikük eddig csak az évfolyamtársam volt, valaki tavaly volt velem egy osztályban, vagy tavalyelőtt, vagy mind a két évben. És most már bátran kijelenthetem, hogy a három osztályból amim valaha volt, ezt szeretem a legjobban, ami az osztálytársakat illeti. A tanárok, a tananyag már más kérdés. 

Októberben hazamentünk, és minden nagyon jó volt, meg persze rövid is. Annyira ott maradtam volna, de nem lehetett, visszajöttünk. És minden ment tovább, mintha nem is lettünk volna, mintha a nagyszülők és mi nem sírtunk volna mikor elbúcsúztunk. 

Ami talán a legjobban zavar az ittlétben, hogy fogalmam sincs mikor költözünk vissza Magyarországra. Mikor megkérdezem édesapámat, mindig azt mondja, hogy ezt nem lehet tudni, talán holnap már vissza is megyünk, de lehet, hogy tovább maradunk. Senki nem tudja, amibe beleőrülök. Annyira szeretnék már visszaköltözni, de aztán rájövök, hogy semmi nem lenne olyan mint régen. Új suliba kéne mennem, ahol lehet, hogy lennének pár ismerősök, de sok új arc lenne. A nagyszülők mindig egyre jobban öregednek, felejtenek. A gyerekek a nagy családban is minden egyes nap nőnek, és születnek új gyerekek is. És mind ezeknél mi nem vagyunk ott. Nem fogom látni, ahogy az unokatestvéreimnek megszületik a gyerekük, pedig az akkora öröm. Minden megváltozott. Megváltozik, és meg fog változni. 

Nagyon megköszönöm azoknak az embereknek akik itt voltak velem ebben az évben, és remélem továbbra is itt maradtok!

Teljes szívből kívánok nektek sikerekben gazdag, mosolyokban teljes, BOLDOG ÚJ ÉVET!!!!

Tizenegyedik fejezet

2014.12.31.

Sziasztok kedves olvasóim! Megérkeztem az új résszel. Lesz egy következő bejegyzésem, abban írnék majd többet, ebben most egyenlőre csak az új fejezet lesz.

Jó olvasást, Kata!

- Szerinted mikor engednek haza… mármint ki innen? – kérdeztem egy kis csend után Nate-től. Nem válaszolt, csak megemelte az ujját, olyan „várj, mindjárt jövök” mozdulattal, és kiment a szobából. Kb. tíz perc után visszajött, és mivel, zavartan néztem rá, csak annyit mondott, hogy: - Minimum két nap, maximum egy hét. – aha, szóval elment megkérdezni, azt amit tudni szerettem volna.

- Ohh, köszönöm. – érzékenyültem el, persze nem akartam igazán kimutatni, szóval csak néztem Nate-t.

- Nagyon szívesen, amúgy pedig mondtam, hogy hozzánk bármikor jöhetsz. Sőt, legalább addig, amíg fel nem épülsz, kötelezlek téged meg legalább szem előtt leszel, és ha nem is én, de anya tud téged ápolgatni.

- Tudom magamat ápolgatni, azzal semmi gond nem lenne, viszont az a helyzet, hogy csak hozzátok tudok menni vagy az utcára. Úristen… - sápadtam le. Nate is észrevehette, mert gyorsan felpattant a székéből, és mellém ült az ágyra, megfogva a kezemet. – Mi történt Bev? – kérdezett rá aggodalomtól csillogó szemekkel. Nyilván nehéz volt engem követni, hisz pár pillanattal ezelőtt még teljesen jól voltam, vagyis kívülről úgy nézett ki, mintha teljesen jól lennék. Az más kérdés, hogy belül, hogy éreztem magam. A másik percben, pedig gondolkodom, aztán rájövök valamire, és teljesen kiakadok. Vettem egy nagy levegőt, majd azt lassan kifújtam. Ezzel a mozdulatsorral próbáltam erőt meríteni, hogy végre meg tudjak szólalni.

- Még nem vagyok tizennyolc. Nem vagyok nagykorú. Ha megtalálnak az utcán, vissza fognak vinni apához, hisz ő mégis csak az édesapám. De én ott egy napot sem akarok maradni. –panaszoltam.

- Bev, ugye tudod, hogy egy nap muszáj lesz följelentened, különben egész életedben attól fogsz félni, hogy egy nap majd megint azt teszi veled, mint korábban. Nem élhetsz félelemben. Azért meg ne aggódj, hogy vissza kell menned hozzá. Nem engedem, nem engedjük, és nálunk maradsz.

- De Nate, nem lehetek örökre nálatok. Csak púpnak érezném magam a hátatokon.

- Nem leszel örökre nálunk. Nekem azt mesélted, hogy egy év és mész egyetemre. Ez a terved nálunk sem fog változni. Egy év nem sok idő, majd meglátod. Az meg az eszedbe se jusson, hogy púp vagy a hátunkon, mert ez nem igaz. – hálásan mosolyodtam ismerősömre, mert sikerült neki. Sikerült lenyugtatnia, és meggyőznie, hogy hozzájuk mehetek. Sosem voltam az az ember, aki sokakban megbízott, főleg nem ilyen kevés idő alatt. De Nate-nek ez is sikerült, pedig pár órája ismerem. Mármint igazából ismertem már, de sajnos vagy nem sajnos, ismét meg kellett ismernem. Ezek után még sokat beszéltünk, de semmi fontosról. Pontosabban Nate nem szállt le ARRÓL az estéről, részletesen elmesélte, bármennyire nem akartam, és minden erőmmel ellenkeztem. 

A történet végére, már teljesen leizzadtam, és éreztem, hogy az arcom tiszta vörös, és lassan felrobban. Mindent elmesélt a kapcsolatunkról, ami tényleg egy fogadással kezdődött, de – igaz, hogy nem volt alkalmunk még beszélni róla – a végén már nem csak amiatt voltunk együtt. Ez is zavarba hozott, és többszörösen lenézést kértem, hogy nem emlékszem rá, és azért is, hogy most még nem lehetünk együtt. Még nem éreztem volna helyén valónak. Igaz, hogy olyan volt mintha már évek óta ismerném, de akkor sem. Megint meg kell teljesen ismernem, minden mozdulatát, minden olyan dolgot, amit nem szeret, és azokat is amiket szeret. Szerencsére megértett engem és nem erőszakoskodott, sőt azt mondta, hogy örül neki, hogy ismét a szívembe kell férkőznie.

Ötkor belépett a terembe Lucy. Teljesen frissnek, és kipihentnek nézett ki, amiért büszke voltam magamra. Ha nem küldtem volna haza – bátya segítségével – akkor, teljesen letört lenne. Nate-re néztem, hogy ellenőrizzem az ő állapotát is, de ő teljesen jól nézett ki. Mosolygott nővérére és rám is, folyton beszélt, semmi problémája nem volt.

- Milyen frissnek nézel ki. – mosolyodtam Lucy-re.

- Az is vagyok. – kiáltott boldogan. – Még többet dogok beszélni. – vigyorodott le gonoszan.

- Az engem nem zavar.

- Egy idő után fog, hidd el Bev. – fogta a fejét Nate. Jól ismerte nővérét, én pedig bíztam Nate-ben. Szóval elképzeltem, hogy Lucy egyfolytában beszél, be sem áll a szája, öccse pedig fájdalmasan nézi, és muszáj volt elnevetnem magam.

- Mikor engednek ki? – fordult felém, miután Nate-re vetett egy gyilkos pillantást.

- Minimum két nap, maximum egy hét, - idéztem fel barátom szavait. – a javulásomtól függ, bár én már teljesen jól érzem magam, szóval nem értem miért kell még mindig itt döglenem.

- Lucy, Bev hozzánk jön miután kiengedték, ameddig nem megy egyetemre. – jelentette ki Nate, én pedig szégyenkezve néztem Lucy-ra. Tudtam, pontosabban reméltem, hogy semmi kifogása nem lesz, mégis szörnyen éreztem magam. Olyan ciki volt, hogy náluk kellett laknom, mert nem volt senkim. Nem éreztem helyénvalónak. Ennek a gondolatmenetnek köszönhetően, eldöntöttem, hogy találni fogok egy munkát, és bele fogok fizetni a költségekbe. De ezt nem szándékoztam elmondani nekik, mert úgysem engedték volna. Igaz 

nem ismerem az anyjukat, de érzem, hogy majd vele el fogjuk tudni rendezni. És jól is gondoltam.

Három nap múlva kiengedtek, mert az orvosok is rájöttek, hogy semmi bajom, és, hogy felesleges lenne bent tartaniuk, ugyanúgy gyógyulok „otthon” is. Szóval Nate-ék hozzájuk vittek, és megismerhettem az anyját.

Hétfő volt, és barátaimnak suliba kellett menniük. Nekem még szerencsére nem volt kötelező, orvosi igazolásom volt. Így az ideiglenes otthonomba maradtam, Nate és Lucy anyjával. Hallottam, hogy valaki halkan lépked a lépcsőkön, aztán a csak behajtott ajtón megpillantottam Mrs. Roberts-et. Amint észrevette, hogy észrevettem elmosolyodott és beljebb lépett. Csodálom ezt az asszonyt. Emlékeztet az édesanyámra, aki már nem lehet itt. Tudom, hogy barátnők lettek volna, annyira sok közös témájuk lehetett volna. Például mind a ketten mindig kézműveskednek valamin, vagy karácsonyi díszeken, vagy húsvétikon, és annyira beleélik magukat. Mind a ketten szeretnek sütni, mármint az még nem tudom, hogy Mrs. Roberts szeret-e, de az biztos, hogy szinte az egész napját a konyhában tölti, ha nem megy dolgozni. Még csak két napja vagyok itt, de teljesen olyan érzésem van, mintha máris a család része lennék.

Mrs. Roberts egy gőzölgő bögrét tartott kezében, és figyelmesen nézte,  nehogy kilöttyenjen.

- Hoztam egy kis teát, az mindent meggyógyít. – nyújtotta át a italt.

- Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Roberts…

- Ugyan, semmiség, viszont tegezz nyugodtam, és jobban szeretem a Mary-t. – mosolyodott el.

- Ohh, akkor igazán köszönöm Mary. Pont le akartam menni, mert beszélni szeretnék veled. Az a helyzet, hogy úgy érzem magam, mint egy befurakodó. Szóval szeretnék beszállni a lakbérbe, fogok keresni egy munkát. És csak szerettem volna beszámolni erről a tervemről.

- Figyelj, Beverly, a fiam meg is ölne, ha elfogadnám a pénzedet, szóval bocsánat, de nem tehetem. Azt viszont nagyon értékelem, hogy figyeltél erre. És egyáltalán nem kell befurakodóként érezned magad, mi nagyon szívesen látunk téged, főleg Nate. – mosolyodott el sejtelmesen, mire én összehúztam a szemöldökömet, de inkább nem kérdeztem rá. – Tudom, hogy nem könnyű neked, és akkor is ha gondolom nem akarod mindenkitől ezt hallani, de sajnálom, ami történt veled, azon a napon, szörnyű lehetett átélni. – utoljára kivillantotta fogsorát, majd indult kifele. De nekem fogalmam sem volt, hogy mi történt azon az estén. Eddig senki sem hozta szóba, gondoltam biztos azért, mert nem volt benne semmi különleges. Pedig biztos volt benne valami sokkoló, és szörnyű, ahogy Mary is mondta. Nem jó tudatlanságban élni. A fejedben az jár, hogy mindenki tud rólad mindent, rajtad kívül. Sajnos kis város ez, és gyorsan terjednek a hírek. De az igazat megvallva, hazafele jövet a kórházból, senki nem nézett rám furcsán, vagy éppen sajnálkozón. Mindenki megbámult egy rövid pillanatig, aztán mikor megláttam, hogy néznek, lesütve a szemüket, alig észrevehetően elfordították a fejüket. Ezen kívül viszont semmi.

- Mi történt, aznap? – tettem fel a kérdést, még pont azelőtt, hogy Mary kitette volna a lábát abból a szobából.

- Kicsim, nem én szeretnék az az ember lenni, aki beavat ebbe. Sajnos én nem tudok sokat róla, mert Nate sem mondott semmit. Tőle kell majd kérdezned. – rántotta meg a vállát, majd véglegesen elhagyta a szobámat, és lekocogott a lépcsőn.

Háromkor megérkeztek az ikrek. Hallottam, hogy halkan váltanak egy pár szót édesanyjukkal, majd a következő pillanatban, már nálam voltak. Mosolyogva fogadtam őket, mér lassan kezdett elegem lenni az egyedülléttől, és igaz, hogy lemehettem volna, hogy beszéljek Mary-vel, valahogy mégsem húzótt oda a szívem. Félre értés ne essék, semmi problémám vele, de még szoknom kell.

- Milyen volt a suli? – kérdeztem. Unalmas, szar, nélküled nem az igazi, és ehhez hasonló válaszokat kaptam, amin egyből elnevettem magam. Régen vártam erre, hogy egyszer megkérdezhessem „milyen volt a suli?”, és nem tőlem kérdezik ezt. Részletesebben is elmesélték, hogy mi történt, aztán Lucy kiment azzal az indokkal, hogy elmegy vécére, meg megcsinálja a háziját, hisz Nate úgysem fogja.

- Mi történt aznap este? – kérdeztem meg kerek-perec. Kicsit megdöbbent, nem számított ilyen nyílt kérdésre, de aztán megszólalt.

- Nem vagyok olyan biztos benne, hogy hallani szeretnéd. – rázta hevesen a fejét, olyan „ez nem egy jó ötlet” szerűen.

- Lehet, hogy tényleg nem szeretném, de Nate, nem akarok így élni. Fogalmam sincs, hogy miért kerültem kórházba. Semmit nem tudok. – fakadtam ki hirtelen. Keservesen hullottak könnyeim. Nem bírtam már ezt. Annyira sok dolog történhetett, amiről én még csak nem is tudtam. Nate elképedve nézett egy ideig, majd felocsúdva döbbenetéből, közelebb húzódott hozzám, és megölelt. Szoros ölelés volt, mégis, éreztem mozdulataiban azt a gyengédséget, mintha attól tartana, hogy bármelyik percben összetörhetek, mint egy porcelánbaba. Pont ez kellett nekem. Hogy tudjam, van valaki mellettem. Nem szerettem volna kimondani, de napról napra egyre nagyobb szükségem volt Nate-re. Csak egy hete ismertem meg, de már nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. 

Karácsony!

Sziasztok kedves olvasóim! 
Most nem új résszel jöttem, hanem nagyon BOLDOG KARÁCSONYT szerettem volna kívánni. Remélem életetek legjobb ünnepét töltöttétek/töltitek ma, és minden kívánságotok teljesült/teljesül. Én egy dolgot sajnálok csak, hogy nem az egész, nagy családdal tölthettem ezt a napot, hanem csak a kis családdal, de legalább családdal voltam. Szerintem nektek sem volt valami karácsonyi hangulatotok, mármint nekem biztos nem, hisz egy szál ujjatlanban voltam (talán ez is közrejátszott a christmas spirit hiányához). Nagyon vártam a havat - hisz a karácsony számomra csak úgy karácsony - de sajnos nem esett, főleg úgy, hogy tízen valahány fok volt itt, Rómában. Na és mit kaptatok ezen a napon? Mindent amit kértetek? Kikkel töltöttétek ezt a fontos ünnepet? Még egyszer áldott karácsonyt mindenkinek, és köszönöm, hogy itt vagytok!!! 

Nagyon sok puszival, és sok-sok szeretettel,

Katától!

Tizedik fejezet

2014.12.22.

Sziasztok! Tudom, késtem, és ezt nagyon sajnálom, de így az utolsó hétben nagyon hajtani kellett. Tényleg elnézést kérek, viszont itt a szünet!!! Ti is úgy örültök neki, mint én? Mit szeretnétek kapni karácsonyra? Mentek valahova külföldre, vagy nagyszülőkhöz, vagy otthon maradtok, és ott töltitek a karácsonyt? A részről nem szeretnék sokat mondani, de azt elmondhatom, hogy nagyon remélem élvezni fogjátok, és azt is remélem, meg nagyon meg is köszönném, ha karácsonyi ajándékként leírnátok nekem a véleményeiteket. Nagyon boldoggá tennétek! Jó olvasást, élvezzétek! 

Puszi, Kata

- Tudod milyen ebben a tudatlanságban élni? Felébredek, meglátlak titeket, azt sem tudom kik vagytok, aztán bejön az egyetlen ember, akit ismerek, de rá jövök, hogy félreismertem, aztán pedig senki nem hajlandó elmondani hol van az édesanyám. Azt hiszem ezek a történések után, nem lesz olyan könnyű felzaklatni. –mondtam ki körülbelül egy szuszra. – Hogy is hívnak? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt a nevéről.

-Ohh tényleg, sajnálom, be sem mutatkoztam. A nevem Lucy, a tesómat pedig Natenek hívják, ha esetleg tudni szeretted volna, meg így legalább már nem vagyunk teljesen ismeretlenek neked. – mosolyodott el. Komolyan mindig mosolyog? Hihetetlen. – Amúgy pedig visszatérve a monológodhoz, azt hiszem igazad van. Ha megígéred, hogy nem fogsz depresszióba zuhanni, vagy, hogy semmivel nem fogsz ártani magadnak, akkor elmondhatom, de tudd jól, hogy nem szabadna ezt tennem. Megígéred, amiket kértem, és nem fogod elmondani senkinek sem?

- Igen, megígérem. – bólintottam, azzal is megerősítve, amit mondtam. A legrosszabbra felkészülve hallgattam Lucy-t. És jól tettem, hogy felkészültem a legrosszabbra, mert amit hallottam, még így is szörnyű volt. Még az után is, hogy látogatóm befejezte mondandóját, lesokkolva feküdtem. Nem hittem el, hogy pont egy nyaraláskor halt meg az anyukám, még hozzá csak a figyelmetlenségünknek hála. Ha jobban odafigyeltem volna rá, akkor ez biztos nem történt volna meg. Ha kikísértem anyát úszni, akkor észrevehettem volna a kapálózását, és beugorhattam volna a vízbe, megmenteni őt. De nem voltam ott, rossz helyen voltam, rossz pillanatban.

- Kérlek válaszolj, Bev. – bökdösött folyamatosan. Az elején nem is éreztem, csak amikor már teljesen kétségbeesetten beszélt. Odafordultam hozzá, és rámosolyogtam. Pontosabban próbáltam. Nem igazán sikerült, és ezt ő is észrevette. Felállt a székről, és megölelt. Hirtelen jött mozdulata megijesztett, de pont erre volt szükségem. 

Nem szavakra, hanem tettekre. Visszaöleltem. Mikor elengedtük egymást hálásan pillantottam szemeibe. Ismét rám mosolygott, majd megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Néztem rá mintha nem értettem volna a kérdést, viszont igazából tisztán értettem. Csak nem tudtam eldönteni, hogy elmondhatom-e neki amit igazából éreztem. Bólintottam, talán csak bátorságot adva magamnak, majd megszólaltam.

- Az igazság az, hogy igen. Az előbbi percekben kellett egy kis idő, mire feldolgoztam, de már számítottam arra, hogy anya meghalt. Mivel mindenki titkolta, erre is gondoltam. Szóval nem nagyon ért meglepetésül, inkább az, hogy megmenthettem volna. ott lehettem volna, megakadályozhattam volna, hogy meghaljon. Csak pár perccel előbb kellett volna kimennem, és akkor minden maradt volna olyan, mint régen. De sajnos már semmi nem olyan, és ez részben nekem is köszönhető…

- Ilyenekre ne is gondolj, Bev, ez nem a te hibád. Nem tudhattad, egyszerűen ne hibáztasd magadat. – rázta a fejét jobbra-balra, ezzel is jelezve, hogy egyáltalán nem ért egyet velem. Hát, pedig szerintem igazam volt. Viszont inkább nem szólaltam meg, nem akartam, hogy összevesszünk, olyanon, aminek semmi értelme, és amin soha nem fogunk közös nevezőre jutni.

- Köszönöm, hogy itt vagy. – mosolyogtam hálásan Lucyra. Nem tudom, mit csinálnék ebben a deprimáló szobában egyedül.

- Ez csak természetes. – görbült felfele a szája. – Viszont ha már ennyire jól, mindent kikotyogtam, az még elmondanám, hogy khm… azt hiszem együtt voltatok Nattel. Mármint nem vagyok biztos benne, de inkább elmondanám az egész sztorit. – és mindent elmondott. Azt, hogy fogadtunk vele, hogy egy hétig úgy fogunk viselkedni, mint egy szerelmes pár. Aztán egyik este fura hangokat hallott, és szerintem mi… lefeküdtünk, de nem tudja ezt sem pontosan. Vörös fejjel, hallgattam, és ismét mozdulatlanná váltam, ahogy befejezte mondandóját. – Akarod, hogy majd megkérdezzem, vagy nem számít annyira? – kérdezte a végén kedvesen, semmi hátsó szándék nélkül, én mégsem tudtam ilyen nyíltan beszélni erről, egyszerűen nem ment. Ezt ő is észrevette, aztán nem beszélt többet erről. Teljesen más irányba terelte a témát. Mindenféléről kezdtünk csacsogni, pontosabban Lucy csacsogott, én pedig egyszer-egyszer benyögtem egy kis szócskát, csak, hogy tudja, hogy figyelek rá. Érdekes volt a története a családjáról. Szomorú volt, hogy én ezt mind tudtam, de ismét el kellett ismételnie, mert elfelejtettem. Hihetetlen nagy türelme volt. Semmi arra utaló jelet nem mutatott, hogy elege lenne belőlem, vagy a történetből.

Néztem lassan mozgó száját, mindig mosolygós ajkait, kicsit kipirosodott orcáját, és csak egy dologra tudtam gondolni. Pontosabban kettőre. Az egyik egyből a hála volt. Annyira hálás voltam neki. Fogalmam sem volt mióta volt nálam, de az biztos, hogy régóta. Láttam arcán, a  kimerültséget, de mikor el akartam küldeni aludni, akkor azt mondta, hogy nem fog itt hagyni engem, majd alszik itt nálam, mikor én is úgy fogok tenni. Rajta kívül senkim sem volt. Sajnos a családunk elég csonkának mondható, szóval tényleg nagyon hálás voltam neki. Lehet, hogy nem mutattam ki, de így volt. A másik dolog, amire gondolni tudtam, az az volt, hogy biztos voltam, már láttam valahol Lucy-t. Vagy talán ismertem is. Mármint tudom, hogy ismertem, de az alapján is rájöttem volna, hogy ő megmondta volna.

Mikor következőleg bejött egy nővér, azt mondta itt az ideje pihenni, mire megkérdeztem hány óra van. Már fél tíz volt. Elrepült az idő. Csak akkor érezte meg, milyen fáradt is vagyok valójában. Ellazítottam izmaimat, és mér csak arra emlékszem, hogy egy halk „jó éjszakát”-ot suttogtam. A választ már nem hallottam.

Lassan nyitottam ki a szemeimet. Az első dolog, amit megláttam az az ágyamra hajoló, alvó Lucy volt. Elmosolyodtam a látványon, de eldöntöttem, hogy ma bármi áron, haza fogom küldeni. Azt sem láttam, hogy evett- e valamit mióta itt van. Tönkre fog menni, miattam, azt pedig nem akarom, hogy még egy ember miattam betegedjen meg, vagy éppen miattam haljon meg. Jobbra fordítottam a fejem, és meglepetten vettem észre, hogy a folyosó felé néző ablakon, valaki már felhúzta a redőnyt, így teljesen be lehetett látni hozzánk. Nem voltunk egyedül. Kint volt egy számomra nagyon ismerős ember, akiről a tegnapi nap folyamán, rengeteget hallottam beszélni. Nate állt ott kint. Amint észrevette, hogy észrevettem, rám mosolygott. Elvörösödve visszamosolyogtam, és eltátogtam, hogy nyugodtan bejöhet.

Halkan lépett be a szobámba, és nyitott ki egy összecsukható széket. Körülnézett, hogy mi lenne a legjobb hely, majd úgy döntött pont a másik oldalamra fog ülni, mint Lucy.  Szóval ő a jobb oldalamra ült, nővére pedig a bal oldalamra.

- Lucy nagyobb nálad? – kérdeztem gondolkodás nélkül, mert nem értettem honnan tudhatom.

- Igen, pár perccel. – válaszolt kínosan, de közben egyáltalán nem furcsállotta, hogy így letámadtam. – Honnan tudtad? – grimaszolt egyet, gondolom még mindig azon bosszankodva, hogy nővére előbb jött világra pár perccel.

- Nem tudom, de tudtam. – suttogtam, mivel még mindig volt egy alvó személy a szobában akit nem akartam fölkelteni. Adott egy kis reményt. Tudtam, éreztem, hogy előbb vagy utóbb vissza fognak térni az emlékeim, remélem előbb. Nem szeretnék, ilyen tudatlanságban élni, akkor is ha mind a két barátom, nagyon türelmes velem. – Figyelj csak! – érintettem meg Nate karját, mikor láttam, hogy más merre jár. Érintésemre összerezzent, én pedig elkaptam a kezemet, mert mintha megégettem volna, hirtelen forróságot éreztem. Nem akartam foglalkozni vele, de szerintem mind a ketten észrevettük, hogy ez egyáltalán nem normális reakció. Folytattam tovább, tettetve, hogy semmi különleges nem történt: - Azt szeretném mondani, hogy tudom, hogy a baleset előtt már ismertelek titeket, és nagyon sajnálom, hogy nem emlékszem. Remélem nem sokára vissza fog térni minden. Bár téged még nem ismerlek nagyon, de Lucyval a tegnapot együtt töltöttük, és te is bevertél egyet apámnak, amiért nagyon hálás vagyok. Pont mint azért is, amiért itt vagytok, és nem hagytatok magamra…

- Ugyan már, miért hagynánk magadra. Figyelj, Bev, el szeretném mondani, hogy ránk bármikor számíthatsz. Bármikor jöhetsz hozzánk, anya is beleegyezett, és aggódik érted. Amúgy üdvözletét küldi. Az a helyzet, hogy ebben a pár hónapban, nagyon megkedveltetted magadat velünk. Mind ezzel annyit szeretnék mondani, hogy szeretünk. – a meghatottságtól könny szökött a szemembe. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen barátok vettek körül engem. Nate felállt, majd megölelt. Ez biztos valami Roberts szokás volt, mégis mindig jó időben adják az ölelésüket. Szorosan öleltem vissza Natet. A hideg futkosott a hátamon, mégis melegem volt érintésétől. Kevésnek tűnő percek után Nate elengedett, és visszaült a székre. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Muszáj voltam megkérdezni valamit:

- Nate…mi, szóval, hogy is mondjam…mi lef…mármint mi voltunk úgy…együtt? – dadogtam összevissza, és éreztem, hogy lassan szétrobban a fejem. Tisztában voltam vele, milyen színű lehetek. Paradicsom vörös. Nate elmosolyodott, egész szórakoztatónak találta bénázásomat.

- Tetszik, mikor zavarba jössz, amúgy kérdésedre válaszolva, igen, lefeküdtünk. – mondta ki teljesen természetesen, mintha csak azt mondaná, hogy Róma Olaszországba van.

- Ohh, oké. – bólintottam. Még mindig zavarban voltam, hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy elfelejtem az elsőt? Ezt már nagyon ciki.

- Ne érezd magad hülyén, nem a te hibád, hogy elfelejtetted, amúgy pedig hihetetlen volt – kacsintott önelégülten. Ismét zavarba jöttem, de inkább nem szólaltam meg. Még sokáig suttogtunk, aztán arra lettem figyelmes, hogy Lucy elkezdett mocorogni. Jó reggelt kívántam neki, majd elkezdtem nevetni. Haja össze-vissza állt, nyál ragadt az szája szélébe, és olyan fejet vágott, mintha fejbe ütötték volna. Nem tagadhatom, nem volt a legszebb látvány, de legalább nevethettem egyet. Nate sem tett különbözőképpen. Egy levegővételnél, két röhögés között, aztán elárulta, hogy ő ezt minden nap látja, nem is azon nevet, hanem inkább azon, ahogy én nevetek. Erre persze döbbentem rá néztem, de nem sokáig bírtam, ismét kirobbant belőlem a kacagás. Azt hiszem az egész kórház tőlünk harsogott, és ha ez még nem lenne elég, Lucy is csatlakozott hozzánk, és azt mondta, hogy örül, amiért nevetni lát. Az a helyzet, hogy nem is emlékszem mikor nevettem utoljára ilyen jól. Azt elképzelhető, sőt biztos vagyok benne, hogy velük, nagyon sokat nevettem, de arra mégsem emlékszem. Anyával mikor kettesben voltunk akkor előfordult, hogy mesélt nekem a fiatal koráról, amin elnevettem magam, de általában apa is mindig ott volt, és csak most jöttem rá, hogy a jelenléte, meggátolta, hogy anyával nevethessünk. Anyára mindig ránézett. Nem véltem felfedezni semmi szokatlant, de most, hogy visszagondolok, rá kell, hogy jöjjek, hogy abban a nézésbe minden dühe benne volt. Olyan „hagy abba rögtön, nem lehetsz boldog ebben a házban, és Bev sem” pillantás volt. Tudom, kicsit nevetségesnek hangzik, de ez az igazság. Sosem szerette ha önfeledten nevetünk. Csak ezt nem vettem észre. Mikor egy helységben voltunk mind a hárman, és anya mondott valami vicceset, amin elnevettem magam, ő is úgy tett mintha nevetne. De egyáltalán nem volt igazi az a nevetés. Csak nem akarta, hogy megtudjam. És milyen jól színészkedett, eddig azt hittem, hogy mi egy tökéletes család voltunk. Aztán kiderül, hogy sosem voltunk azok. Édesanyám elvesztésével, elvesztettem édesapámat, bár jobb is így, hogy kiderült.

Lassan lecsendesedtünk, és el kezdtünk beszélni mindenféléről. Mikor befejeztük, gondoltam itt az ideje, hogy hazaküldjem Lucy-t, szóval megszólaltam:

- Lucy, azt hiszem itt az ideje hazamenned, egy kicsit pihenni. Mér tegnap reggel óta itt vagy, és még enni sem láttalak, szóval bármennyire is tiltakozni fogsz, tényleg szeretném ha kipihennéd magad. – néztem mélyen a szemébe. Bólintott egyet, de mégis megszólalt:

- De nem hagyhatlak itt Bev, értsd meg, hogy nem szeretném, hogy itt lennél egyedül…

- Nem lesz egyedül, itt maradok vele, ne aggódj nővérkém. – küldött egy mosolyt először felém, aztán Lucy felé.

- Hát jó, azt látom, hogy nagyon el akartok küldeni, szóval már itt sem vagyok. – állt fel, homlokon puszilt, Nate-et is megpuszilta, majd egy intés után elhagyta a termet. Mi pedig ketten maradtunk.

Kilencedik fejezet

2014.12.06.

Halihó! Hogy vagytok? Sajnálom az egy hetes késést, de egyszerűen semmi időm nem volt, meg az igazat megvallva nem is nagyon látom, hogy olvasnátok a blogomat, de mindegy. Remélem azért annak a pár embernek tetszeni fog ez a rész, akik olvassák. Nem is húznám tovább az időt, élvezzétek, csak ennyit tudom mondani.

Jó olvasást, és szép hétvégét!

U.I.: Írjatok megjegyzést, akár csak egy mondatot!

Szemeimet lassan nyitottam ki. Az első dolog, amit megpillantottam a fehér plafon volt. Még nem láttam teljesen tisztán, de ezt az egyet biztosan állíthattam. Minden fehér színben pompázott. A másik dolog, amiben biztos voltam, az az orrfacsaró bűz volt. Mintha már jártam volna itt és mintha már éreztem volna ezt a szagot. Tudtam, hogy már jártam itt, csak éppen nem jutott eszembe mikor és miért.

Fejemet megemeltem, de a hirtelen belé sugárzó fájdalom miatt abban a pillanatban vissza is ejtettem a párnára. Nem volt jó ötlet ez a spontán mozdulatsor, mert még miközben - ismét fekvő helyzetben – gondolkodtam is nagyon fájt. Közben rájöttem. Egy kórházban voltam. De hol van apa és anya. Miért nincsenek itt és fogják a kezemet, bátorítanak, hogy keljek fel. Miért nincs itt senki, hogy segítsen?

Lélekben felkészültem, a mindjárt ideérkező kínszenvedésre, aztán felemeltem a fejem, hogy körbe tudhassak nézni. De semmi újat nem vettem észre, viszont az bebizonyosodott, hogy egy kórházban vagyok. Valaki nézett engem. Éreztem. Ahogy oldalra fordítottam fejemet, az ajtó felé, észrevettem egy barna hajú fiút, aki egyenesen a szemembe nézett. Tudtam, hogy ismer. Lehetett rajta látni, hogy fáj engem így látnia. De sajnos nekem sem a szeme, sem a haja, sem az ajkai, semmi nem volt ismerős belőle. Mellette egy lányt is észre véltem fedezni. Nem hasonlítottak egymásra, mégis valamilyen ismeretlen okból kifolyólag, tudtam, hogy testvérek. Az egyik gép elkezdett sípolni, és egyből pánikba estem, hogy biztos valami baj van velem, de csak figyelmeztették a „központot”, hogy felkeltem, mert a következő pillanatban belépett egy nővér, és megkérdezte, hogy érzem magam. Azt válaszoltam, hogy ahhoz képest, hogy egy kórházba voltam jól. Elmosolyodott, miközben bíbelődött valamit a gépekkel, aztán annyit mondott, hogy pihenjek és kiment. Összehúzott szemekkel néztem utána, és amint figyeltem a járását, találkozott tekintetem a kint álló fiúval. A húga vagy nővére odarohant a nővérhez, de ő tovább bámult engem. Olyan érzésem támadt, hogy mi már ismerjük egymást. De tudtam, hogy senkivel, soha az életben nem barátkoztam, legfeljebb az oviba, de velük már rég megszakadt a kapcsolat, szóval lenyugtattam hevesen dobogó szívemet azzal a mondattal, hogy „úgysem ismerem”. Mert nem ismerhettem. Egyszerűen lehetetlen volt, még elképzelni is, hogy azzal a gyönyörű szemű fiúval társalgok. És mégis, egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetemet. Képtelenség lett volna. De ő sem tett abban az érdekben semmit, hogy ne bámuljuk olyan idiótán egymást.

A fiú háta mögött végre megpillantottam az első ismerős embert, amióta itt vagyok. Mosolyogva benyitott a szobába, majd az ágyamhoz jött, és jó szorosan karjaiba zárt.

- Szia kicsim, hogy érzed magad? –simogatta meg a hajamat.

- Elég jól, mármint… ahhoz képest, hogy egy kórházban fekszem, ahová azt sem tudom, hogy kerültem. - apa elmosolyodott majd megölelt. Abban a pillanatban több dolog is történt. Apa háta mögött megpillantottam a kinti srác elképedt aztán dühösség vált tekintetét. Hitetlenül meredt rám egy percig, azt követően pedig vörös fejjel berontott a kórterembe, és leszedte rólam apát. De ennyinél még nem állt meg, mert maga felé fordítva ellenségét, még meg is ütötte. Elképedve néztem a jelenetet, és egyből megsajnáltam apát. De nem sokáig állt ő sem tétlenül, mert egyből visszaütött. Láttam, ahogy a kinti lány elfut, és két doktorral tért vissza, akik szétszedték a verekedőket. Ahogy kihúzták a srácot a szobából, még apa szemébe nézve elkiáltotta magát: - Hogy tudsz a lányod szemébe nézni, azok után, amit vele tettél? Először bántalmazod, majd kihasználod, hogy két évet elfelejtett az életéből, és a karjaiba omlasz? Milyen ember vagy te? Még rosszabb, mint gondoltam. – sietett ki az ajtón, de még mielőtt becsapná azt a szemembe nézett. Abban a pillantásban minden benne volt. A fájdalom, a gyűlölet, a szeretet, a hitetlenkedés, a sajnálat és azt hiszem egy kis szerelem is. Éppen elfordult lehajtott fejjel, de még éppen láthattam, ahogy egy könny lecsordult arcán. Aztán eltűnt, magával rántva a testvérét is.

- Mi volt ez apa? – fordultam felé.

- Nem tudom, biztos valami tévedés. – rántotta meg a vállát nem törődöm stílusban. De mégis volt valami a mozdulatban, ami nyugtalanító volt, és pont az ellentétét adta annak, amit apa ki akart mutatni. Azt, hogy pontosan tudja miről van szó csak nem akarta elmondani.

- Apa, látom, hogy nem mondod el, ne szórakozz! – kiáltottam kicsit hevesebben mint kellett volna, aminek hatására apának kitágultak szemei, és hitetlenkedve nézett rám.

- Hogy mersz így beszélni velem, kislányom? – ordított torka szakadtából, majd gyorsan, alig láthatóan körül nézett. Megnyugodván, hogy senki nem látott minket, meglendítette a kezét. A keze a bal orcámon csattant. Nem ütött meg erősen, mégis fájt. Nem fizikailag, inkább testileg. Akkor erről beszélt az a fiú. Apa még nem is tartotta vissza magát, hanem amint dühbe gurult, egyből megütött. És én erre nem emlékeztem. De az hogy lehet? Miért nem? Hol van anya?

- Tűnj a szemem elől. – kiáltok apámra. Érzem, ahogy lassan szétrobban a fejem. Azt hiszem túl sok dolog történt ebben a pár órában, pontosabban ebben a pár percben. Csak egy személlyel szeretnék találkozni, de fogalmam sincs, hogy hol van.

Apa még egyszer megpróbált felém közelíteni, de egy fejrázás kíséretében, olyan „nem akarlak többet látni” pillantással ránéztem, mire megfordult és kiviharzott a szobából. Nem is küzdött értem. Semmit nem tett annak érdekében, hogy ne úgy gondoljak rá ahogy abban a percben gondoltam, hagyta, hogy egy szörnyű embernek könyveljem el.

Megnyomtam az ágyam felett a nővérhívó gombot, és vártam, hogy bejöjjön valaki. Az előbb már megismert nővér két perc múlva be is lépett, majd ellenőrizve a gépeket, mosolyogva megkérdezte, hogy mit szeretnék.

- Hol az édesanyám? – kérdeztem rá nyíltam, semmi köntörfalazás nélkül. Egyszerűen szükségem volt rá. Mégsem volt itt. Ez nem rá jellemző. Tudtam, hogy történt vele valami, csak azt nem tudtam mi. Tudtam, hogy apa valami miatt lett ilyen. Tudtam, hogy anya azt soha nem hagyta volna neki. Tudtam, hogy mi egy összetartó család vagyunk és valami baj van.

- Édesem, azt hiszem pihenned kéne. – válaszolt sajnálkozó arccal a nővér.

- Nem, tudni szeretném mi történt az anyukámmal és, hogy miért nincs itt. – emeltem feljebb a hangom. Kezdtem megőrülni. Éreztem, hogy a pulzusom hamarosan az egekben lesz és le kéne nyugodnom, de egyszerűen képtelenség volt ebben a helyzetben. Amikor tudod, hogy történt valami rossz, mindenki sajnálkozó arccal néz rád, de még sincs senkinek bátorsága ahhoz, hogy elmondják az igazságot.

- Nem mondhatom el, sajnálom. – pillantott utoljára rám a nővér, majd kiment a teremből. Már nyugodtabban visszadőltem a párnára, és elgondolkodtam, úgy mindenről. Próbáltam kitalálni, hogy mi lehet anyával. A legrosszabbra is gondoltam, hogy netalántán már nem él, hisz ha azt elfelejtettem, hogy a saját apám mit tett velem, akkor akár ezt is elfelejthettem. De egyből elűztem a fejemből ezt a gondolatot, reménykedtem benne, hogy ez nem történt meg. Aztán a szemem előtt láttam annak a fiúnak az arcát. Nem tudok róla semmi, még a nevét sem. Körülbelül két percig láthattam, de mióta elment, nem tudtam kiverni a fejemből. Egyszerűen képtelenség volt. Az arca minden millimétere beleégette magát az agyamba. Fel tudtam volna sorolni az összes külső tulajdonságát. Tudtam szemének színét, tudtam, hogy mikor mosolyog, hol jelennek meg a nevető ráncai, pedig még mosolyogni sem tudtam. De tudtam, hogy már ismerem. Hiszem biztos nem hiába volt itt, hanem miattam. Ismert engem, ahogy a testvére is aki ott állt mellette. Mind a ketten ismertek, én mégsem ismertem őket. Sajnáltak, mert tudták mi történt velem, de én azt sem tudtam, hogy kik ők. Ez olyan, mint a híres embereknél: mindenki rájuk köszön, mert természetesnek veszik, hogy ha ők ismerik a hírességet, a híresség is automatikusan ismerni fogja őt, pedig ez egy nagy tévedés. Bármennyire is gondolkodik a híres ember, hátha találkozott már vele, nem fog soha annyira visszaemlékezni. De mi van, ha nem tud mire emlékezni. Hisz nyílván az történt, amit ő mondott. Tisztán emlékszem a pár perccel elhangzott mondatra, amit az a rá ordított apa arcába: „hogy tudsz a lányod szemébe nézni, azok után, amit vele tettél? Először bántalmazod, majd kihasználod, hogy két évet elfelejtett az életéből, és a karjaiba omlasz? Milyen ember vagy te? Még rosszabb, mint gondoltam.” Biztos vagyok benne, hogy minden része az igazság volt. Apa nem reagált volna úgy, ha nem lett volna igaz. Az igazság néha fáj. Azt hiszem, most ezt bizton állíthatom. Azt meg főleg nem hinném, hogy egy olyan nyugodtnak tűnő ember ekkorát bevert volna egy embernek. Biztos tudott valamit. Pontosabban mindent.

Azt hiszem a nagy töprengésemben elaludhattam, mert mikor következőleg kinyitottam a szememet egy ember volt bent a kórteremben. Pontosabban az a lány ült mellettem, akit az ablakból láthattam, meg aki nem rég szétválasztotta apámat, és a saját testvérét. Azt hittem, hogy mér elment, de akkor úgy látszik, hogy nem vagy már vissza is jött. Mikor észrevettem, hogy felkeltem, felpattant a székről, majd nagyon úgy tűnt, hogy meg fog ölelni, de szerintem összezavarodott tekintetemet látva, letett erről, és visszaült a székre. Mikor már kezdett frusztrálóvá válni a szótlanság, szerencsére megszólalt, ezzel megakadályozva engem, hogy olyan hülye kérdéseket tegyek fel, mint „és te ki is vagy?”, vagy, hogy „ismerjük mi egymást?” és ezekhez hasonlókat.

- Tudom, hogy nem ismersz meg, de az elmondanám, hogy már ismerjük egymást. A doktorok direkt megkértek rá, hogy ne beszéljek sokat, amivel felzaklathatnálak, szóval csak annyit mondok, hogy a baleseted miatt kiesett két év és ezért sem ismersz fel engem. Emlékszel, arra a fiúra, aki nem rég itt volt? – összeszorítottam a szám, majd bólintottam. Persze, hogy emlékeztem, nem bírtam kiverni a fejemből. Annyi mindent akartam kérdezni, legelsősorban, hogy miért tűnik olyan ismerősnek. De nem akartam beszélni, még nem. Első pillantásra tudtam, hogy megbízhatok benne, de majd csak mikor jobban megismerem, újból. Tudom, hogy majd fogok, de még nem jött el az idő.

- Őt is ismered, ő a testvérem. – mosolyodott el, gondolom eszébe jutott egy szép emlék. – Eljöttél hozzánk, mert az apukád bántalmazott, nálunk laktál pár napig. - lassan adagolta a dolgokat, amiért roppant hálás voltam. Ezeket már mind tudtam. Viszont abban a témában, amire kíváncsi voltam, valamiért senki nem akart beavatni. Anyámról senki nem beszél. A megfelelő személynek tartottam, hogy megtudjam.

- Mi történt anyával? A miatt lett ilyen apa? Meséltem nektek erről, vagy senkinek sem? – zúdítottam rá a kérdések tömkelegét. Szomorúan rám pillantott és próbált mosolyogni, bár most nem igazán sikerült neki.

- Sajnos ezt nem mondhatom el, mert azt hiszem ez nagyon felzaklatna téged. –sóhajtott, nemlegesen rázva a fejét. De én tudni akartam!

Nyolcadik fejezet

2014.11.23.

Halihó! Ismét itt vagyok, egy új résszel. El sem hiszem, hogy máris a nyolcadik fejezetnél tartunk! Gyorsan telik az idő! Viszont, sajnos nem igen látom, hogy olvasnátok a történetemet, ami nagyon elszomorít. Azt nem fogom mondani, hogy abbahagyom, mert még van készenlétben pár fejezet, amit még biztos ki fogok rakni. Meg igazából, szerintem még utána sem fogom félbehagyni, mert én élvezem ennek a történetnek az írását, meg azzal a ár olvasóval sem tenném meg. Nagyon megköszönném, ha küldenétek visszajelzést, megjegyzés formájában. 

Jó olvasást és szép hetet kívánok,

Kata

Fájdalmamban felsikítottam. Egy kínszenvedés volt magamhoz térni. Minden egyes testrészem kínzóan fájt. Lassan, próbálva a legkevesebbet mozogni kinyitottam a szememet. Reméltem, hogy majd meglátom Nate gyönyörű, nyugtató szemeit, amint rám mosolyog, de csak égig érő, homályban lévő fákat véltem felfedezni.

Ekkor eszembe jutott minden. Kezdve azzal, hogy már a nap elején rossz előérzetem volt.  Folytatva azzal, ahogy kiküldtek az óráról. Ahogy éreztem magamon valaki tekintetét. Ahogy eszembe jutott, a megérzéseim igazak voltak. Ahogy apa megragadta a csuklómat, és kirángatott a kocsihoz. Befejezve azzal, ahogy valamivel megütött. Talán a kezével. De az biztos, hogy minden erejét beleadta, mert azután már semmire sem emlékszem.

Nagy fájdalmak közepette felálltam, de csak sántítva tudtam elindulni. Lehetetlennek bizonyult eldönteni melyik testrészem fájt a legjobban. Elindultam egy úton, ami egy ösvénynek tűnt. Sokat sétáltam, de mintha semmit sem haladtam volna. Folyamatosan csak a fákat láttam előttem, semmi mást. A nap már órák óta lenyugodott, én pedig egyre többször bicsaklottam meg a falevelek alá bújt faágakban. Néztem előre, hátra, de már az ösvényt sem láttam. Fogalmam sem volt, hol voltam, és teljesen bepánikoltam. Hogy teheti ezt velem a saját apám? Milyen ember az olyan, aki, nem is az, hogy bárkit, de a tulajdon lányát kidobja félájultan egy erdőbe, semmi segítségnyújtás nélkül. Meg is halhattam volna. Vagy lehet, hogy pont ezt akarta? Lehet, hogy már napok óta eltervezte, hogy ide kihoz, csak miután elszöktem, nem tudta véghezvinni? Vagy lehet, hogy a szökésemmel feldühítettem és azért gondolta ki ezt a tervet? Minden lehetséges. Csak tudnám, milyen messze vagyok az otthonunktól és, hogy tudnék kijutni a fák sűrűségéből. Lehet túl sok filmet néztem, de úgy gondolom, hogy nem a legjobb egy erdőben éjszakázni, nem szeretném, ha valamilyen vadállat megtalálna.

Figyelmetlenségemnek köszönhetően, ismét megbicsaklottam. Csakhogy, most nem működtek jól a reflexeim, és teljesen pofára estem. Egy faág a bordáimba fúródott. Beleharaptam ajkamba, annyira, hogy megéreztem a vér vasas ízét. De nem tudott nagyon érdekelni. Az a csöppnyi fájdalom eltörpült a többi kín mellett. Nem bírtam tovább. Feladtam. Elterültem a hűvös földön, és a karomra borítva fejemet, lent maradtam. Azt hiszem, abban a pillanatban, minden izmom ellazult, és az egész testemből kiszállt az erőm.

Szemeim kipattantak. Az ágak között, a nap sugarai sütöttek, szinte megvakítva engem. Óvatosan körbenéztem, és bár az erdő már sokkal barátságosabb volt, még mindig semmi életre utaló jel nem volt. Egy emberi lény sem, de még csak egy utat sem lehetett látni. Semmi kiutat nem találtam. Felálltam, és tovább folytattam utamat, bár nem tudtam merre. Mikor már a lábamat sem éreztem, és kíváncsi voltam mennyi lehet az idő, rájöttem, hogy nekem van egy órám. Csak elfelejtettem, mert mikor jegyzeteltem a suliba, levettem, hogy ne idegesítsen, és a zsebembe raktam. Elképedve vettem észre, hogy már hét óra múlt, én pedig még mindig nem tudtam, hogyan juthatnék ki. A lábaim észveszejtően fájtak, muszáj voltam leülni. Egy fa törzsébe le is rogytam, és magam elé meredve, el kezdtem gondolkodni. Az első dolog ami eszembe jutott nem az volt, hogy mit keresek itt, vagy az édesapám, sem az, hogy miért nem tudtam volna csöndben maradni az órán, hanem Nate. Magam előtt láttam barna, néha kócos haját, őszinte mosolyát és szeretettől csillogó szemeit. Ajkaimon éreztem gyengéd csókját, testemen óvatos érintését. Talán megőrültem, de ahogy körbenéztem, nem a sötétséget, az egyedüllétet, és az elhagyatottságot láttam, hanem a természet csodálatos nyugodtságát. Ha nagyon figyeltem, még a madarak csicsergését is lehetett hallani.

Egy idő után a kezemre szállt egy pillangó. Nem mertem megmoccanni. Figyelmesen néztem, ahogy a szárnyait lassan mozgatja fel s le. Semmi gondja nem volt. Nem kellett azon aggódnia, hogy megfeleljen az társainak. Nem kellett az apjától félnie. Nem kellett bujkálnia a barátainál. Gondtalan volt. Vagy csak nem mutatta ki a problémáit. Talán nekem is ezt kéne. Álarcot húzni, mint már egyszer tettem, de az azóta lehullott. Mióta megismertem Natet és Lucyt, már sírtam és nevettem is, amit azelőtt soha nem tettem. Már ismernek engem, mint a tenyerüket, de én pont ezt nem akartam. Nem tudok bennük bízni. Mi lesz ha amint kiszabadulok innen, már el is felejtenek? Tudom, hogy ha velük maradok, tönkre teszem az életüket. Nem tehetem ezt velük. Hiszen így is van már elég gondjuk, ha még én is ráteszek, akkor megutálnak. Viszont nélkülük senkim sincsen. Ugyanolyan lesz az életem mint azelőtt, abban pedig semmi boldogság nem volt. Ennyi erővel, foghatnám magam, és elmehetnék, hátha máshol jobban járnék. Vagy én már sehol sem lehetek felhőtlenül boldog? Talán nincs is értelme tovább élni. Kit érdekelne ezen a világon, hogy itt vagyok-e vagy sem? Előbb utóbb úgyis meghalnék, akkor minek tovább szenvedni. Úgysem fogok senkinek sem hiányozni. Nate is hamar el fog tudni felejteni, ha egyáltalán fontos voltam neki. Bár a pillantásai mind igaznak tűntek, az is lehet, hogy annyira jó színész, hogy el tudta velem hitetni, hogy nem csak a nővére kérésére csinálta. Ki tudja? Talán most boldog, és örömében ugrál. Nem vagyok már láb alatt.

Körbe néztem, már sokadjára, de balra megakadt a szemem egy csillogó valamin. Nem akármi volt, hanem egy vas darab, aminek a teteje kíméletlenül hegyes volt. Már ránézni is fájt, de mégis, egy belső hang azt suttogta nekem, hogy „gyerünk, állj föl, vedd fel a földről, és tedd meg amit kell”. Én pedig így tettem. Pontosabban mondva eljutottam addig, hogy felálltam, és megfogtam, majd felegyenesedve a csuklóm felé közelítettem. Amint megéreztem a vas hűvösét, szorosan összeszorítottam a szemeimet, megmozdítottam a kezemet aztán vártam. Vártam, hogy elérkezzen az a pillanat, amikor már nem érzem a lábaimban, és a fejemben a fájdalmat. Vártam, hogy elfeledjem az évekkel ezelőtt történt balesetet ezzel együtt édesanyám halálát. Vártam, hogy elfeledjem apámat, aki már annyi kínszenvedést okozott, mint fizikailag, mint lelkileg. Vártam, hogy ne lássam többé magam előtt Nate arcát. Vártam, hogy elfeledjem az első napot, mikor is találkoztam Lucy-val. És végül, vártam, hogy egy sokkal szebb világba kerüljek: ahol bántás, fájdalom, utálat és gonosz emberek helyett csak a boldogság kap helyet.

Óvatosan nyitottam ki szemeimet, és szembe találtam magam Nate-vel. Teste sugárzott. Rájöttem hol vagyok. A mennybe. Sikerült a tervem, azt kivéve, hogy Nate még mindig itt volt, de csak, mint egy angyal. Felszabadultan elmosolyodtam, és körbenézve örültem, hogy nem pillantom meg azt a személyt, akit egész szívemmel utálok: apámat. Szerencsére nem volt ott. Olyan boldogság kerített hatalmába, hogy elképzelni sem tudtam, miért nem gondoltam erre a tettre azelőtt. Csak ennyit kellett volna tennem, és nem találkoztam volna többet apámmal.

Még mindig körbe-körbe vizslattam, de egy pontnál megakadtam. Ott volt egy személy, akit már régóta nem láttam, és eddig nagyon hiányzott. Biztos megérezhette, hogy valaki nézi, mert ő is megfordult. Tekintetünk egymásba fúródott. Nem tudtam nem észrevenni gyönyörű, őszinte mosolyát. Soha nem láttam még ilyennek. Olyan boldognak tűnt, és rámertem volna esküdni, hogy az is volt. Elnézést kért azoktól, akivel társalgott, és elindult felém. Én is így tettem. Amint egymáshoz értünk a nyakába ugrottam. Felkacagott, és szorosan ölelt engem.

- Anya. – súgtam a fülébe. Két évvel ezelőtt mondtam ki utoljára ezt a szót. Annyira hiányzott. Nem akartam elengedni, de muszáj voltam a szemébe nézni, és megkérdezni, hogy tényleg ő-e az. Mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy sok idő után ismét láthatom, és a karjaimban tarthatom, az édesanyámat. Ismét érezhettem illatát és gyengéd simogatásait.

- Jól vagy szívem? – nézett mélyen a szemembe. Tudtam, hogy tudja és ezért kérdezi. Láttam az aggódást a szemébe, és ahogy végignézett rajtam azzal a tekintettel, tudtam, hogy a sérüléseimet keresi. De a hosszú ujjú pólómba, és nadrágomban nem láthatott sok mindent. Sosem vettem magamra rövid cuccokat. Persze apa is közrejátszott ebben a döntésemben, mert nyílván megtiltotta nekem, hogy ilyenekben járjak, mert akkor kiderülne, hogy miket művel velem. De igazából nem is akartam. Tudtam, hogy egész nap bámulnának engem és a sérüléseimet. És én erre egyáltalán nem vágytam, szóval sosem vettem fel életemben rövid ujjú pólót, vagy gatyát. Pontosabban de. Mikor még az előttem álló személy még az élők sorát gyarapította. Akkor mindig boldog színekben jártam, pont, mint a többi lény is. De ma már nem ilyen az élet.

Örültem, hogy anyával vagyok, és itt, a mennybe apa nem tud bántani. Nem is lenne mersze, anya előtt. Mármint én ebben reménykedtem.

- Anya – néztem szemeibe – téged is bántott? – kérdeztem bátortalanul. Anya könnyektől csillogó szemekkel bólintott. Sajnos számítottam erre a válaszra. Nem is lepődtem meg. De még nagyobb undorral gondoltam édesapámra. Nem bírtam felfogni, hogy nem vettem észre anya fájdalmát. Talán ennyire jól megjátszott magát? Vagy csak engem annyira elvakított a boldogság, hogy észre sem vettem? Lehet. De ha véletlenül ismét találkozunk apával, nem fogom hagyni neki. Meg fogom védeni anyát, az életem árán is.

- Sajnálom. – csordult ki egy könny a szememből, aztán ismét ölelésre tártam karjaimat, amit 

meg is kaptam.

Hetedik fejezet

2014.11.17.

Sziasztok kedveseim! Hogy vagytok? Én jól, bár nálunk nem sokára vége az első trimeszternek, és minden tanár eldöntötte, hogy még csináljunk egy dogát gyorsan, mielőtt lezárnak minket, szóval körülbelül mindennap van egy dogám, ha nem több. Remélem élvezni fogjátok a részt, és írjatok megjegyzést, legyetek szívesek!

Puszi,

Kata

U.i.: Bocsánat a kis késésért, de a hétvégén nem voltunk itthon, sajnálom.

Félve nyitottam ki a szemeimet. Óvatosan balra fordítottam a fejem, az éjjeliszekrényemen lévő órára pillantva. Csak fél hat volt. De én egyszerűen nem tudtam aludni. Lehetetlennek bizonyult azzal az érzéssel, ami bennem lakozott. Éreztem, hogy valami rossz fog ma történni. Tudtam. De mégsem akartam elfogadni. Hisz ennyi boldogság után, már nem is tudtam volna elhinni, hogy létezik szomorúság, bánat és egyedüllét. Pedig ha csak egy kicsit is visszagondolok, egyből rájövök, hogy volt életem azelőtt is mielőtt ide jöttem. Már bizony az nem volt problémamentes.

Sajnos mivel még temérdeknyi időm volt hétig, megmozdulni pedig nem akartam, mert akkor felkeltettem volna Natet is akinek a karja a derekam körül volt, csak gondolkozással tudtam elütni az időmet. Rájöttem, hogy mindent ennek a két embernek köszönhetek.

Anya halála óta először élek. Azóta sosem volt mosoly az arcomon, viszont ebben a két napban többet nevettem, mint valaha.

Egy nagyot sóhajtottam, mire Nate el kezdett mocorogni. Mikor már úgy láttam befejezte és nem ébredt fel, kifújtam a bent tartott levegőt. Néztem a menekülési útjaimat, mert már nagyon kellett volna mosdóba mennem, ha már a sóhajomra is felébredt, nem láttam lehetőséget arra, hogy valahogy is kijussak onnan. De muszáj volt, szóval megfogtam barátom karját, és megemeltem. Mármint próbáltam volna. A gond csak az volt, hogy így reggel még semmi erő nem volt a karomban, és minden egyes alkalommal mikor véletlenül visszaejtettem Nate karját, ő annál szorosabban fonta derekam köré. Volt egy enyhe megérzésem, hogy már rég fent volt, de szórakoztatta őt a bénázásom, szóval inkább nem mutatta meg.

- Tudom, hogy fent vagy, szóval leszel szíves kiengedni a mosdóba, mert bepisilek. – suttogtam halkan. Nate rekedten felnevetett, de nem engedett el. Sőt, még erősebben tartott.

- Megfulladok. – mondtam amilyen hangosan csak tudtam, de a levegő hiánya eléggé meggátolt ebben. Barátom engedett szorításán, de még mindig nem volt hajlandó elengedni.

- Miért vagy fent ilyen korán? – duruzsolta a fülembe.

- Csak felkeltem. – hazudtam.

- Most az igazságot. – mosolyodott el, mélyen a szemembe nézve.

- Félek és pisilnem is kell. – vallottam be.

- Miért félsz?

- Mert érzem, hogy ma valami rossz fog történni, tudom, hogy apa értem fog jönni, és haza fog rángatni. Vagy lehet, hogy már reggel is ott fog rám várni. – sápadtam le, ahogy eszembe jutott ez a verzió.

- Bev, – rángatott meg kicsit, mert teljesen lefagytam. Miután látta, hogy visszatértem folytatta: - ott leszek veled, és Lucy is. Nem rángathat el, nem fogom engedni. Ma nem fogsz hazamenni, talán soha sem. Ne aggódj, nem bánthat téged. Az a lényeg, hogy maradj a közelembe, nem menj egyedül sehová, még akkor is, ha biztonságosnak tűnik. Még wc-re. Megértettél? – nézett a szemembe.

- Igen, meg, és most elengedsz? Mert a végén még komolyan bepisilek. És gondolom, annak nem örülnél annyira. Meg akkor már le is tusolnék. – Nate még tanakodott elég sokáig gondolom érveket keresve, aztán nem tudom mi okból kifolyólag végre elengedett.

- Ahh köszönöm! – kiáltottam fel örömömben, és gyorsan berohantam a fürdőbe, mielőtt megváltoztatta volna ötletét. Persze, mit gondoltam? Hogy most az egyszer behoztam magammal a ruháimat? Hát persze, hogy nem. Kilépve a zuhanykabinból, egy lemondó sóhaj kíséretében, úgy ahogy voltam, kinyitottam az ajtót, majd átfutottam a szobámba, ahol gyorsan becsuktam az ajtót, nehogy valaki meglásson, mert hangokat hallottam a folyosóról. Nate érdeklődve figyelt engem, én pedig idegesen turkáltam a földön, egy tiszta ruhát keresve, vagy legalább a törölközőm után kutatva.

- Segítenél? – kérdeztem idegbajosan barátomtól, aki az ágyból nézte a mozit.

- Hát… - húzta el a száját. – Élvezem a látványt, de mivel hallom, hogy más is fent van, nem szeretném, hogy bárki is meglásson így, szóval segítek. – mászott ki nagy nehezen a paplanok alól, és ő is el kezdett turkálni.

- Itt van. – kiáltott fel diadalittasan, és mintha csak aranyat talált volna, feje fölé emelte a…a melltartómat, meg a bugyimat.

- Azt, hogy csinálod, hogy mindig csak ezeket találod meg? – nevettem fel hitetlenül

- Nem tudom, a fiúknak erre külön érzékük van.

- Azt látom, de hol a picsába van a törölközőm? – kérdeztem felháborodottan. Nem igaz, hogy a legkisebb ruhadarabot megtaláltuk, pontosabban Nate megtalálta, de egy törölközőt nem bírunk megtalálni. Tovább kutattam, aztán segítőmre nézve, aki mindent feltúrt, és összehúzott szemöldökkel emelt fel pár ruhadarabot, muszáj volt elnevetnem magam.

- Mi ilyen vicces? – nézett rám barátom mosolyodva. Csak legyintettem, mert a nevetéstől nem bírtam megszólalni sem, majd én is felkiáltottam, mert végre megtaláltam a törölközőmet. Gyorsan szárazra töröltem magam, aztán magamra tekertem a keresett tárgyat, és tovább kutattam. Még kellett egy gatya meg egy póló. Miután még pár perc keresés után az is meg lett, végre teljesen felöltözhettem, és elküldhettem Natet készülődni. Lucyval a konyha felé menet találkoztam, és együtt ültünk le reggelizni. Pár perc után barátom is lejött, így már hárman reggeliztünk.

- Nincs semmi tancuccom. – gondolkodtam hangosan.

- Nem baj, majd kimagyarázzuk, meg fogják érteni, és majd használod a mieinket. – mosolygott rám Lucy, én pedig félve bár, de visszamosolyogtam. - Az igazat megvallva, nekem sincs semmim. – nevetett fel, olyan nem törődöm stílusban. Hát igen. Két fajta ember létezik. Aki amolyan szar az egész világra, és akiben semmi spontaneitás nincs. Én persze, hogy az utóbbihoz tartozom.

Reggeli után, mindenki elvonult még fogat mosni, aztán elindultunk a sulihoz. Én voltam középen, és olyannyira rátapadtam Natere amennyire csak lehetséges volt. Kétségtelenül féltem. Tudtam, hogy a mai napomat már „otthon” fogom tölteni. Éreztem. Csak azt nem tudtam, hogy a tanórák után fogom újra látni azt a személyt és azt az épületet ahonnan eljöttem, vagy már reggel. Nagyon reménykedtem, hogy csak délután. Amikor már mindenki elment. Úgy, hogy senki nem lássa, az én pszichopata apámat. Az lenne az ideális. De ahogy a sulihoz közeledtünk minden reményem szertefoszlott. Ledermedtem. Lábaim nem mozdultak. Egy szó sem jött ki a számon. Apa ott állt a kocsinak dőlve, és a diákokat vizslatta nagy figyelemmel. Aztán észrevett engem. Szemei szikrát szórtak, én pedig megszorítottam Nate karját, és apa felé biccentettem. Felfogva a szituációt, megfogta a kezem, és el kezdett befele húzni. Én pedig nem tudtam levenni a szemem édesapámról. Ott állt, mintha semmi nem történt volna. Miután észrevette, hogy Nate nézi őt, elmosolyodott, és közeledett felénk.

- Sziasztok. – ért fülig a szája. – Bev barátai vagytok ugye? Én az apja vagyok, örülök, hogy megismerhetlek titeket. – nyújtotta kezét, egy kézfogásra először Natenek, aztán Lucynak. Mind a ketten elfogadták, de láttam az arcukon a grimaszt. – Nem bánjátok, ha elviszem, egy kicsit Bevet?

- Az a gond, Mr. Anderson, hogy pont tz-t írunk matekból, és ez a mai egy nagyon fontos doga, nem lehet lemaradni róla. – kezdett el beszélni Nate, elég magabiztosan.

- Ohh az nagy kár, de mindegy, akkor majd érted jövök, ne fuss el. – mosolygott rám. Én meg elfintorodtam. Annyira mű volt, hogy több kilométerről is kiszúrnám.

- Persze apa. – mosolyogtam vissza. Gyorsan bementünk a suliba, és a terembe érve, le is ültünk. Persze, hogy törivel kezdtünk. Utál engem a tanár, talán a múltkori volt az első alkalom, hogy egész órán egyszer sem kötött belém. Nem is gondoltam még erre. Mikor belépett a terembe, én bejelentettem, hogy nincs nálam cucc, ő persze teljesen kiakadt, és elkezdett nagy monológot tartani, hogy, hogy lehetek ennyire felelőtlen, bla bla bla. Már a fél óra lement, mikor Nate felém fordult és megszólalt.

- Jól vagy?

- Persze, miért ne lennék?- súgtam vissza, de ebben a pillanatba a tanár befejezte a beszélést, és hirtelen nagy csönd támadt az egész teremben. De csak pár másodpercig, mert aztán robbant a bomba.

- Mégis mit képzelsz magadról? Felszerelésed sincs, és ráadásul nem is hallgatsz az órákon? Nem hiszem el. Egyszerűen képtelenség felfognom. Irány kifele. Meg ne lássalak többet a mai nap folyamán. – mutatott az ajtó irányába. Mivel eszeveszettül lüktetett egy ér a fején, egyből összekapkodtam a pár cuccot amim volt, és kifelé vettem az irányt. Az ajtó előtt megálltam, és kintről hallgattam az elég ideges tanár beszédét. De valami nem stimmelt. Mintha valaki nézett volna. Óvatosan körbe néztem, hogy hátha észreveszek valakit, de amíg a bejárati ajtóig nem tévedt a tekintetem, addig senkit nem láttam a folyosón. Teljesen kihalt volt. Viszont ott, megpillantottam őt. Ő is észrevett, eszelősen rám mosolygott, aztán elindult befele. Reménykedtem. Reménykedtem abban, hogy az ajtó nem lesz nyitva, vagy a portás majd megállítja. De a portás nem volt ott, az ajtó pedig kinyílt. Aztán reménykedtem, hogy elesik, és eltöri valamijét, de szerencsésen megérkezett hozzám. Befogta a számat, majd a nyakamnál fogva, kirángatott a kocsihoz. Próbáltam kiabálni, de minden próbálkozásom után, csak még jobban szorította a csuklómat és a nyakamat. Kiérve az autóhoz, kinyitotta a hátsó ajtót. Egy erős ütés után amit a tarkómon éreztem, sötétségbe borult az egész világ.

 

Hatodik fejezet

2014.11.09.

Kedves olvasóim! Nagyon sajnálom, hogy csak most hozok részt, de a szünetben nem voltam itthon, ezen a héten, meg kicsit nehezen ment a visszarázkódás, sajnálom. Viszont most itt vagyok, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni nektek a hatodik fejezet. Annak nagyon örülnék, ha leírnátok a véleményeteket, akár csak egy mondatban. Nem is zagybálok többet, hagylak titeket olvasni.

Puszi, Kata

A film végénél járhattunk. Lucy, Mrs Roberts és én is sírtunk a meghatottságtól. Még mindig Nate ölében voltam, akinek rémületet lehetett leolvasni arcáról, de ezzel egy időben nevetett is, szóval rájöttem, hogy rajtunk, pontosabban a kisírt szemeinken szórakozik ilyen jól. mert őt leginkább szórakoztatta ez az egész történet. Hogy miért azt nem tudom. Valahogy nem nagyon hiszem, hogy átérezte volna Savannah vagy John szomorúságát. Végig a hajamat birizgálta, meg az ujjaimmal játszott.

- Gondolj már bele, milyen rossz lenne, ha az a lány akit szeretsz, és akivel hónapokig levelezel, egy idő után már nem ír többet. Aztán pár hónap elteltével ismét ír egy levelet, amiben elmagyarázza, hogy el lett jegyezve, és, hogy ne találkozzatok többet. Azért ha ez a valóságba történne meg veled, nem hiszem, hogy ilyen boldog lennél. Én biztos nem lennék. – szólaltam meg mikor már a szereplők listája ment.

- Igen ez igaz, csak azzal a különbséggel, hogy én biztos, nem jönnék össze egy olyan lánnyal akivel csak két hetet tudok együtt tölteni. Mármint ahhoz nagyon kéne szeretnem azt a személyt.

- És te azt elképzelhetetlennek tartod? Hogy ennyire szeress valakit? – húztam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben már teljesen megfordultam Nate ölébe, hogy normálisan a szemébe tudjak nézni.

- Dehogy tartom, most is szeret…ek valakit annyira. – jelentette ki, mire nekem elkerekedett a szemem és kiugrottam az öléből.

- Jujj mondd el ki az! – visítoztam, mint egy kislány. Felcsigázta érdeklődésemet, és elhatároztam, hogy amíg nem tudom meg az igazságot, addig nem fogom békén hagyni.

- Dehogy mondom. – nevette el magát.

- Mi, miért nem? – kérdeztem szomorúan, lehajtott fejjel.

- Majd elmondom, de nem most.

- Ígéred? – néztem rá csillogó szemekkel.

- Ígérem. – mosolygott rám. Mivel tudtam, hogy Lucy nem sokára meg fog szólalni, hogy „egy pár vagytok, csináljatok is úgy”, átöleltem Nate nyakát, és egy csókot nyomva ajkaira visszafészkeltem magam az ölébe.

Mrs. Robertson elvonult aludni, így csak hárman maradtunk. Éreztem, hogy Lucy akar valamit mondani, és milyen igazam lett, mert a következő percben meg is szólalt:

- Ne feledjétek, hogy bármi is történt közöttetek, vagy történni fog, nem szeretnék két részre szakadni és szeretném, ha megmaradna ez a kis csapat. Szóval csak annyira kérlek titeket, de nagyon, hogy ne bántsátok meg egymást, mert annak nem lenne jó vége. Megértettétek? – kérdezte nagyon komoly hangnemben, felhúzott szemöldökkel, mélyen a szemünkbe nézve. Óvatosan bólintottam, egy kukkot sem szólva. Őszintén szólva nem mertem. Mindig olyan mókásnak, vidámnak, viccesnek találtam Lucyt, de bebizonyította, hogy tud komoly is lenni, ha akar. Mert, most semmi mosolygás nem az arcán, ezzel kimutatva, a barátságunk fontosságát és komolyságát. Mert azzal mindig tisztában voltunk, hogy ha Nate-vel valami okból kifolyólag megváltozik a kapcsoltunk, aztán pedig összeveszünk, amire mindig meg van a garancia, akkor nem tudunk együtt maradni. Mert az biztos, hogyha barátnőmnek választania kéne, akkor inkább a tesóját választaná, mint engem. És ezt teljesen megértem. Hisz a családja.

A jelek szerinte Nate is bólinthatott, mert Lucy megnyugodva tápászkodott fel, majd egy halk „jó éjszakát” után a lépcső felé indult. Biztos van saját szobája, és ott fog aludni, mert ilyen későn már nem akar hazaindulni, amit meg is értek. Én sem szívesen kezdenék el sétafikálgatni az éjszakába. Hátrafordultam a vállam felett, hogy megnézzem Natet, meg, hogy meg mondjam nekünk is ideje lenne lefeküdni, legalábbis én már fáradt vagyok.

- Felmegyünk mi is? Álmos vagyok. – mosolyogtam rá.

- Persze, menjünk. – csókolt meg óvatosan. Felmentünk a lépcsőn, én már alig bírtam megállni a lábamon, de még el akartam menni tusolni, nem szeretek piszkosan befeküdni az ágyba.

- Elmehetek előbb én tusolni? – néztem bájosan barátomra.

- Persze, menj csak, de ma nálam alszol. – kacsintott rám.

- És miből gondolod, hogy ebben én is beleegyezek?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Mert imádsz engem. – jelenti ki egyszerűen, mintha azt mondaná, hogy éjszaka van.

- Mitől lettél ilyen bátor és bunkó? – néztem rá mosolyogva.

- Tőled. – mondja, majd mielőtt reagálni tudnék, bemegy a szobájába.

- Mi a…? – motyogok az orrom alatt, majd bemegyek a szobámba, ahol megkeresem a pizsimet. Amit végül az ágya alatt találok meg, csak tudnám, hogy került oda. Lassan csoszogok át a fürdőbe, ahol gyorsan megmosom a fogam, levetkőzöm, és azután megengedem a vizet. Miután befejeztem, kiszállok a kabinból és körbenézek. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem hoztam be a törülközőmet. Tétlenül forgok körbe-körbe, hátha megtalálom, de tudom jól, hogy nem hoztam be magammal. Szóval elcsúszkálok az ajtóig, amit óvatosan nyitok ki, megnézve, hogy tiszta-e a levegő. Mivel úgy ítélem meg, kisurranok, és berohanok a szobámba.  Megkönnyebbülten felsóhajtok, miközben becsukom az ajtót magam mögött, hogy ilyen észrevétlenül bejutottam ide, de persze nincs ekkora szerencsém. Az ágyon ülve meglátom Natet, aki csodálkozva néz végig rajtam, többszörösen is. Épp mondana valamit, mikor közbevágok.

- Egy szót se, vagy tényleg nem alszom veled ma este. – teszem fel fenyegetően az ujjamat, és magam köré tekerem a megtalált törölközőt. A szemem sarkából látom ahogy Nate összeszorítja ajkait, ezzel megakadályozva, hogy kitörjön belőle a nevetés, majd bólint egyet. Én visszasietek a fürdőszobába, ahol végre szárazra törlöm magam, és felöltözök. Visszamegyek a szobámba, ahol még mindig ott találom barátomat.

- Mehetsz. – biccentettem az ajtó felé.

- Megyek. – bólintott ma már sokadjára. Felpattant, majd kifele menet nyomott egy puszit az arcomra. Távozása után, fáradtan befeküdtem az ágyba, magamra húzva a takarót. Persze meg akartam várni Natet, de amint letettem a fejem a párnára egyből elfogott az álom. Nem aludhattam túl mélyen, mert azt hallottam mikor barátom bejön, befekszik mellém, átöleli a derekamat, olyan kis kifli-nagy kiflit alkotva, majd el kezd suttogni:

- Jó éjszakát Bev.

- Szép álmokat Nate, köszönöm a mai napot. – mosolyodok el, amint eszembe jutnak a mai nap történései.

- Én köszönöm. – válaszol még utoljára, majd mind a ketten mély álomba merülünk.

Ijedten ültem fel. Ziháltan néztem körül a sötét szobában. Mellettem Nate is felült, aggódóan fürkészte arcomat. Gyorsan karjaiba fészkelem magam. Szorosan szorítom össze szemeimet, hogy elfeledjem a rémálmomat. De ismét magam előtt látom. Kinyitom a szemeimet, amilyen gyorsan csak tudom, és inkább úgy hagyom. Nate a hátamat simogatja, meg néha nyom egy puszit az arcomra, de egy szót sem mondott. Tudta, - ahogy én is – hogy csak idő kérdése és mindent elmondok neki. Nem is kell kérdeznie.

- Apa megjelent itt, nálatok, és hazaráncigált. Nate mondd, hogy nem tudja hol vagyok, kérlek. - csorog le egy meleg könnycsepp az arcomon. Barátom letörli, és rám mosolyogva, megszólal:

- Bev, ne aggódj. Honnan tudná, hogy hol vagy? Ha jól értettem, azt sem tudja, hogy vannak barátaid. – csókolt meg gyengéden. Szükségem volt rá. El sem tudtam képzelni az életemet nélküle. Pedig a megismerkedésünk előtt is volt életem. Csak az nem volt boldog. Sosem mosolyogtam. Nem voltak barátaim. Nem volt nekem Nate. Nem volt nekem Lucy. Nem volt egy helyem ahova menekülhettem. Nem volt családom. Talán ezért nem is emlékszem már rá. Jelentéktelen. Nem úgy mint például a tegnapi nap.

- Igazad van. – mosolygok rá félénken.

- Na gyere, aludjunk. – csúszik le fekvő helyzetbe. Óvatosan bólintok, és a  mellkasára támaszkodom. De nem akarom lehunyni a szememet. Hisz tudom mi vár rám. Egy szörnyű képzelet. Ami akár valóság is lehet. Talán holnap vagy pár nap múlva már nem egy képzelet lesz, hanem a valóság. Nem lehet tudni. Nem hiszem el, hogy itt kell elbújnom a saját apám elől. Pontosabban azt nem hiszem el, hogy el kell bújnom az apám elől. Mikor már azt hittem, hogy Nate elaludt, szomorúan felsóhajtottam, és éreztem, ahogy egy könnycsepp marja a szememet. De nem engedtem neki. Nem engedhettem. Erősnek kellett maradnom. Hisz ha éveken keresztül tartottam magam, akkor most is sikerülni fog.

- Miért nem alszol? – szólal meg a nagy csendben barátom, mire ijedten fordítom felfelé e fejemet, hogy lássam az arcát. Mikor látja, hogy nem válaszolok, ismét felteszi a kérdést. De én nem fogom fel, amit mond. Mert megpillantom gyönyörű arcvonásait. Abban a pillanatba rájövök, hogy nincs mitől félnem. Amíg ő itt lesz nincs aggódni valóm.

- Semmiért, csak gondolkodtam, de TE miért nem alszol? – kérdeztem mosolyogva felhívva a figyelmét, hogy ő sem alszik, pedig jót tenne neki.

- Mert addig nem fogok elaludni ameddig te sem, szóval aludj. – próbált parancsolóan beszélni, de tisztán kihallatszott a hangjából az, hogy belül mosolyog. Miután még pár percig bámultuk egymást idétlenül mosolyogva, elsőként elfordítottam a fejem, majd lehunyva szemeimet azt hiszem öt másodperc alatt mély álomba zuhantam.

Nagy meglepetésemre következőleg mikor felébredtem, a redőny rései között bejutott egy kis reggeli fény, ebből tudtam, hogy szinte az egész éjszakát átaludtam, és tudtam, hogy ezt csak egy embernek köszönhettem, aki még mindig az igazat-álmát aludta félig alattam. Ahogy bámultam rendszeresen fel-lemozgó mellkasát, muszáj volt elmosolyodnom.

- Nem tudok aludni ha csorgó nyállal bámulnak. – mondta Nate még mindig csukott szemmel, mire szemeimet döbbenten meresztettem rá.

- Ne vágj ilyen fejet, érzem ha néznek. – még jobban elkerekedő szemmel néztem barátomat

- Mi…hogy láttad ezeket? Nem vagy normális– kérdeztem teljesen elámulva. Ennyire ismerne engem? Azt nem gondolom, mert akkor is ha ismersz valakit, azért nem hinném, hogy tudod, milyen fejet vág mindig. Vagy de?

- Ismerlek. – nyitotta végre ki a szemét és rám kacsintott.

- Aha, túlságosan ismersz, azt hiszem. – bólintottam bizonytalanul.

- Az lehet, na gyere! – tárta ki karjait, én pedig szorosan átöleltem a nyakát. Rajta fekve lassan megcsókoltam, de amint eszembe jutott valami, bele kellett mosolyognom, ezt észrevéve Nate elhúzódott, és kíváncsian nézett rám.

- Komolyan ennyire ismersz engem, vagy csak ki volt nyitva a szemed? – akadtam meg ennél a témánál, mivel egyszerűen képtelen voltam elfogadni ezt a tényt.

- Mi ilyen nehéz ezen felfogni? Persze, hogy ismerlek, minden nap együtt vagyunk, meg volt elég időm megfigyelni minden apró mozdulatodat, szokásodat. Tudom, hogy töri előtt mindig vágsz egy grimaszt, mert semmi kedved nincs ezeket tanulni. Tudom, hogy próbálsz minél több időt tölteni nem otthon, ezért is szoktál általában a könyvtárban, mert attól viszont félsz, hogy apukád meglát valahol máshol, és talán nem enged soha többé ki, csak azért, hogy iskolába mehess. Tudom, hogy anyukád halála után minden megváltozott az életedben, mert lehet látni, hogy nem voltál mindig ilyen visszahúzódó, ami azt jelenti, hogy egy jelentős dolog miatt kellett megváltoznod, és mivel nem tudok jobbat, gondolom az az édesanyád halála miatt volt. Azt is tudom, hogy mielőtt mi Lucyval idejöttünk volna nem voltak barátaid, és azt is tudom, hogy barátod sem volt soha…

- Állj, ezt honnan tudod? – szakítottam közbe.

- Onnan tudom, mert egyszerűen lehet látni, hogy ez neked új, tegnap még eléggé idegenkedtél minden érintésemtől, de szerencsére a… tudod mikor óta, felszabadultabb vagy. Örülök, hogy mind ezt én hoztam ki belőled. Sokkal jobban szeretlek így, mint előbb. Sokkal boldogabb vagy, és nekem csak ez számít.

- Azt mondtad, hogy szeretsz? – halkan szólaltam meg, nem akartam, hogy ha esetleg tévednék, akkor teljesen hülyét csináljak magamból.

- Igen azt mondtam, mert így van. – bólintott határozottan. Lassan felemeltem a fejemet, mert eddig nem igazán mertem felnézni, és elmosolyodtam. Majd közelebb hajoltam Natehez, és mivel semmi ellenkezésre utaló jelet nem véltem felfedezni, lassan, érzelmesen megcsókoltam.