Visszatértem!

Sziasztok!!!
Ez nagyon fura. Már fél éve semmit sem írtam, nagyon sajnálom! 
Most viszont hoztam nektek egy kis ízelítőt abból a novellából/ történetből (még nem tudom melyik) amit éppen írok. 
Semmit nem szeretnék mondani róla, viszont azt megemlíteném, hogy NEM TELJESEN az én szerzeményem. Mármint az alapját egy könyből vettem, szóval ha hasonlóságot láttok az azért van. 
Remélem tetszeni fog nektek. Kérlek írjátok meg a véleményeteket. Hogyha sokatoknak tetszeni fog, akkor biztosak lehettek abban, hogy többször fogok hozni dolgokat. 

Jó olvasást, Kata

U.i.: Tudom, hogy nem túl hosszú, de egyenlőre csak ennyi van kész. 

  A könnyeket visszatartva szaladok ki a kávézóból. Csak megyek előre, amerre a a lábaim visznek. Vissza sem nézek amikor a nevemet kiáltja.  Viszont abban a percben, mikor meghallom a hangját, talán utoljára, valami eltörik bennem, és addig visszatartott könnyeim kicsordulnak. Csak az utat figyelem, de lassan azt sem látom már rendesen.  Nem tudom meddig gyalogolok. Lehet, hogy órákig, de az is lehet, hogy csak pár percig. Teljesen elvesztem az időérzékemet, de mikor legközelebb felemelem a fejemet, a buszpályaudvar előtt állok. Fogalmam sincs hogyan kerültem oda, hiszen azelőtt még egyszer sem voltam ott.

Belépek a kapun, és egy teljesen más világ vár rám. Van aki mosolyog, és lehet látni rajtuk, hogy nagyon boldogok. De olyan ember is van akinek hasonlóképpen folynak a könnyei, mint nekem. Van aki ölelkezik, van aki csókolózik, de van aki összegörnyedve ül a padon, és a haja az arcába lóg.

Hirtlene felindulásból megnézem hova megy a következő busz. Kansas city. Körülbelül nyolc órás út. Pont arra lenne szükségem. Aztán majd vagy visszajövök, vagy csak egyszerűen továbbmegyek. Tökéletes!

Kifizetem a jegyet, aztán elfoglalom a helyemet a buszon, mivel az már bent állt. Szerencsére nem voltak sokan, szóvel senki nem ült le mellém.

Körülbelül tíz perc után elindulunk. Kicsit szomorúan nézem a megszokott embereket akik távolodnak, de ugyanakkor izgatott vagyok, és boldog.

Az elején csak nézem a mellettem elsuhanó tájat, és gondolkodom. Nem értem, hogy tehette azt velem amit tett. Hiszen mindig annyira kedves volt velem, ráadásul olyan boldognak látszott mikor mellettem volt.

Miért pont vele? Hiszen én semmi rosszat nem tettem velük? Akkor miért kellett ezt tenniük? Semmit nem értek. Mikor azt hittem már sosem lesz jó az életem, ők megjelentek, és felhúztak a gödörből. Most viszont úgy érzem mintha kezdenének visszarántani.

Próbálom más irányba terelni a gondolataimat, de egyszerűen mindig visszatérnek rájuk. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez az egész utazás? Hiszen csak gondolkodni lehet egy ilyen hosszú utazáson! Ráadásul semmi olvasnivalót, meg unaloműzőt nem hoztam magammal. Mondjuk persze, honnan tudtam volna, hogy az otthonról való elindulásom után egy vagy két órával, már az államból kifele fogok tartani?

Előhúzom a telefonomat. Anya keresett kétszer is. Nem hívom vissza, hiszen tudom, hogy csak azért keres, mert kellene neki valami. Amúgy eszébe sem jutnék. Valószínűleg csak piát kéne vennem neki. De már elegem van mindenből. Hiszen nem úgy kéne lennie, hogy ő gondoskodik rólam? Akkor meg miért fordítva van ez? Legalábbis két éve, miért változott meg ez a helyzet. Annyira szeretném, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba, mármint a két évvel ezelőttire. Hiszen akkor minden olyan jó volt. Olyan boldog voltam, hogy amikor most visszagondolok azokra az időkre, nem is tudom, hogy csináltam. Most egyszerűen lehetetlennek tűnik az a boldogság. Sosem tudnék olyam vidám lenni újra. Az már nem hozzám tartozna. Persze, nem vagyok valami depressziós ember, szoktam nevetni, de két éve egyszer sem volt teljesen felhőtlen, önfeledt vagy őszinté. Mindenki próbál engem megnevettetni, de amiket csinálnak ennek érdekében az már inkább siralmas. Tudom, hogy értem csinálják, de bárcsak ne erőltetnék ennyire!

A fejtámlára hajtom a fejemet, és lehunyom a szememet. Csak ekkor érzem meg igazán mennyira fáradt vagyok. Pár perc múlva már el is szundítok.

Mikor kinyitom szemeimet kint már sötét van, és több ember lett a buszon. Biztos megállhattunk valahol közben. Ezt maz is bizonytja, hogy valaki folyamatosan rugdossa a székemet hátulról, feltehetőleg ezért keltem fel. Éppen fordulnék hátra, mikor abbahagyja. Olyan boldog leszek, és már hajtanám vissza a helyemet, hogy visszaaludjak, amikor megint elkezdi. Hirtelen felindulásból felpattanok az ülésemről, és eszelős tekintettek hátrafordulok.

- Abbahagynád, kér... – kezdem el, aztán megakadok. Egy velem egyidős srác néz vissza értetlenül. A szemei sötét zöld színűek, a haja pedig pont olyan barna árnyalatú, mint az enyém. Annyira helyes, hogy az hihetetlen. Aztán elém ugrik az Ő arca, és abban a pillantban lesütöm szeimet, egy mély lélegzetet veszek, aztán kinyitom őket. – Légyszíves ne rugdosd a székemet, rendben? Köszönöm. – gonoszabbnak hangzott, mint akartam, de nem igazán érdekel. Hiszen valószínűleg soha többé nem fogom látni ezt a srácot, akkor meg kit érdekel.

Igen ám, csak elfeledkezdtem arról, hogy ez az út több, mint 8 órás. Szóval mégsem volt olyan mindegy, hogy hogyan beszélek vele.

Pár perc elteltével ugyanolyan ütembe el kezdte ütögetni a székemet, ráadásul még csámcsogni is kezdett valamin. Annyira az idegeimre ment, de volt egy enyhe gyanúm, hogy direkt csinálta, szóval próbáltam lenyugtatni magamat. Viszont hirtelen mellém hüppent, rám hozva a frászt.

- Brandon vagyok. – nyújtja felém a kezét.

- És? – vonom fel a szemöldökömet, hidegen.

- Ne már, te az a fajta lány vagy?

- Milyen fajta lány?

- Aki játssza a jégkirálynőt, közben látszik, hogy igazából nem ilyen. – néz mélyen a szemembe. Gyorsan elkapom róla a tekintetemet, és kinézek az ablakon. Mintha ezt már mondták volna nekem. Talán túl sokszor is.

- Tűnj innen! – folytom vissza a haragomat miközben visszafordulok hozzá, könnyekkel a szememben.

- Ne haragudj, én nem akarta... – szabadkozik. Az ablakhoz fordulok tudomást sem szerezve róla. Még egy ideig marad, aztán szerencsére észreveszi, hogy nem szívesen látom őt, és visszaül mögém.

Talán nem kellett volna ilyen bunkónak lennem, de... Most nem igazán tudok kedves lenni, senkivel sem. Főleg nem egy ilyennel, aki ugyanúgy hangzik, mint Ő.

A könnyek csorognak az arcomon. Próbáltam őket visszatartani, de egy idő már nem ment, így kicsordultak. Azóta pedig megállíthatatlanul folynak. Minél jobban az ablakhoz fordulok, hogy minél kevésbé lássanak az emberek. Már csak az kéne, hogy megkérdezzék mi a bajom.

Brandon mióta visszült nagyon csendben van. A székemet nem lökdösi, a rágóval nem csámcsog. Csak halkan lehet hallani a fülhallgatón keresztül a zenét. Egyik kedvenc számom az amit hallgat. Nekem is csak egy kis zene kéne, és egyből jobban lennék. Csak én hülye nem hoztam fülest, anélkül meg nem szeretek nyílt helyen hallgatni.

Lehunyom a szemeimet, reménykedem, hogy el tudok ismét aludni, de perccekkel később is csak álmatlanul ülök. Már a fenekem is elzsibbadt, pedig még csak három órát jöhettünk. Annyira meggondolatlan voltam!

Búcsú

2015.06.03.

Sziasztok! Mint láthattátok, az epilógushoz nem írtam semmit, mert úgy döntöttem inkább itt fogok mindent leírni.

Azt sem tudom hol kezdjem, de huh... befejeztem a második blogomat. Boldog vagyok, de egyben szomorú is, hiszen nagyon szerettem Nate-et meg Beverly-t, mint az össze többi szereplőt is, és most fura lesz elválni tőlük, de gondolom ez mindenkivel megtörténik, aki befejez egy blogot. 

Nem tudom még mikor, de biztos vagyok abban, hogy fogok nyitni egy új blogot, ami persze teljesen más lesz, és arról majd itt foglak értesíteni titeket, remélem velem tartotok.

Nem volt sok olvasója ennek a blognak, annál kevesebb vélemény, de akkor is nagyon szeretném megköszönni azokat, akik viszont végig itt voltak, olvasták Nate és Bev történetét, élvezték, vagy éppen nem, velük együtt voltak boldogok, vagy éppen szomorúak. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek.

Így a végére, még mindig elfogadom a véleményeiteket, mert nagyon szeretném tudni, hogy milyennek tartottátok az egész blogot, a történetet, vagy a szereplőket.

Remélem nem sokára ismét találkozunk,

Kata

A BLOGOT EZÚTTAL LEZÁROM!!!

Epilógus

2015.06.03.

Ahogy a régi naplómat olvasom, minden egyes emlék, amiről már azt hittem, hogy réges-régen elfelejtettem, ismét előjön.

A térdeimre rakom a kis könyvet, és körülnézek a szobában. A falon és a komódokon, családi fényképek vannak. A játékok szanaszét dobálva a földön –amit el is kéne raknom -, az edények pedig a mosogatóban, arra várnak, hogy el legyenek mosva. De meg lett nekem parancsolva, hogy ne erőltessem meg magamat, mert az rosszat tehet a bennem növő csöppségnek így, az utolsó hónapban. 

Hallom, ahogy a kulcsok zörögnek, egy perccel utána pedig trappolásokat, akik pont felém igyekeznek.

- Anya!!!!! – kiáltanak fel, amitől egyből mosolyt csalnak az arcomra. Szélesen kitárom az karjaimat, és várom őket.

- Csak óvatosan. – szól rájuk férjem.

- Apa, tudjuk. Minden egyes alkalommal, hogy meg akarjuk ölelni anyát, elmondod nekünk, hogy óvatosnak kell lennünk. Már nincs szükség erre. Nagyok vagyunk. – jelentette ki nagyon határozottan Liv, a négy éves kislányom.

- Igaza van Liv-nek, apa. Minden egyes alkalommal elmondod. Tudjuk jól, hogy anyának a tesónk van a hasában. – helyeselte testvérét, Elena.

Liv és Elena ikertestvérek. Már alig várják a tesójuk érkezését, aki pedig egy kisfiú lesz. Bármelyik pillanatban megérkezhet, de ők már most rajzolnak neki minden egyes nap egy rajzot.

- Na gyertek. – húzom őket magamhoz, és megpuszilom homlokukat.

- Légy szíves összepakolnátok a játékaitokat? – kérdezem tőlük. Persze, tisztában vannak vele, hogy ez nem egy kérdés. Nagy sóhajok közepette felállnak, és el kezdik rendezgetni a babákat, a kirakósokat és mindent, amit reggel, óvoda előtt, szana-széjjel hagytak. Mosolyogva nézem, ahogy mesélnek a másiknak, és egy percre sem áll be a szájuk. Mivel velük voltam elfoglalva, észre sem vettem, hogy férjem leült mellém. Csak akkor lettem rá figyelmes, mikor valaki a nyakamba puszilt. Jó nagyot ugrottam, mire meghallottam azt a kuncogást, ami már évek óta hallgathatok.

- Szia, szívem. – csókol meg mikor végre felé nézek. – Hogy telt a napod? – amint kiejti a száján a kérdést, meglátja az ölemben a naplót. Fülig érő mosollyal nézi. – Ez az amire gondolok? – csillogó szemeivel, elveszi tőlem, és kinyitja.

- Igen, az. – bólintottam mosolyogva.

- Milyen régen olvastam el! – mondta.

- Igen, én is, ezért vettem elő. Majd este elolvasod, ha akarod. – csókoltam meg ismét.

- Hogy vagytok? – simította kezét a hasamra, mire a baba akkorát rúgott, hogy az hihetetlen.

- Nagyon jól vagyunk, Nate, ne aggódj. – pusziltam meg az arcát.

- De aggódom. Mi van, ha valami történik, és én nem lehetek itthon, mert dolgoznom kell. Akkor mi lesz?

- Akkor hívom a mentőket, vagy téged. Ennyire egyszerű, ne aggódj már ennyire. – Nate megadóan felsóhajtott, majd bólintott egyet.

Igen, még mindig együtt vagyunk. Tudtam, hogy sokáig együtt leszünk, de azt azért sosem gondoltam volna, hogy ennyire sokáig. Azután a strandolós nap után, eldöntöttük, hogy anya nálunk marad, mármint Lucy-ék házába, ahogyan én is. Persze ez ellen anyának sok kifogása volt, főleg a pénz miatt, de végül valahogy megegyeztek, azóta is anya meg Nate anyukája legjobb barátnők, és még mindig együtt élnek.

Mike és Lucy pont annyira szeretik még egymást, mint mikor fiatalok voltunk. Náluk is van három gyerek, de ott nincsenek ikrek. Van egy fiuk, Jeremy, és két lányuk Bonnie meg Jenna. Minden rendben megy náluk, szerencsére nem is laknak messze, pontosabban kb. két utcányira vannak tőlünk, így nagyon sokszor, szinte mindennap látjuk egymást. A gyerekek is nagyon jól kijönnek, és nagyon szeretik egymást.

Mi pedig Nate-vel nagyon boldogok vagyunk, ha lehetséges, talán még boldogabbak, mint valaha. Öt évvel az után, hogy minden rossz befejeződött, és megtaláltuk anyát, összeházasodtunk, és az óta is boldogan élünk. 

 

Huszonnegyedik fejezet

2015.05.24.

Halihóóó! Hogy érzitek magatokat? Várjátok már a nyarat, vagy inkább lennétek még az osztálytársaitokkal. Nekem ez az év hihetetlenül rövidnek tűnt (igaz még tart, de akkor is, mindig mikor a nyár felé közeledünk, az olyan mintha mindjárt vége lenne az évnek), és bár boldog vagyok, hogy nem sokára nyár van, és hazamehetek, azért szomorúsággal is tölt el, mert a hülye franciáknál úgy van, hogy minden évben összekeverik az osztályokat, szóval jövőre már nem ez az osztályom lesz, amit nagyon sajnálok, mert nagyon szerettem őket. 

Remélem tetszeni fog a rész, ismételtem bejelentem, hogy EZ AZ UTOLSÓ RÉSZ, EZUTÁN MÁR CSAK EGY EPILÓGUS LESZ. Pontosan ezért nagyon kérnélek titeket, hogy írjátok nekem le a véleményeteket, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy egyrészt mennyien vagyunk, másrészt pedig, hogy mit gondoltok - de őszintén - a történetről. 

Bocsánat, hogy ilyen rengeteget írtam, de most ilyen a hangulatom.

Nagyon jó olvasást, puszil titeket,

Kata

Másnap, sok idő elteltével, ismét felhőtlenül boldogan keltem fel, hiszen tudtam, hogy lent vár anya. Amint felültem, hangos kacagásokat hallottam lentről. Biztos voltam benne, hogy az egyik anya, és azt gondoltam, hogy a másik pedig Ms. Robinson, de nem tudtam biztosan, mert Lucy-nak is szinte ugyanolyan a hangja.

- Bev… - mormogott Nate mellettem, majd ide-oda rakosgatta a karját a helyemen, biztos, hogy kitapintsa hol vagyok. Mikor nem talált meg, kipattantak szemei, és ijedten körbenézett a szobában. Tekintete találkozott enyémmel, boldogan elmosolyodott és derekamnál fogva visszadöntött maga mellém. Puszival hintette be nyakam minden egyes pontját, aztán a fülembe suttogott: - Boldog vagy?

- Igen, boldog vagyok. Nate, itt az anyukám. El tudod ezt hinni? – suttogtam vissza, de legszívesebben kiordítottam volna a világnak, hogy mindenki megtudja. Barátom elmosolyodott, és bólintott egy óriásit. Igaz nem hajolt el a fülemtől, mégis most valahogy még közelebb jött.

- Szeretlek Beverly. – olyan halkan suttogta, hogy azt hittem csak képzelődöm, de mikor felé fordultam, felfedeztem szemeibe a csillogást, és rájöttem, hogy nem képzelődtem. – Nagyon örülök, hogy boldog vagy.

- Én is szeretlek Nate. – mosolyodtam rá. Szorosan megöleltem. Tényleg szerettem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok szeretni egy fiút, de legfőképpen azt nem gondoltam, hogy ő is vissza fog szeretni. Mindig azt hittem, hogy sok macskával fogok megöregedni. Most viszont van egy bátyám, egy legjobb barátnőm, egy barátom és egy édesanyám. Nem feledkezzünk el Ms. Roberts-ról sem, aki amíg beteg voltam ápolt, és befogadott a házába.

- Lemegyünk? – szakadtam el tőle, úgy negyed óra után.

- Menjünk. – bólintott. Így is tettünk, úgy ahogy voltunk lementünk ahol megtaláltunk mindenkit. Úgy látszik mi voltunk az utolsók. Mike, Lucy, anya és Ms. Robertson teljesen elmerültek valaminek a kibeszélésében, szóval nem is hallották, hogy jövünk.

- Jó reggelt. – kiáltottam fel boldogan, mire mindenki akkorát ugrott, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. Persze – mivel elég furán röhögök – Nate is el kezdett nevetni, aztán mikor a többiek rájöttek, hogy csak mi vagyunk, és lenyugodtak, ők is hahotázni kezdtek. Annyira jó volt az a pillanat. Mindenki annyira boldog volt.

- Nem akarjuk bepótolni a tegnapi strandolást? – kérdeztem meg miközben leültem az asztalhoz és el kezdtem megreggelizni.

- Dehogynem, nagyon jó lenne! – pörgött be Lucy azonnal.

- Én inkább nem mennék, de ti nyugodtan menjetek, úgyis négyesben szerveztétek. – mosolygott ránk anya.

- Én sem megyek, inkább maradok itthon. Egész héten dolgoztam, olyan jó itthon lenni. – sóhajtott egyet Ms. Robertson.

- Biztosak vagytok benne? – kérdezte meg Lucy, mire mind a ketten bólintottak egy nagyot. Így hát beleegyeztünk. Ugyanúgy, mint egy nappal ezelőtt, megbeszéltük, hogy most is húsz perc múlva találkozunk az ajtó előtt. Igaz, senki sem pakolta ki a tegnapi cuccokat, de legalább így kényelmesen el tudtunk készülni, semmi sietség nélkül. Le akartam tusolni, de aztán rájöttem, hogy nem lenne sok értelme, hiszen úgyis este is kéne tusolnom, mert tiszta klór leszek, szóval elvetettem az ötletemet, Nate legnagyobb bánatára. Gyorsan felöltöztünk meg fogat mostunk, majd visszadőltünk egy kicsit az ágyra. Én Nate mellkasára fektettek fejemet, ő pedig szorosan átfogta derekamat. 

Mikor trappolásokat hallottunk a lépcsőn, mi is felkeltünk, és komótosan leindultunk. Az ajtó előtt mindenkit megtaláltunk, szóval elbúcsúzva édesanyáinktól elindultunk. A legközelebbi strand, háromnegyed órányira volt, így kénytelenek voltunk kocsival menni, amit csak Mike vezethetett. Erre persze nem voltunk felkészülve, pontosabban nem gondolkodtunk el ezen, így mikor bejelentette, hogy nincsen jogsija, teljesen hülyének éreztük magunkat. Az elején nem akartunk elhinni, de aztán annyira komolynak tűnt, hogy elhittük. Visszamentünk a házba, és megkérdeztük édesanyáinkat, hogy nem akarnak-e eljönni velünk. Ismét azt válaszolták, hogy nem, aztán persze mikor hozzáraktuk, hogy különben nem tudunk elmenni, beleegyeztek, és azt mondták, hogy ők majd addig körülnéznek a városkában.

Csak ekkor jött az a gond, hogy hatan vagyunk. De sok jó ember kis helyen is elfér alapon, benyomorogtunk. Én szinte Nate ölébe ültem, ahogy Lucy is Mike-éban. Engem egyáltalán nem zavart, és ahogy elnéztem Lucy mosolyát, biztos voltam benne, hogy őt sem.

Nem sokat beszéltünk az út alatt; volt egy olyan enyhe érzésem, hogy anyukáink nem akartak előttünk beszélni, mi meg előttük, szóval mindenki csendbe maradt, és a rádió hallgattuk.

Nate átkarolta a vállamat, és a mellkasára húzott. Mike és Lucy is hasonló helyzetben volt, én pedig amint megpillantottam őket egyből elmosolyodtam. Annyira boldogok voltak, és nagyon örültem nekik.

- Örülök nektek. – suttogtam Lucy fülébe.

- Köszönjük. – tátogta vissza. – Én is nektek. – suttogta ő is fülembe. Csak bólintottam egyet, majd visszatettem fejemet Nate mellkasára, és ütemes szívdobogása, egy idő után álomba merített.

Arra keltem fel, hogy barátom édesen simogatja az arcomat, miközben a nevemet szólongatja. Mikor kinyitottam szemeimet, az autóban már senki nem volt, amire persze gyorsan felületem, és kérdőn néztem Nate-re.

- Azt mondták, hogy találkozunk a bejáratnál, addig ők elmennek egy kávéért. De nem aggódj, ez kb. nyolc perce lehetett. Szerintem még nincsenek készen, szóval még keljél fel normálisan, nyújtózkodj ki, meg minden ilyesmi. Aztán pedig irány a víz. – mosolygott rám. Bólintottam egy hatalmasat, majd visszafektettem a fejemet Nate mellkasára, mert egyszerűen annyira kényelmes volt, hogy nem tudtam elszakadni tőle. Hallgattam monoton szívverését, ami abban a pillanatban gyorsabbá vált, hogy ujjaimat az ő ujjaira kulcsoltam. Muszáj voltam elmosolyodni ezen. Hihetetlen volt nekem, hogy egy fiúból ezt az érzést hozom ki. Annyira valóságtalannak tűnt, hogy egy ember ennyire tudjon szeretni. Körülbelül tíz perc némaság után, Nate megszólalt: - Mehetünk?

- Igen, csak még két perc, kérlek, olyan jó itt. – emeltem fel fejemet, hogy a szemeibe nézhessek. Nagy sóhajjal együtt bólintott, úgyhogy ismét visszafeküdtem. Mikor úgy éreztem, hogy már lejárt a két perc, elváltam Nate-től, és kiszálltam a kocsiból. Kinyújtóztattam magamat, majd kivettem hátulról a közös táskánkat. Miután Nate bezárta az ajtót, felém nyújtotta a kezét, amit én megragadtam, majd szépen, komótosan, kéz a kézben becaplattunk a strandnak az előcsarnokába, ahol a pénztárak voltak. Alaposan körbe néztünk, és mikor megtaláltunk két embert eszeveszettül integetni, egyből tudtuk, hogy sokat mi ismerőseink. Édesanyáink már nem voltak ott, gondolom elindultak feltérképezni az egész várost. Megvettük a jegyeket, azután pedig bementünk az öltözőkhöz. Amilyen gyorsan csak tudtunk átöltöztünk, majd egyszerre mentünk be a strandra.

 Persze csak ekkor kezdődött az, hogy mindenki más fele akart menni, pontosabban a két fiú a fenéért sem értettek együtt, szóval mielőtt nagy háború tört volna ki közöttük, Lucy és én, azt mondtuk, hogy majd mi eldöntjük, hogy először hova megyünk. Nate és Mike bólintottak döntésükön, szóval először a legkisebb csúszdára mentünk, mint egy bemelegítés-képen. A fiúk már kezdtek volna beszólogatni, hogy mennyire gyávák vagyunk, mikor gyorsan megcsókoltam Natet, Lucy pedig Mike-ot, mert nem akartuk hallani.

Egész nap ide-oda rohangáltunk, mikor végül nyolckor úgy döntöttünk, hogy a víz eléggé kiszívott minket, és indulhatunk haza. Ismét amilyen gyorsan csak tudtunk visszaöltöztünk, majd amint kint voltunk én felhívtam anyát, hogy megkérdezzem értünk tudnak-e jönni, vagy még nincsenek készen. azt mondták, hogy fél órába telik ide érniük, úgyhogy addig mi leültünk a fűre, és mindenki elmondta, hogy nagyon tetszett neki a mai nap, meg azt is, hogy jó lenne megismételni valamikor. Még mindenféléről beszélgettünk, de aztán láttuk az autónkat bekanyarodni a parkolóba, mire mind a négyen felugrottunk, és beültünk – ugyanolyan szűkösen, mint idefele jövet – az hátsó ülésekre.

- Na milyen volt? – fordult anya hátra, miközben Nate és Lucy anyja pedig a visszapillantó tükörből nézett minket.

- Nagyon jó volt. – bólintottam mosolyogva. – Csak elfáradtunk.

- Majd otthon kialusszátok magatokat. Örülök, hogy jól éreztétek magatokat, azt hiszem már rátok fért. – válaszolt anya, mire én szomorúan elmosolyodtam, mert igaza volt. Már régóta nem éreztem ilyen jól magamat.

a hazavezető út rövidebbnek tűnt, mint az odavezető, de ez normális. Főleg úgy, hogy mi elmeséltük mi mindenen csúsztunk le, ők pedig, hogy milyen helyeken jártak, szóval nem volt az a néma csönd az autóban.

Amint hazaértünk, mindenki jó éjszakát kívánt a másiknak, majd elvonultunk aludni.

Régóta először, menthetetlenül boldognak éreztem magamat. Volt egy legjobb barátnőm, egy legjobb barátom, aki ráadásul a szerelmem is, egy bátyám, egy anyukám és egy úgynevezett pótanyukám, akire tudtam, hogy bármikor számíthatok. 

Huszonharmadik fejezet

2015.05.16.

Sziasztok! Hogy érzitek magatokat? Sajnálom, hogy ilyen ritkán hozok részeket, tényleg, csak nagyon sokat kell tanulnom, meg mindenhova utazunk. 

Nagy bejelenteni valóm van: ezenkívül már csak egy rész lesz, és egy epilógus aztán vége ennek a blognak is. El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan telik az idő, máris megírtam huszonöt fejezetet és, hogy nem sokára befejezem immár a második blogomat. 

Ez nem a végső búcsú, de meg szeretném köszönni már most azoknak akik kiálltak mellettem, és végigolvasták Nate és Beverly történetét.

Nagyon remélem tetszeni fog a rész. Kommenteket elfogadok! Sajnálom, hogyha rövid lett, de most ennyi tellett tőlem!

Szép hétvégét, Kata

Ezzel a mondattal pedig minden reményem szertefoszlott. Továbbra is mozdulatlan maradtam, hátha csak mondja ezeket a mondatokat, hogy előcsalogasson, viszont mikor megérintette a térdeimet, akkor rájöttem, hogy nem csak egy trükk volt, hanem tényleg megtalált engem. Nagyon sóhajtottam, amolyan feladás jeleként, majd kikeltem a szekrényből.

- Elfáradtam. – mosolyogtam Nate-re, majd a nyakába ugrottam. – De jó móka volt. – olyan szorosan öleltem, hogy szerintem elég kellemetlen lehetett, de muszáj volt, szükségem volt rá.

- Jól van, akkor mit szólnál ahhoz, ha megnéznénk egy filmet a nappaliba? – ismertette velem tervét, mire én hevesen bólogattam. – Amúgy mi van Mike-val és Lucy-val? Még hallani sem hallottam őket.

- Tényleg, nem tudom. Nézzük meg. – ezzel a lendülettel pedig már is futottam is be, nyitottam is ki a szobájuk ajtaját, és ugrottam is rájuk. Utánam pedig Nate is így tett, azt kiabálva, hogy „kicsi a rakáááááás”. Amint rám feküdt, alig kaptam levegőt, de nem igazán zavart, mert velem ellentétben Lucyék meg sem moccantak. Legalább öt percig feküdhettünk rajtuk, mikor hirtelen mind a ketten egyszerre próbáltak felülni, szóval mi persze, hogy leestünk. Először Nate esett le aki rajtam volt, aztán pedig én, egyenesen rá. Nem örült neki annyira, de semmit nem mondott, csak a derekamat átfonta karjaival, és magához húzott. Nem tudom honnan jött a nagy szeretethiánya, de én is a nyakába fúrtam fejemet, és szorosan átöleltem nyakát.

- Ez most komoly? – nézett le az ágyról Mike. – Csak azért jöttetek át, hogy itt nyáladdzatok? – rázta meg a fejét, elég lemondó stílusban.

- Valami bajod van? – fordultam oldalra teljesen a hátamra Nate-en.

- Igen, nem azért keltem fel, hogy nézhessem ahogy a húgom smárol a barátjával. – fejtette ki felháborodását egy óriási bájos mosollyal az arcán.

- Hát jó, akkor el is megyünk. – álltam fel, fogtam meg Nate kezét, akit ugyanúgy felhúztam, és indultam kifele, amikor is…

- Csak vicceltem húgi, nehogy elmenjél. – egyből visszamentem és ismét tesómra ugrottam, de most sokkal kedvesebben és meg is öleltem.

- Nem kéne elmennünk valamerre? Már annyira ki akarok mozdulni! – sopánkodott Lucy. Ötletét mindannyiunk jónak találta, így eldöntöttük, hogy elmegyünk valamerre, csak éppen azt nem tudtunk, hogy mi lenne a legjobb. Mivel már reggel megsültünk, rögtön a strandolás jutott eszünkbe. Megegyeztünk, hogy húsz perc múlva találkozunk a bejárati ajtó előtt, mindent összepakolva, indulásra készen. Így is tettünk, Nate is és én is, minden szükségest bedobtunk egy táskába, majd fogat mostunk, és pisiltünk egy utolsó, azután pedig lementünk a bejárati ajtóhoz, ahol Lucy-ék már vártak ránk.

- Indulhatunk? – vonta fel szemöldökét a bátyám.

- Igen, menjünk. – mondtuk Nate-vel szinte egyszerre. Lucy kinyitotta az ajtót, de nem várt meglepetés fogadott minket. Egy nőnek éppen kopogtatásra állt a keze, és hátra ugrott egyet mikor az ajtó kitárult előtte. Mindenki meglepődött, de én a legeslegjobban. A nő körbe vezette tekintetét a jelenlévőkön, azután mikor megtalált engem, lélegzete is elakadt, szemei pedig csillogni kezdtek. Barátaim és bátyám is, felváltva hol engem nézett, hol pedig a nőt aki az ajtóban állt.

- Beverly… és Mike tényleg ti vagytok azok? – kérdezte remegő hangon. Nekem csak egy bólintásra volt energiám, attól féltem, még annyit sem tudok kimondani, hogy „igen”. – El sem hiszem, hogy megtaláltalak Beverly. És Mike, nagyon örülök, hogy megismerhetlek – nyújtotta ki kezét Mike felé, aki zavartan kezet rázott vele. Mike teljesen zavartan állt mellettem, fogalma sem volt mi folyik ott. Anya is észrevette ezt, mivel inkább visszafordult hozzám. – Megölelhetlek? – kérdését követően egyből odafutottam hozzá, és szorosan nyaka köre fontam karjaimat, míg ő a derekamat karolta át. 

Olyan jó érzés volt évek után, ismét azokat a karokat érezni magam körül. Sosem gondoltam volna, hogy ismét látni fogom őt. Az édesanyámat. Mindig azt hittem, hogy örökre elvesztettem, de abban a percben ott volt előttem. A karjaimban tarthattam. A könnyek kicsordultak a szememből, és fogadni mertem volna, hogy édesanyámnak is.

- Jól van, valaki elmagyarázná, mi folyik itt? – kérdezte halkan Mike attól félve, hogy tönkre teszi a kialakult hangulatot. Szerintem Lucy és Nate is ettől féltek és ezért nem kérdeztek semmit, bár biztos voltam benne, hogy nagyon kíváncsiak voltak.

- Ő az édesanyám. – fordultam meg, hogy szembe legyek a barátaimmal és Mike-val. A karom még mindig a nyaka körül volt, nem akartam elengedni, attól féltem, hogy ismét elveszíteném, azt pedig nem bírtam volna ki még egyszer. – Óhh, oké.– válaszolt a bátyám. Nem tűnt valami boldognak. Pontosabban inkább csak félős volt a hangja. Amit anya is észrevehetett, mert megszólalt: - Figyelj, tudnod kell, hogy semmiért nem haragszom rád, semmi nem volt a te hibád. – ennek a mondatnak a végén Mike egy nagyot sóhajtott, amivel azt jelezte, hogy lenyugodott.

Anya könnyes szemekkel visszanézett rám. Amint megláttam azokat a könnyeket az enyémek is eleredtek. Meg kellett csipkednem magamat, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg nem álmodok.

- Nem akarunk beljebb menni? – kérdezte meg Lucy. Mivel mindenki bólintott egyet, a nappaliba mentünk, és leültünk. Mike és Lucy kimentek egy kis innivalóért, és limonádéval tértek vissza.

- Maga tudja, hogy miért hagyott el az édesapám? – kérdezte meg a nagy semmiből Mike. Meglepett a kérdése. Sosem tudtam, hogy érdekli őt ez a kérdés. Mindig is azt gondoltam, hogy neki teljesen mindegy volt, hiszen ott volt neki az édesanyja, de ahogy ránéztem rájöttem, hogy teljesen tévesen gondoltam. Szemeiben akkora szomorúság és fájdalom jelent meg, amit régen láttam bárkinél is. Lucy a karját kezdte el simogatni.

- Kérlek szólíts csak Mary-nek. És igen, tudom, mármint csak nagy vonalakban. Egyből rájöttem, hogy nem Beverly volt az egyetlen gyereke, amit egy nap meg is kérdeztem tőle, és ő nem tagadta. Aztán pedig egy másik nap megkérdeztem, hogy ő, mármint te hol vagy. Erre azt felelte, hogy az anyjával van, valahol mesze. Nekem ez nem volt elég, mert tudni akartam, hogy tudott lemondani rólad, mikor annyira szerette Beverly-t. Erre teljesen bekattant. Azt kérdezte, hogy tényleg tudni akarom? Mire én hülye azt feleltem, hogy igen. Azt mondta, hogy neki egy kislány kellett, mert egy lány, nem tudja megvédeni magát. Mire felhúztam a szemöldökömet, mert nem értettem. És akkor megmutatta. Megvert, aztán pedig ott hagyott sebesen, véresen. Az volt az első alkalom, hogy megvert. Ott megértettem, hogy mi volt az élet célja. Onnantól kezdve, már soha nem kérdeztem rólad, mert attól féltem, hogy akkor többször megver, de persze anélkül is bántott. Ott, akkor eldöntöttem, hogy egész testemmel és lelkemmel védelmezni fogom Beverly-t és így is tettem. Igaz, hogy ameddig én ott voltam neki, soha nem bántotta őt, de miután é elmentem őt is el kezdte bántani.

- Miért mentél el? – tettem fel a kérdést halkan.

- Nem én döntöttem úgy, hogy elmegyek elhiheted. Nem engedett visszamenni. Egy egy szobás lakásban tartott, és soha nem engedett ki, csak ha be kellett vásárolnom neki vagy valami hozzákapcsolódó dolgot csinálnom. Persze mikor ő otthon volt, többször is kiszöktem, de aztán mindig visszamentem, mert attól féltem, hogy megtalál, és akkor sokkal rosszabb élet vár rám. Ezek a kis kiszökések segítettek abban, hogy nem őrüljek meg, és persze te. Minden nap gondoltam rád, hogy most éppen mit csinálhatsz, vagy hogy vannak már barátaid, esetleg barátod. – itt Nate-re mosolygott, aki visszamosolygott édesanyámra. – Minden este úgy aludtam el, hogy megfogadtam, másnap kiszökök, és visszamegyek érted. De aztán reggelente felkeltem apáddal a lakásban, és minden fogadalmam elszállt. Aztán már legalább egy hete nem jelent meg, ami eléggé furcsa volt, de a biztonság kedvéért még vártam két napot, aztán mikor azután sem jött el, megszöktem, nyomozgattam egy kicsit és idejöttem. Mi történt az apáddal Beverly? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Anya, te komolyan nem tudod mi történt apával? – hangom hitetlenül hangzott. Azt hittem, hogy azért jött el, mert pontosan tudta, hogy mi történt apával, most pedig bejelenti, hogy fogalma sincsen mi lett a férjével. Féltem bevallani, hogy ő már nincs közöttünk, nem tudtam, hogy fog reagálni, hiszen a férje volt, és a lánya apja. – Apa…elhunyt. – nyögtem ki nagy nehezen. Anyának abban a pillanatban könnyek szöktek a szemébe, de nem csordultak ki. Sokáig ült csendben, semelyikünk nem mert megszólalni.

- Meghalt? – kérdezte remegő hangon. Aztán egy másodperc alatt arckifejezése teljesen megváltozott. Kézfejével kitörölte könnyeit, egy zavart mosoly után pedig újra megkérdezte: - Meghalt? – de ez a változat már sokkal boldogabb volt. Szerintem ekkor jött rá, hogy vége az eddigi szenvedéssel teli életének. Tudtam, hogy ezt gondolta, mert én is ugyanezen mentem keresztül. 

Huszonkettedik fejezet

2015.05.03.

Sziasztok! Ugye felköszöntöttétek édesanyátokat? Ha még nem, akkor menjetek gyorsan, hiszen ma van Anyák Napja! Remélem jól vagytok, én jól vagyok, holnap megyünk osztálykirándulásra, ami igaz, hogy azt jelenti, vége a szünetnek, de már alig várom. Még úgy is, hogy kedden már jövünk is vissza, de nem baj, legalább megyünk valahova. 

Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog, és nagyon kérlek titeket hagyjatok megjegyzéseket, hogy tudjam a véleményeiteket. 

Jó olvasást,

Kata

Mikor már csillapodott a légzésem, és a könnyeim is már úgy ahogy elálltak, jöttem rá egy nagyon fontos dologra: apa volt az egyetlen nyom ami elvezethetett volna édesanyámhoz. Egyáltalán ha még tényleg él-e, de most már nem volt semmilyen segítségem, mert ő már nem volt. Magamtól kellett utánanéznem a dolgoknak.

Hirtelen keltem ki az ágyból, a többiek legnagyobb meglepetésére. Vártam, hogy elfogjon a hányinger, de szerencsére semmi sem történt, így folytattam az utamat lefele. Az ajtónál gyorsan magamra kaptam a cipőmet, azután kiviharoztam a bejárati ajtón. Olyan gyorsan mentem amilyen gyorsan csak tudtam, de még így is utolértek a többiek. Pontosabban Nate ért utol, Lucy és Mike-ot meg csak sokkal hátrébb hallottam.

- Mit csinálsz, Beverly? – ragadta meg a csuklómat barátom, amiért kénytelen voltam megállni.

- Megyek a rendőrségre. – néztem mélyen a szemeibe.

- És mégis minek mész oda?

- Talán, hogy megtaláljam anyukámat? – vontam fel a szemöldökömet.

- Bev…

- Ne, Nate! – vágtam közbe – Muszáj megtalálnom őt.

- Szerinted komolyan életben van még? – kérdezte lehalkítva hangját, mintha nem akarta volna, hogy meghalljam, de tisztán értettem kérdését. Nem tudtam mit válaszolni. Nem szerettem volna, ha hülyének néz, de volt bennem egy érzés. Remény. Reménykedtem, hogy anya még tényleg életben van, hogy meg fogom találni, hogy újra magamhoz ölelhetem és, hogy ha nem is ugyanolyan hasonló lesz az életem, mint régen volt. Persze apa nélkül, de legalább anya még itt lehetett volna nekem. Viszont ha nem találtam volna meg anyát, akkor teljesen árva lettem volna és talán nem akartam elfogadni ezt a tényt. Nem hiszem, hogy azok után, amiken keresztülmentem, még ezt is elviselném. Bár az igaz, hogy már vannak barátaim, van egy barátom, és van egy bátyám – akinek bár nem sokára biztosan vissza kell majd mennie az anyjához –itt lesznek velem ami azt jelenti, hogy nem leszek egyedül.

- Igen. – válaszoltam a legbiztosabb hangomon. Nem sikerült annyira, ahogy akartam volna amit Nate is észrevett, mert csúnyán nézett rám. – Remélem. – tettem még hozzá halkan.

- Akkor majd megtaláljuk, de az nem ma lesz. – rázta hevesen a fejét.

- Miért ne lehetne ma? Nem mindegy, hogy ma vagy holnap. Teljesen ugyanaz.

- Nem, egyáltalán nem ugyanaz, mert ma beteg vagy, de lehet, hogy holnap már nem leszel.

- Ugye nem gondolod, hogy egy kis betegség meggátol abban, hogy megtaláljam anyámat.

- Nem, nem gondolom, sőt tudom, hogy nem gátol meg benne. Ezért kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy ne ma legyen az a nap, mikor megkeressük anyádat. Kérlek. Hiszen pont te mondtad, hogy ma vagy holnap, ugyanaz a dolog. – sokáig mérlegeltem helyzetemet. Nem tudtam mihez kezdjen, tényleg nem tudtam. Leblokkoltam. Aztán Nate-re néztem, akinek olyan reményteli volt az arca, hogy nem bírtam volna csalódást okozni, szóval alig észrevehetően bólintottam egyet. Nate felkapott karjaiba és szorosan magához ölelt. Boldog volt, én eddig örültem, hogy boldogságot szerezhettem neki.

Elindultunk visszafele, útközben pedig összetalálkoztunk Luvy-val és Mike-val, akik pont felénk tartottak. Meglepően távol voltak tőlünk, pedig az előbb még csak pár lépésnyivel távolabb sétafikáltak, miből rögtön rájöttem, hogy direkt mentek visszafele. Tudták jól, hogy Nate meg tud majd győzni, és milyen igazuk is volt.  

Fáradtan értünk haza, mert bejelentettem, hogy még szükségem van egy kis sétára, amire Nate elkísért. Addig Lucy és Mike hazamentek végül pedig ez a „kis” séta, egy órás lett, ami kellőképpen kimerített. Így amint betettük a lábunkat az ajtó küszöbén, csak felfutottam az emeletre és befeküdtem az ágyamba. Mármint Nate ágyában. Még tompán hallottam, hogy ő is feljött, és befeküdt mellém, de aztán minden elsötétült.

Boldogan ébredten, mi több nagyon boldogan. Őszinte mosollyal az arcomon ültem fel az ágyban. Oldalra nézve, láttam, hogy Nate még mélyen alszik, szóval halkan keltem ki az ágyból és ugyanolyan halk léptekkel indultam el a fürdőszobába, de persze ahogy ez lenni szokott – mivel annyira koncentrálsz, hogy óvatosan, lábujjhegyen mész – egyik pillanatban elvesztettem egyensúlyomat és eldőltem, mint egy fa. A fejem nagyot koppant, ahogy a fenekem is, de nem volt időm átérezni a fájdalmat, mert abban a percben hangos hahotázásba kezdtem. Az ágyon lévő Nate, egy kis mocorgás után, felült az ágyában és amint észrevette, hogy a földön fekszem, az egyik kezemmel a fejemet fogom, a másikkal pedig a hasamat, miközben egyszerre jajgatok és nevetek, kipattant a takarók alól és mellém guggolt. A homlokát összeráncolta, mivel együtt persze a szemöldöke is, ami ráadásul eléggé kócos volt, megmoccant. Ettől csak még jobban kellett nevetnem, ennél a pontnál pedig már Nate sem tudott tenni sok dolgot, egyszerűen ő is elmosolyodott. Nem akart röhögni, mert szerintem nem érezte helyénvalónak, hogy én éppen a földön fekszem, ő pedig kiröhög, de a szemei nem csak mosolyogtak, hanem már nevettek, amiből tudtam, hogy belül nagyon jót szórakozik rajtam. Azt hittem, hogy mindjárt meghalok ettől a sok nevetéstől, a szemeimből a könnyek folytak, a hasam már zsibbadt a sok erőltetéstől, ráadásul éreztem, hogy a hangom is el fog menni, mert a torkom kezdett fájni. Mindezek ellenére sem tudtam még sokáig abbahagyni a röhögést.

Kb. még fél óra telhetett el, mire már semmilyen fajta nevetés nem jött ki számon. Még mindig a földön feküdtem, kimerülten, nagyokat fújtatva és sóhajtozva. Nate a homlokomat simogatta, nem igazán tudom, hogy miért, de nagyon édes volt tőle. Lassan felültem, még lassabban fel is álltam. Nate is felállt, és szorosan karjaiba zárt. Olyan szorosan öleltem át amilyen szorosan csak tudtam, szerintem elég kényelmetlen lehetett neki, de nem szólt, szóval továbbra is öleltem. Annyira örültem, hogy van nekem. Soha nem gondoltam volna, hogy majd egy ilyen tökéletes srác lesz a pasim.

Ölelésünket, tökéletes pillanatunkat, persze muszáj volt valaminek megszakítania, ebben az esetben Nate telefonjának. Először megkérdezte, hogy válaszolhat-e és csak miután azt mondtam neki, hogy persze, ment el az ágy melletti komódhoz és vette fel a telefont. Elmosolyodtam ezen a dolgon, és ámultan bámultam Nate-et telefonálás közben. Mikor már lagalább öt perce telefonálhatott, jöttem rá, hogy én el akartam menni fürdeni, szóval úgy is tettem. Levetkőztem és beléptem a zuhanyzóba. A meleg vizet magamra folyattam, és éreztem ahogy minden ízületem ellazul. Hirtelen a zuhanyzófüggöny elhúzódott, mire akkorát sikítottam, hogy szerintem a szomszédban is hallhatták. Mikor felismertem Nate-et, felpofoztam, persze nem erősen.

- Nem teheted ezt meg minden egyes alkalommal mikor tusolni jövök. – mondtam az eleján teljesen komolyan, de a végén már mosolyogva, amitől Nate felbátorodott, és beállt mellém a tusolóba.  – Menjél innen kedvesem, senki nem mondta, hogy bejöhetsz. – mosolyogtam rá bájosan.

- Dehogynem én mondtam magamnak, hogy bejöhetek. – mosolyogtt vissza. – Amúgy pedig az én házamban vagy, és ez az én fürdőszobám, szóval te csak ne mond meg, hogy mit csinálhatok és mit nem, jól van, kedvesem? – egyre jobban közeledett felém, és pedig egyre jobban hátráltam, de sajnos nem tudtam messzire menni, mert megéreztem a hideg falat a hátammal.

- Ne menekülj, szívem. – mosolygott még mindig Nate.

- Nem menekülök. – közelebb hajoltam hozzá, szánk már szinte összeért. Észrevettem, hogy teljesen arra koncentrál, hogy mikor csókolom meg, szóval gyorsan helyet cseréltem vele. Nate eltávolodott tőlem, és felháborodottan nézett szemembe.

- Ezt ne csináld meg még egyszer, mert visszakapod.

- Dehogy kapom. – legyintettem. Talán túl korai volt ez a nagy biztosság, mert abban a pillanatban, Nate megfogta derekamat, és neki nyomott a falnak. A víz még mindig csorgott a tusolóból. Barátom ajkait az enyémekre nyomta, és lassú, érzelmes csókot adott. Nem sokkal utána elvált tőle, és megkérdezte, hogy már lefürödtem-e. Bizonytalanul válaszoltam neki, hogy még nem. Erre megfogta a tusfürdős üveget, tett egy picit a kezére, és elkezdte rajtam dörzsölni. Éreztem, hogy az arcom tiszta piros, nagyon új volt nekem ez a dolog. Az elején mozdulatlanul álltam, azután pedig felbátorodtam, és így már élvezni tudtam az egészet. Olyan jó érzés volt, amilyet azelőtt még nem éreztem. Minden egyes testrészemre tusfürdőt tett, azután pedig megengedte a vizet, és lemosta rólam a habot. A tusfürdős flakont nekem adta. Az elején nem nagyon értettem, hogy mit szeretne, aztán megértettem, hogy ő is azt szeretné, ha én lefürdetném. Habozva vettem el a kezéből a szappant, és még annél is bizonytalanabbul kezdtem el a vállát bedörzsölni azzal. Nem sokáig tartott ez a bizonytalanság, mikor befejeztem a bal karját, már teljesen merész voltam, és folytattam az utamat megtisztítva minden testrészét. Mikor le is öblítettem róla a habot, kiléptünk a tusolóból, és egy-egy törölközőt vettünk elő.

- Tetszett? – kérdezte meg miközben a karomat törölte meg.

- Igen, tetszett. – mondtam a leghalkabban ahogy tudtam.

- Tessék? Azt hiszem nem hallottam tisztán. – mosolyodott el huncutul, amiből tisztán tudtam, hogy nagyon is jól hallotta amit mondtam.

- Szerintem meg kristály tisztán hallottad. – mosolyogtam vissza rá.

- Nem, tényleg nem hallottam. – vágott vissza.

- Azt mondtam, hogy igen, tetszett. – mondtam jóval biztosabban, mint az első alkalommal.

- Na, ezt már jobban hallottam. – hajolt közel az arcomhoz Nate, majd egy rövid csókot nyomott a számra. Mikor mind a ketten befejeztük egymás törölgetését, ő kiment felöltözni, én pedig bent öltöztem fel, mivel nekem már bent voltak a ruháim. Kimentem a szobába, de már senki nem volt ott, szóval gondoltam Nate biztos lemehetett. Én is lecammogtam, és csak a lefele vezető úton jöttem rá, hogy mennyire is éhes vagyok, mert a gyomrom hihetetlen hangosan kezdett el korogni. A konyhába leérve ott találtam az én kedves barátomat, akinek éppen a fele teste a hűtőben volt. Szerintem azt sem hallotta, hogy lejöttem, szóval kihasználva az alkalmat, mögé lopakodtam, és hátulról átöleltem. Akkorát ugrott ijedtében, hogy a fejét beverte a hűtő tetejébe, de akkor erővel, hogy az még nekem is fájt.

- Mondtam, hogy még visszakapod. – mosolyogtam rá amilyen szépen csak tudtam, miután kijött a hűtőből.

- Ezt pedig te fogod visszakapni. – simogatta feje búbját, ahol beverte azt.

- Sajnálom, kicsim. – mentem közelebb hozzá, és fogtam meg a fejét ahol beverte. Puszit is nyomtam rá, hátha attól jobb lesz, de persze semmit nem változtatott. Maximum annyit, hogy így Nate átölelhetett, és a nyakamba fúrhatta fejét. Gondoltam ez valamiképpen segíti őt. A probléma csak az volt, hogy minden alkalommal visszajött aza kép, mikor felhajolt, és beverte a fejét a hűtőbe, amitől egyből elnevettem magam. A testem rezegni kezdett, amit persze Nate is észrevett, szóval eltávolodott tőlem.

- Bocsánat, én sajnálom, csak olyan vicces volt. – próbáltam kimagyarázni magam.

- Igen? Neked vicces, hogy bevertem a fejemet? Van három másodperc előnyöd, hogy elfussál. – mosolyodott, de látszott, hogy belül teljesen komolyan gondolta, szóval elsiettem a konyhából, tettem egy kört a nappaliba, ahova már követett Nate is. Mikor megláttam a nappali bejáratánál, már nem csak gyorsan siettem, hanem rohantam, ahogy a lábam bírta. Mivel a nappalinak csak egy ajtaja volt, meg kellett várnom, hogy Nate el kezd utolérni, és így ki tudtam szökni az ajtón. Miután a nappalin kívül talátam magamat, felfutottam a lépcsőn, be a szobába, azután pedig be a fürdőbe, ahol magamra zártam az ajtót, és vártam, mikor hallom meg Nate lépteit. Azokat viszont nem hallottam, szóval biztos voltam benne, hogy még mindig lent van, így elindultam kifele, de pont abban a pillanatban hallottam meg a parketta nyikorgását, szóval ismét kulcsra zártam az fürdő ajtaját, és leültem a fal mellé. Jól sejtettem, hogy barátom közeleg, mert a következő pillanatban kopogott az ajtón, és roppant kedves hangom szól be, hogy „mézespuszedlim, légy oly kedves, és engedj be”,  de persze én ezt a cukormázas beszédet nem vettem be, szóval mozdulatlanul ott maradtam ahol voltam. Nate továbbra is dörömbölt az ajtón, aztán tíz perc után abbahagyta, és minden elhalkult. Az egyetlen dolog amit hallottam, az a lélegzetvételem volt. Olyan halkan álltam fel amilyen halkan csak tudtam, majd elmentem az ajtóig, ahol elfordítottam a kulcsot a zárban. Kinyitottam az ajtót először csak egy nagyon kicsi résre, amin kinéztem, és miután láttam, hogy az egész szoba tiszta, kijjebb merészkedtem. Mikor már kétlépésnyire voltam az ajtótól, hirtelen kezeket éreztem fonódni a derekam köré. Olyan hirtelen jött az egész, és annyira megijedtem, hogy ismét egy óriásit üvöltöttem. A fogva tartóm el kezdett hahotázni, én pedig azt a pillanatot kihasználva, mikor a derekam köré fonódó karjai kevésbé szorítottak, gyorsan kitéptem magam öleléséből, és elfutottam olyan gyorsan, mint a villám. Hirtelen halkult el barátom, aztán pedig felkiáltott:

- Ez nagyon gonosz volt, cukorbogyóm. – persze én köszönhetően ezeknek a beceneveknek, nem bírtam csöndbe maradni, egyből elnevettem magam, ami elárulta Nate-nek hollétemet. Én gyorsan a vendégszobába futottam, ahol azt hittem a bátyám lesz, de ő nem volt ott, szóval még jobban l tudtam rejtőzködni. A legmegfelelőbb helynek a szekrény tűnt, amit mellesleg tele volt ruhával, amik mögé még könnyebb elbújni. Kinyitottam a két ajtaját, majd bevetettem magam a felfüggesztett ruhák mögé, majd amilyen halkan csak tudtam, anélkül, hogy becsaptam volna, becsuktam az ajtókat, majd vártam. Sok perc eltelhetett, de Nate még csak messziről sem hallottam, ami teljesen felcsigázta érdeklődésemet, persze nem akartam megint úgy végezni, mint pár perccel ezelőtt, szóval le kellett nyugtatnom magamat. Ez pedig úgy sikerült a legjobban, hogy azt mondogattam, „biztosan odakint van, pontosan tudja, hogy te hol vagy, és csak arra vár, hogy kimenj”. Ez a módszer tökéletes bevált, mert semmilyen késztetést nem éreztem többé, hogy kimenjek. Nagyon halk lépteket hallottam, szinte hangtalanokat, amik egyre közeledtek a szekrény felé, azaz felém. Hirtelen nyitották ki az ajtókat, én pedig abban a percben próbáltam beljebb húzódzkodni, de nem hiszem, hogy nagyon sikerülhetett, mert még mindig ugyanott éreztem magamat, viszont legalább megpróbáltam. Szemeimet szorosan lehunytam, abban reménykedve, hogy ha én nem látom őt akkor majd ő sem fog engem.

- Hát itt vagy, Csipkerózsika. – ezzel a mondattal pedig minden reményem szertefoszlott. Továbbra is mozdulatlan maradtam, hátha csak mondja ezeket a mondatokat, hogy előcsalogasson, viszont mikor megérintette a térdeimet, akkor rájöttem, hogy nem csak egy trükk volt, hanem tényleg megtalált engem.

 

Huszonegyedik fejezet

2015.04.21.

Szép napot kedves olvasóim! Hogy vagytok? Hogyan telnek napjaitok? Nem sokára itt a nyári szünet, már alig várom, biztos vagyok benne, hogy ti is! Én most boldog vagyok, mert egy két hetes szünetünk van, aztán pedig egy két napos osztálykirándulásra megyek. Szombaton pedig leestem a lóról (ezért nem vagyok boldog), kicsit még vasárnap is szédültem, de kisebb sebeken, meg ütődéseken kívül, már semmi bajom sincs, ami ugyancsak boldogsággal áraszt el. És még van egy dolog amitől nagyon jó kedvem van:az idő. Olyan szép idő van itt Rómában, hogy az hihetetlen, sőt talán egy kicsit túl meleg is, de inkább legyen napsütés és meleg, mint eső és szürkeség, nem így van? 
A részről inkább semmit nem mondok, remélem tetszeni fog!

                                                                                                                             További szép hetet, Kata

Közelebb lépett hozzám, és megfogott a pólómnál fogva. Arca olyan közel volt, hogy éreztem büdös leheletét, mikor el kezdett beszélni.

- Ide figyelj, kis hölgy. Ha nem mondod meg, hogy hol van, ne akard megtudni mi lesz. – fenyegetett.

- Semmi nem lesz. – szólalt meg egy hang mögülem. Bármikor felismertem volna, egyből tudtam, hogy ki az. A pasi egyből elengedett, és se szó se beszéd eltávozott, olyan gyorsasággal, amilyet még nem láttam. A megmentőm elém állt, és megölelt. Szorosan öleltem vissza, de tudatni akartam vele, hogy - habár csak egy nagyon kicsit – haragszom rá, mert nem volt képes hallgatni rám, ezért gyorsan elhúzódtam tőle, és összevont szemöldökökkel néztem rá.

- Figyelj, Beverly, én nagyon sajnálom, hogy követtelek, de tudtam, hogy nem mondasz igazat, sőt, még akkor is ha tudtam volna, hogy az igazat mondtad, akkor is követtelek volna, mert aggódom érted. Tudom, hogy ennyire nem kéne, de nem szeretném, hogy bármi bántódásod essék, hiszen olyan sok szörnyűség történt már veled az utóbbi időben. – hunyta le a szemét, amitől megértettem, hogy tényleg sajnálja.

- Semmi baj, Nate, de legközelebb ne csináld, kérlek. – simítottam meg az arcát, majd egy puszit nyomtam a szájára. – Szeretlek. – néztem mélyen a szemébe, mire elmosolyodott.

- Én is szeretlek, nagyon. – bólintott, még jobban hitelesítve állítását. – Menjünk haza. – fogta meg a kezemet, majd maga után húzott.  Lassan elindultunk. – Ki volt az a férfi?

- Fogalmam sincs, még soha nem láttam. – feleltem.

- És akkor mit akart?

- Nate, valami olyasmit mondott, hogy meg kell neki mondanom, hogy hol van. Azt sem értettem, hogy ő ki, azt meg főleg nem, hogy kit keres. – fakadtam ki. Persze Nate, közelebb húzott magához, és egyből lenyugtatott, igaz nem teljesen, mert még éreztem a bennem lapuló idegességet.

Haza gyalogoltunk, de maximum fél óráig bírtuk a tétlenséget, mikor is felálltunk, és elindultunk a rendőrkapitányságra, hogy beszélhessünk Ty-val, a történtekről. Mindent elmondtunk neki, elejétől a végéig, semmilyen apró részletet sem hagytunk ki. Még anyukám haláláról is beszéltem neki, igaz sokszor csuklott meg a hangom, mindig képes voltam folytatni. Nem igazán tudtam, hogy miért mondtam el neki, de mivel lehet, hogy minden tényező fontos lehet, szinte az egész életemet elmeséltem, ahogy Nate is. Sok mindent tudtam meg róla, amit addig a napig nem ismertem, és örültem, hogy még jobban megismerhettem. Ty megköszönt őszinteségünket, majd elengedett minket, azt mondva, hogy mindent megtesz, hogy megtalálja Mike-ot és Lucy-t.

Ismét hazagyalogoltunk, és többé már semmit nem akartunk csinálni, szóval mind a ketten elvonultunk tusolni, majd ágyba bújtunk. Kimerültek voltunk, de egyszerűen sehogy nem jött álom a szemünkre, így kérdezgettem Nate-et még a múltjáról, ahogy ő is az enyémről.

 Reggel telefoncsörgésre keltem, előbb én, aztán szépen lassan Nate is meghallotta. Amint megnézte, hogy ki keresi, és észrevette, hogy Ty, kapkodva felült, és felvette, olyan gyorsasággal, mint a villám.  Barátom direkt kihangosította a telefont, így szerencsére én is mindent hallhattam, abban a percben amelyben Ty kimondta azokat. Így egyszerre tátottuk el szánkat, mikor Ty végig mondta a történetet. Miután letettük is, teljesen lafagyva ültünk, pontosabban csak én, mert Nate meg engem próbált szóra bírni, de egyszerűen képtelen voltam arra, hogy beszéljek. Nem hittem a fülemnek, nem bírtam fölfogni azt ami Ty mondott. Egyszerűen olyan képtelennek, hihetetlennek tűnt minden. Csak egy mondat ismétlődött a fejemben: „Édesanyád nem halt meg, Beverly”.

Ennyi éven át azt hittem, hogy örökre elveszítettem, de most kiderült, hogy nem. Azt hittem, hogy soha nem fog visszajönni, de most már csak meg kéne találnom őt, és akkor visszajönne. Azt hittem, hogy soha többé nem fogom őt látni, de ha leszek olyan ügyes, hogy kitalálom, hol van, akkor ismét látni fogom őt.

- Ne sírj, Beverly. – törölte le könnyeimet Nate. Addig észre sem vettem, hogy sírtam. Annyira el voltam foglalva a gondolataimmal.

- Meg kell találnom apámat. – pattantam fel hirtelen ültemből. – Muszáj megtalálnom. – meg sem várva, hogy mit felel Nate előkaptam a zsebemből a telefonomat, és tárcsáztam apámat. azt hittem, hogy nem fogja felvenni, sőt azt is hittem, hogy már biztos nem is fog működni ez az ezeréves szám, de ahogy a negyedik csörgés után meghallottam apám rekedt hangját, mindezek a kétségek szertefoszlottak.

- Hol van? – kérdeztem köszönés nélkül.

- Kiről beszélsz, drágám? – hallottam a gúnyt a hangjában, ami még jobban feldühített.

- Tudod jól, hogy kiről beszélek, azonnal mond meg, hogy hol van, vagy nem tudd meg mit csinálok! – ordítottam, mire a vonal másik végéből, egy hangos kacajt hallottam. Abban a pillanatban, meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben.

- Mégis mit tudnál tenni velem… hmm? Azt hiszem semmit, hiszen te csak egy szerencsétlen lány vagy. Semmit sem tudsz ellenem tenni.

- El sem tudod képzelni mit tudnék tenni ebben a pillanatban. – mondtam magabiztosan, de persze tudtam, hogy teljesen igaza van. Apám ellen semmit sem tudnék tenni. Nézzünk szembe a tényekkel: alapból ő egy férfi, ráadásul még erős is, amit eddig jó dolognak tartottam. Emlékszem mikor kiskoromban, mindig kisegített minket anyával, mikor nem tudtunk felemelni valami, és akkor mindig ledöbbentett, hogy mennyire erős. Azt mondogattam, hogy nekem van a legjobb, legerősebb édesapám a világon, de ez a büszkeség iránta már rég eltűnt. Az egyetlen érzés, amit iránta érzek, az gyűlölet, ami ezekben a napokban akkorára nőtt, hogy ezelőtt ilyet még nem éreztem. Mindig volt legalább egy ember, akit gyűlöltem az életemben, hiszen mindig ott voltak az iskolában azok a gyerekek, akiknek mindenük megvolt, tökéletes lakás, tökéletes szülők, tökéletes család és az volt az egyetlen problémájuk, ha nem kaptak meg valami csili-vili új játékot. Nekik mindig is az volt a legjobb szórakozásuk, ha másokat, a szerencsétlenebbeket bántják, mint például engem. 

- Még egyszer, utoljára megkérdezem, hogy hol van? Hol van anya, mondd meg! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért, persze tudtam, hogy azzal semmit nem érek el, de egyszerűen nem tudtam lenyugodni.

- Szerinted tudom te hálátlan picsa? Szerinted ha tudnám, akkor rád küldtem volna Chili-t, ma a játszótéren? Azt hiszed, hogy én nem őt keresem már évek óta? – ordított ő is, ahogy még soha nem hallottam.

- Azt mondod, hogy már évek óta keresed őt? Mégis miért keresnéd? Mit akarsz tőle?

- Igen, már évek óta keresem őt. Ahhoz pedig semmi közöd, hogy miért és mit akarok tőle, nem rád tartozik.

- Már hogyne tartozna! – üvöltöttem ismét. – Ő az anyám.

- Nekem pedig a feleségem! – válaszolt meggyötörten. Hirtelen hallgattam el, nem jöttek a szavak. Ahogy meghallottam apám hangját, rájöttem, hogy azért keresi, mert hiányzik neki, és azért is, mert valamilyen módon szerette. Tudtam, hogy soha nem fogok neki megbocsátani, azért amit velem tett, és amit anyával is, de örültem neki, hogy látok benne még valami emberséget, valami érzelmet.

Észre sem vettem, de persze időközben letette a telefont. Leengedtem a kezemet a fülem mellől, és könnyes szemekkel Nate-re néztem. 

Nem igazán tudtam, hogy miért sírok, de abban biztos voltam, hogy muszáj megtalálnom anyát. Apa bármennyire is szerethette őt, bántotta, és nem hagyhatom, hogy ez ismét megtörténjen, meg kell mentenem anyámat, apám elől. Csak éppen arról sincs fogalmam, hogy hol van, sőt még arról sincs fogalmam, hogy hol kellene el kezdenem a keresését. Azt hittem, hogy apánál meg fogok tudni valami, de ahogy hallottam a telefonban, ő is ugyanazt akarja, mint én.

Későre járt, én pedig úgy döntöttem, hogy itt az ideje lefeküdni, és aludni, hogy holnap friss erővel kezdhessek bele a keresésbe.

Kipattantam az ágyból, és amilyen gyorsan csak tudtam befutottam a fürdőbe, és a wc felé hajoltam. Még pont időben, ugyanis a következő pillanatban, minden ami bennem volt kijött. Nate rohant be utánam, és megfogta a hajamat, miközben kérdezgetett, hogy mi történt. Amire persze nem tudtam válaszolni. Mikor úgy éreztem, hogy már minden kijött belőlem, a falnak döntöttem a hátamat, és magam elé meredtem. Nate lehajolt hozzám, és homlokon puszilt.

- Atyám, Beverly, nagyon forró vagy, mintha mindjárt felrobbannál. – abban a percben megértettem, hogy semmi különösebb bajom nem volt, csak elkaptam valamit. – Mindjárt visszajövök, megnézem, hogy anya itthon van-e, ő tudja, hogy mi a teendő ilyenkor. – óvatosan bólintottam, de még ettől a nagyon kicsit mozdulattól is egyből hányingerem támadt, úgyhogy inkább csak maradtam mozdulatlan. Hallottam lépteket, amik jöttek felfele, és egyértelműen nem csak egy emberé volt, szóval nem lepődtem meg, mikor Nate-vel együtt az anyja is megjelent az ajtóban.

- Ó, kicsim, ezt jól elkaptad. – kiáltott fel, majd odajött hozzám, és nagyon gyengéden megfogta a karomat, és segített felállni. Az egész fejem lüktetett, forgott velem a világ, és ha mindez még nem lenne elég, még hányingerem is volt, azt éreztem, hogy ismét muszáj lenne hánynom, ezért feltettem az ujjamat amolyan „várjatok egy percet” stílusban, közelebb mentem a vécékagylóhoz, és ismét kiadtam magamból a tegnapi ételeket.

Visszacaplattam az ágyamhoz, Ms. Robertson segítségével. Azt mondta, hogy lemegy és felhoz egy vödröt, meg egy kis vizet, ha esetleg szomjas lennék. Csak akkor vettem észre, hogy Nate eltűnt. Sehol sem láttam, és amikor hívtam, nem jelent meg az ajtómban.

Mikor már legalább ötször hívtam, lépteket hallottam a lépcső felől, mire reménykedni kezdtem. Nagy izgalommal vártam, hogy ki fog megjelenni az ajtóban, de nagy sajnálatomra, csak Ms. Roberston volt az.

- Itt is a víz, de csak kis kortyokat igyál, mert attól félek, hogy még ezt is kihánynád. – bólintottam, de nem ott jártak a gondolataimat, amit szerintem ő is észrevehetett, mert megszólalt: - Elment, de azt mondta, hogy hamarosan visszajön. Ne aggódj, nem lesz semmi baja. – mosolygott rám, ami enyhén erőltetettre sikeredett, amiből rögtön tudtam, hogy ő sem hisz igazán abban, hogy minden jól fog alakulni.

Nate csak este jött meg, hallottam, hogy lent beszélget az édesanyával, majd ahogy felfele jön. Vártam mikor jelenik meg az ajtóm előtt, ami hamar be is következett. Bármennyire is vártam már, hogy újra láthassam, mert nem láttam egész nap, és mondhatni hiányzott, nem jött ki a számon egyetlen hang, sem amikor megpillantottam. Az egész arca horzsolásokkal, és véraláfutásokkal volt teli, a szeme környéke teljesen felpuffadva, és a szája is eléggé furán állt.

Rá akartam kiabálni, hogy mégis mit képzeld, de aztán mégsem tettem, hanem csak tágra nyitottam karjaimat. Egyből vette és célzást, és odarohant, hogy megöleljen.

Tudtam jól, hogy az apám volt az aki ezt tette vele, és magamban eldöntöttem, hogy ezért még meg fog fizetni. Persze Nate azt mondta, hogy szinte nem is érzi, de tisztán lehetett látni a fájdalmat a szemében. Azt mondta, hogy legalább megtalálta apámat, és Mike-ot meg Lucy-t is.

- És akkor ők hol vannak? – húzta fel a szemöldökömet. Az ajtó felé intett, mire azon belépetek az említett személyek. Szemeimből könnyek csordultak ki, és olyan szorosan öleltem őket, mintha már hónapok óta nem láttuk volna egymást, pedig igazából csak pár nap el.

Már egyáltalán nem haragudtam Nate-re, hiszen legalább nem hiába nézett ki úgy ahogy. Nagyon hálás voltam neki.

Csöndben ültünk az ágyon, senki sem szólalt meg, ami nagyon furcsa és gyanús volt.

- Van valami, amit még el akartok mondani? – vontam fel szemöldökömet. Továbbra sem nyitotta ki senki a száját, amiből rögtön tudtam, hogy a kérdésemre igen volt a válasz. Az búskomor arcukból ítélve, pedig ez a dolog, nem lehet valami nagyon jó, sőt egyenesen szörnyűnek tűnt. Kezdtem ideges lenni. Tekintetemet váltogattam közöttük, ezzel is buzdítva őket, hogy szólaljanak már meg.

- Beverly, van egy dolog, aminek nem hiszem, hogy örülni fogsz. – nyitotta ki Nate a száját. Ránéztem, és rajta tartottam a szememet, mert azt gondoltam, hogy folytatni fogja, de végül nem ő folytatta, hanem Mike.

- Nagy volt a kavarodás, sok volt ott a rendőr, ott volt Ty meg mindenki, és az apád egyszer csak előrántott egy fegyvert a zsebéből, és rálőttek. A lábára akarták lőni, de abban a pillanatban ellépett egyet jobbra, így a golyó pont a szívébe ment.

- Az édesapád meghalt. – szólalt meg most Lucy. Sokáig tartott mire felfogtam mi is történt. Csak ültem, és meredtem magam elé, amikor rájöttem, hogy talán nem is kellene ennyire búslakodnom, hiszen az utóbbi években, csak megkeserítette az életemet, és talán így akarta a sors is. Viszont ilyenkor eszembe jutott, hogy az azelőtti években pedig milyen jól bánt velem, mennyire tökéletes apuka volt.

Észre sem vettem, de könnyezni kezdtem, pedig nem akartam. Egyáltalán nem akartam, hiszen nem érdemelte meg, még azt sem, hogy egy könnyet hullajtsanak érte. És mégis, én nem csak egyet hullajtottam, hanem legalább ezret. Nate szorosan ölelt át, sokat segített, de akkor sem tudtam abbahagyni. Lucy és Mike is bent maradtak a szobában és ők is vigasztaltak.