Tizennegyedik fejezet

2015.01.25.

Sziasztok kedveskéim!!! Most az előző részhez képest, elég hamar hoztam ezt az újat, de a múltkorival kicsit elkéstem, ezért van most itt ez. Nagyon szeretném, hogy ha írnátok pár megjegyzést, hogy tetszik-e nektek, vagy nem. És ha nem akkor indokoljátok is meg. Ez a rész, azt hiszem sokat fog változtatni Beverly további életén, de azt nem mondom el, hogy jó irányba-e vagy rosszba. Jó olvasást, remélem tetszeni fog.

Puszi,

Kata!

Sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy egyáltalán nem volt könnyű élete, ahogy nekem sem. Szinte ugyanaz a történetünk, azt leszámítva, hogy ő teljesen apa nélkül nőtt fel. Neki is két éve halt meg az anyja, mint nekem. És ugyanúgy, mint én, ő talált rá a holttestre. A fürdőszobában. Több mint két órája bent volt, és mikor Mike beordított – többször is – sosem érkezett válasz. Ez egy idő után elég gyanúsnak tűnt bátyámnak, szóval benyitott. És ott találta édesanyját, a fürdőben, vérben fekve. Azt mondta még senkinek nem mondta el, ilyen részletesen, és el is kezdett könnyezni.  Édesanyja halála előtt neki sem volt semmi nagyobb baja, még az apjára sem gondolt sokat. Aztán miután a mentők elvitték őt, és egyedül maradt a lakásba, rájött, hogy most itt kéne lennie az apjának, hogy segítsenek egymásnak. De nem volt ott, amin Mike teljesen kiakadt. Elkezdett kutatni apánk után, hogy megtudjon többet is, nem csak azt, amit az anyja mondott. De semmit nem talált.

Én is elmondtam neki mindent anyukám haláláról. Azt tudtuk, hogy mind a két esetben, vízben történt a halál, és, hogy mi találtuk meg. Igaz ez lehetett a véletlen is, de valahogy mi nem hittünk abban, hogy az volt. Valahogy az egész gyanús volt, de mégsem gondolkodtunk sokat ezen, azt hiszem nem gondoltuk volna, hogy bárki ilyet tett volna édesanyáinkkal. Örültem, hogy megismertem testvéremet. Teljes ellentéte volt nekem külsőben, - szőke haj, barnás-sárgás szem, mosolya fog kivillantós -, de belsőben mégis sok vegyes tulajdonságunk volt.

Mikor a takarásba lévő ablak felé nézve, észrevettem, hogy reggel van, felsóhajtottam.

Máris egy napja vagyok itt. Hol vagyok? Mit akar velem tenni apa? Mike-val? Mi lesz, ha egyszer kijutunk innen? Valaki már keres minket? Meddig fogjuk itt kibírni? Alvás, és ilyen kevés víz nélkül nem hiszem, hogy sokáig. Lehet, hogy ez apának a terve? Hogy szomjan haljunk, és akkor ez nem is az ő hibája lenne. Vagy akkor is őt gyanúsítanák? Ez a sok kérdés, és egyre sincs biztos válaszom. Éppen körbenéztem a szobába, hátha valami csoda folytán maradt ott valami, amivel el tudnám vágni a köteleket. De ilyen nevetséges feltételezést! Persze, hogy nem volt semmi. A bejárati ajtó kicsapódott, amire Mike hirtelen felriadt. Ugyanis ő eddig aludt, lehanyatlott fejjel, és csorgó nyállal. Nem volt a legjobb látvány, de legalább megmosolyogtatott. Viszont, most mind a ketten az ajtót néztük árgus szemekkel, hátha valamelyikünk előbb megpillantja, hogy ki érkezett hozzánk. Persze, pár másodperccel később, egyszerre fedeztük fel, hogy apa a látogatónk, kezében egy nagy tálcával. Közelebb csúsztatta székemet, és azzal együtt engem is Mike-hoz, majd az ölünkbe tette az ennivalót, és az innivalót. Szerencsére, reggeliként valami tartósabbat hozott, nem csak egy szelet kenyeret, hanem rántottát.

- Köszönjük. – motyogta halkan Mike, de érthető volt. Apánk bólintott egyet, elégedett fejjel nézte tesómat, majd kifele indult. Félúton megállt, és hátranézett. Tekintetét pontosan rám szegezte. Észrevéve, hogy semmit nem vagyok hajlandó mondani, öles léptekkel változtatott irányt, felém jőve. Mikor a keze épp érintkezett volna az arcommal, végre meg bírtam szólalni. Egy halk „köszönöm”-től boldog lett, és kiment, nagy erővel becsapva a bejárati ajtót. Némán fogyasztottuk el a reggelinket, majd mikor már az egész tálca üres volt, felnéztem, és megpillantottam Mike aggodalomtól csillogó szemeit. Amint észrevette, hogy éppen nézem, gyorsan egy hamis mosolyt varázsolt fel arcára, amivel próbálta elrejteni érzéseit, de már túl késő volt, észrevettem.

- Jól vagy? – kérdeztem rá.

- Igen, de ígérd meg nekem, hogy apa bármit akar, hogy mondj, azt megteszed, akkor is ha nem vagyok ott, sőt akkor még jobban. Akkor is ha egyáltalán nem neki van igaza, légy szíves – aggódott értem. Nem az a mű aggódás volt, hanem igazi. Nem akartam csalódást okozni, ezért meg kellett ígérnem.

- Ígérem. – bólintottam közben, ezzel is csak még erősebbé téve állításomat. De nem volt igaz. Mert tudtam, hogy ha nem apának van igaza – ami ezen a helyen nem annyira valószínű – akkor nem fogok igazat adni neki. Nem olyan ember vagyok én. Nem bírom, ha másnak kell igazat adnom, mikor pontosan tudom, hogy nekem van. Ez sosem viseltem el, de erről bátyámnak nem kellett tudnia. Tudtam, hogy mi lesz, ha nem azt mondom, amit apám akart. De még az is jobb annál, hogy bocsánatot kérjek, esetleg köszönömöt mondjak, hálámat kifejezve. Pedig egyáltalán nem vagyok hálás. Már miért lennék? Azért, hogy kis híján megölt, amiatt, elvesztettem az emlékezetemet, aztán meg a barátaimat lekötözi, és ide hoz. Na ne szórakozzunk már, ezért senki sem lenne hálás.

Úgy gondoltam, körülbelül egy hete lehettünk ott, mármint inkább öt napja. Nem vagyok benne biztos, de ötször számoltam a világosságot, sötétség után, az a reggeleket jelenti, ugye? Ezek a napok mind úgy teltek, mint az első. Reggel elbeszélgettem Mike-val, aztán ettünk, megint beszéltünk, megint ettünk, beszéltünk, aludtunk egy kicsit, bár egy széken nem volt a legkényelmesebb, de második napra, már annyira el voltam fáradva, hogy akár állva is el tudtam volna aludni, mint a lovak. Ülve meg főleg. Az már más kérdés, hogy mikor felkeltem nem bírtam megmozdítani a nyakamat, egy jó ideig. Legalább aludtam valamit. Azt gondoltam, hogy apának engednie kéne egy kicsit, hogy mozogjunk, hisz még a börtönben is engedik, de nem engedett még csak fölállni sem, hogy menjünk egy-két kört a szobában. A fenekem teljesen el volt zsibbadva, nem is igazán éreztem. A hátam – bár próbáltam a legegyenesebben ülni, ahogy tudtam -, iszonyatosan fájt. A lábamat még úgy ahogy meg tudtam mozgatni ha nagyon akartam, bár akkor a bokámon lévő kötél megfeszült, és kidörzsölte a bőrömet, szóval nem sokszor próbálkoztam. A karomban mintha ezernyi hangya mászott volna fel s alá, teljesen elzsibbadt. Azt meg sem tudtam mozdítani, olyan erősen volt a hátam mögé, a székhez kötözve. Az biztos, hogy a szobából nem nagyon tudnánk megszökni, nem hiszem, hogy így kéne tartania minket. Meg egy ágy olyan jól esne. Bármilyen típusú, sőt, még egy széna bála is teljesen megfelelő lenne. Az igazat megvallva még a föld is. Csak had nyújtózhassak ki egy kicsit. Olyan nagy kérés ez.

Szemmel láthatólag Mike sem volt ezzel másképp: minden másodpercben pozíciót változtatott, de mikor rájött, hogy ez sem kényelmes neki, ismét cserélt. A végén már attól tartottam, hogy felborul a székkel együtt, ami nagyon himbálózott.

   Nate szemszöge 

Már egy hete kerestük Beverly-t. Tudtam, hogy ismét az apja vitte el, mert minket lekötözött, mielőtt elrabolta volna a saját lányát, de mégsem találtuk. A rendőrség is a segítségünkre volt, nélkülük igazából semmit sem tudtunk volna. Elég komoly felszerelésük van, de sajnos, mivel Bev apja ezelőtt még semmi bűntényt nem követett el, semmi jelünk sincs a tartózkodási helyéről.

A telefonom csöngeni kezdett, én pedig reménykedve kaptam utána.

- Igen, tessék?

- Szia Nate, Ty vagyok, azt hisszük megtaláltuk őt.  – szólt bele a rendőrkapitány, aki az elmúlt héten végig segített nekünk.

- Máris ott vagyunk. – raktam le gyorsan, majd felkiáltottam Lucy-nak, aki egyből lejött, felöltözve, útra készen. Felkaptam a kocsi kulcsot, kifutottunk az autóhoz, a ház előtt, beszálltunk, majd elindultunk. Száznál többel hajtottam, de nem érdekelt, és ahogy egy pillanatra oldalra néztem, nővéremet sem érdekelhette túlságosan, csak arra figyelt, hogy mikor vagyunk már ott. Pedig ő mindig elkezd sikítani, ha száztíznél többel megyek, mert hogy a sebességkorlátozás azt írta ki, hogy csak százzal lehet menni. Minden dologban leszarja a szabályokat, ez az egyetlen, amiben nem, de csak azért, mert általában én fezetek. Viszont, amikor – nagyon ritkán – ő ül be a vezetőülésre, ő is leszarja a sebességkorlátozást. Furcsa dolgok ezek. Körülbelül negyed órába tellett, míg oda értünk, de mintha egy örökkévalóságnak tűnt volna. Lucy, szinte még le sem állítottam a motort, már ki is pattant, és berontott a kapitányságra, meg sem várva engem. Gyorsan beállok egy szabad helyre, leállítom a motort, kiszállok, bezárom az kocsit, majd én is nővérem után rohanok. Amikor beérek Ty éppen arról beszél, hogy találtak egy elhagyott raktár épületet, ahol már évek óta senki és semmi nincs, de most az egyik szomszéd mozgást észlelt, ami elég gyanúsnak tűnt, úgyhogy felhívta a rendőrséget. Másnap elment egy rendőr, és észrevett egy férfit, aki pont akkor lépett ki. A leírása hasonlított a mi leírásunkra, innen gondolja, hogy ők lesznek azok. Mondtuk, hogy ne vesztegessük az időt, induljunk el egyből. Ty beleegyezett, de azzal a feltétellel, hogy amikor odaérünk bent maradunk majd a kocsiba. Megígértük, persze a szívem mélyén tudtam, hogy soha nem fogom betartani. Hogyan is maradhatnék a kocsiban, miközben, tudom, hogy Beverly valószínűleg legrosszabb napjait élte meg.

Kimentünk a városból. Úgy látszik nem is a mi városunkban van. Ezért nem találtuk meg őket. Hogy is lehettem ilyen hülye. Tudhattam volna, hogy nem olyan idióta Beverly apja, hogy egy ilyen kis városba rejtse el lányát. Hisz mind tudhattuk volna! Viszont pár másodperc után befutottunk a szomszéd városba, ahol kanyarodtunk egy kicsit, majd leállt az autó. És tényleg, amint felnéztem, egy elhagyatott raktárépületet vettem észre. Olyan ötszáz méterre pedig egy házat, biztos az abban lakók hívták ki a rendőrséget. És milyen jól tették. A kapitány utasításával, a mögöttünk lévő öt kocsiból kiszállt mindenki, és körbevették az épületet. Én is kiszálltam velük együtt, de Ty rám nézett. Én is rá szegeztem tekintetemet, könyörgően.

- Nate, megígérted.

- Tudom, de Ty, kérlek. Bent van az a lány, akit szeretek, és ki tudja mit élhetett át az utóbbi pár napban, egy hétben. Lehet, hogy szüksége lesz rám, te nem ismered. – néztem mélyen a szemébe.

- Jól van. – enyhült meg az arca. – De csak azt teheted amit mondok, amikor mondom. Veszélyes lehet.

- Jól van. - bólintottam. Lucy nem is akart bejönni, szóval vele nem volt gond, a kocsiban maradt, egy rendőrrel, a biztonság kedvéért.

Elindultunk, lassan haladva. Amikor az ajtóhoz értünk, az – nagy megdöbbenésünkre – nyitva volt. Halkan belopakodtunk, és elénk tárult egy lépcső ami lefele vezetett, meg egy másik ami pedig fölfele. Ty csak pillantással meg mutogatással megbeszélte társaival, hogy ki hova megy. Az egyik fele elindult felfele, a másik meg, velünk együtt, lefele az alagsorba. Kiabálást hallottunk a folyosó végéről. Férfihang volt, és tudtam is hogy kié. Éppen kilőttem volna, hogy odarohanjak, mikor Ty megállított. Bólintottam egyet, hogy megértettem, mire elengedett, és a csapatával együtt előre mentek. Csattanást hallottunk, meg kiáltást, mire mindenki felgyorsítottam lépteit. Engem már szétvetett az ideg, nem bírtam belegondolni, mi történhet ott bent. Elértük az ajtót, ahonnan még mindig kegyetlennek tűnő csattanások hangzottak. Ty háromig számolt, aztán a csapat belökte az ajtót. Ami a szemünk elé tárult, nem volt a legjobb látvány.

Tizenharmadik fejezet

2015.01.19.

Sziasztok kedves olvasóim! Ismét itt vagyok, igaz nem a hétvégén jöttem új résszel, de szerencsére nem késtem sokat. Nem tudom, hogy vártátok-e ezt a részt. Viszont, ebben a fejezetben, meg fogunk ismerni egy új személyt, aki a továbbiakban nem is akármilyen szerepet fog betölteni Beverly életében, meg persze ebből kifolyólag Nate életében is. Annyira hihetetlenül jól esne, ha leírnátok a véleményeteket, erről a részről, vagy akár az egész blogról, az bátorító jelleggel hatna rám, nektek pedig semmibe sem kerül. Nagyon szépen kérlek titeket. Ha pedig nem tetszik a blog, akkor azt is mondjátok meg, de indokoljátok is meg, ha lehet, mert akkor próbálni fogok javítani rajta. Remélem tetszeni fog a rész.

Jó olvasást, sok puszi

Kata.

Először furán nézett ránk, és nyitotta volna ki a száját, de aztán valami miatt megváltoztatta az ötletét, és csak leült mellém egy tiszta tányérral a kezében. Evett ő is egy falatot, miközben gyanakvóan bámult ránk. Nos, nem tudom, hogy miért, szerintem csak úgy viselkedtünk, mint eddig bármikor, de úgy látszik ezt is észrevette. Nem bírtam magamon a pillantását, az idegeimre ment, pedig engem nem olyan nehéz kihozni a sodromból.

- Mit akarsz tudni? –fordítottam felé fejemet. Kérdésemre diadalittasan elmosolyodott.

- Csak annyit, hogy mit műveltetek addig, ameddig én a házikat gyártottam. – nézett az mondat utolsó részénél Nate-re. – Amit másnak is még meg kell csinálni. – vigyorodott el gonoszul.

- Ne már, tesó, mi az, hogy egyetlen öcsédnek nem engeded, hogy leírja rólad? Hisz tudom, hogy szeretsz. – állt fel az egyetlen fiú tag aki a konyhában tartózkodott, és oda ment nővéréhez, megölelve őt.

Csöngettek. Először az előszoba irányába néztünk, majd egymásra. Úgy látszik nem vártak senkit. Mivel én nem itt laktam, nyilván hülyén vette volna ki magát, ha én megyek ajtót nyitni. Viszont az ikrek valahogy nem tudták eldönteni, hogy ki menjen, úgyhogy a végén azt javasoltam, hogy menjenek mind a ketten. Olyan „te egy zseni” vagy pillantással rám pillantottak egy pillanatra, majd felálltak, és elindultak a bejárati ajtóhoz. Csak annyit hallottam, hogy kinyílik az ajtó, és Nate megkérdezi a látogatótól, hogy „maga meg mit akar?”, aztán már semmit. Lassan felálltam, mert ez furának tűnt, és én is kimentem. Ahogy a konyha falának takarásából kiértem megpillantottam Nate-t és Lucy-t a falnál ülve, leragasztott szájjal. Ennél a pillanatnál már tudtam, hogy ki lesz a bűnös, de sajnos mikor rájöttem mér késő volt, mert egy hangos koppanás után a fejemen, már semmit nem érzékeltem, minden sötétségbe borult. A segítséget kérő hangok elhaltak, amiket barátaim adtak ki. A sok gondolat a fejemben megszűnt. Az ikreket, leragasztott szájjal, a falnál ülve, már nem láttam többé. Csak a sötétség.

- Ha abba hagyjátok, bármit megcsinálok, amit kértek. – mondtam szaggatottan a nevetéstől.

- Bármit? – kérdezte Lucy sejtelmesen.

- Hát ja, ami belefér a keretekbe. – bólintottam.

- Oké, Nate hagyd abba. – utasította barátnőm az öccsét – Kitaláltam valamit. Az lesz Beverly feladata, hogy egy hétig eljátssza, hogy a barátnő…

- Mi vaaan? – kiáltottam fel. – Ezt nem gondolhatod komolyan! – ráztam hevesen a fejemet.

- Most miért, úgyis annyira összemelegedtetek. – mondta egy sunyi mosollyal, elég kétértelműen. Nyelni is elfelejtettem. Meghallott volna minket? Az nem lehet. Akkor Mrs Roberts is? Óh Istenem, mondd, hogy nem. Éreztem ahogy hirtelen melegem lett, és biztos voltam benne, hogy olyan piros vagyok, mint egy paradicsom. Óvatosan balra fordítottam a fejem, hogy rálessek Natere, akit Ha jól láttam eléggé szórakoztatta zavarom.

- Mi ilyen szórakoztató? – kérdeztem dühösen.

- Semmi, de elég vicces látni, ahogy mindjárt felrobbansz, édesem. – emelte ki az utolsó szót. Persze enyhe fintorát látva ennél a megszólításnál, elnevettem magam. Egyszerűen nem lehetett sokáig dühösnek lenni rá. Pontosabban semeddig nem lehetett dühösnek lenni rá.

Iszonyatos bűz csapta meg az orromat. Mintha víz csöpögését is hallottam volna. Kinyitottam a szemem, és csak egy üres, nedves, sötét szobát láttam. A hajam a szemembe lógott, így gondoltam, a kezemmel majd elsimítom. De csak gondoltam, mert ahogy fel akartam emelni a karomat, éles szorítást éreztem a csuklómon. 
A fájdalom irányába fordítottam a fejem, és csak akkor vettem észre, hogy egy széken ülök, a kezeim a támlához kikötve, ahogy a lábam is a szék lábaihoz. Lépteket hallottam, majd bal oldalamon egy ajtó kicsapódott. Na és ki lépett bele rajta? Hát persze, hogy az apám. Éreztem, hogy ebben a valamiben ő is benne van. Mi is ez pontosan? Elrablás? Azt nem hiszem, hogy a saját apukám el tudna rabolni. Zaklatás és testi sértés? Ez mér valószínűbb, bár eddig még semmit nem csinált, mármint mióta itt vagyunk. Mióta is vagyok itt? Ez a sok kérdés, és egyenlőre semelyikre nem tudom a választ.

- Szia lányom, örülök, hogy felkeltél, már aggódtam érted. – mondta ártatlan mosollyal az arcán, de persze ki vette ezt be? Én biztos nem. Nem szóltam egy szót sem, mire arca elvörösödött, és öles léptekkel elindult felém. Nem tudtam mit tegyek. Abban biztos voltam, hogy meg kéne szólalnom, de leblokkoltam. Ahányszor kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, semmilyen hang nem jött ki belőle. Apa elém ért.

- Mégis, hogy képzeled, hogy nem válaszolsz édesapádnak? Nem így neveltelek. – és már csattant is a keze az arcomon. A pofon erősségétől oldalra billent a fejem, de hamar reagáltam, és ismét apa szemébe néztem.

- Szia apa, nem kellett volna aggódnod, semmi bajom, ugye ezt mondod? – nézett mélyen a szemembe, de én ismét nem bírtam megszólalni. Megrémültem. Még csak egyszer láttam apát dühösnek, ami a kórházban volt. De ott voltak emberek, ezért nem rettegtem. Ez viszont valami elhagyatott hely, ahol szerintem senki nem tud meghallani minket. Gondolom ez volt a terve. Biztos volt már többször is mikor ilyen dühös volt, hogy már az arca is vörös. De nem emlékszem rá, így azt sem tudom mi a teendő. Vagy lehet, hogy soha nem csináltam semmit? Nem tudom.

Ismét éles nyilallt az arcomba. Fejem, mint előbb, oldalra billent. Igaz az egész arcom kínzóan fájt, valahogy mégis visszatértem eredeti pozíciómba, és halkan, erőtlen hangon elmondtam azt, amit apa várt tőlem. Bólintott egyet, majd kiment az ajtó elé, ahol lehajolt, és a földről felvett egy tányért, amiben volt egy kis kenyér, és egy alma. Az ölembe rakta, kikötözte a kezemet, majd figyelte, ahogy eszem. Miután befejeztem, vizet is kaptam, azután magamra hagyott. Eltűnődtem. Mégis miért teszi ezt velem. Semmi értelme. Eddig egyszer sem ütött meg halálosan, bár az erdőben majdnem meghaltam. Akkor sem értem mi vezethet egy ilyen embert, ha nem az, hogy megöljön valakit, ez esetben a saját lányát. Egyáltalán mit tettem, amiért ennyi szenvedés okoz nekem? Legalább elmondaná, hogy mit akar. Az is jobb lenne, ha teljes szívből bevallaná, hogy utál engem, és el akar távolítani a szeme elől. De még ezt sem mondtam, és fogalmam sincs mi a terve velem. Egyáltalán mind ezt egyedül csinálja vagy van valaki más is. Lehet, hogy csak kényszerítik minderre, ő nem is akarná ezt tenni velem? De ez nem elég valószínű, mert már elég régóta megy ez, és ha azért csinálná, mert megfenyegették, akkor már sírva mondott el volna mindent, bocsánatot kérve. De nem tett semmi ilyesmit, sőt, még el is rabolt.

Hol is voltam? Biztos valami olyan hely volt, ahol már évek óta senki nem járt, mert azt hitték, hogy nincs itt egy árva lélek sem és, hogy már senki nem kíváncsi erre az építményre. Eddig biztos így is volt, amit apa is tudott, ezért hozott erre a helyre. Nagyon jó lett volna, ha valaki véletlenül betoppant volna, és észrevette volna, hogy ki kell innen mentenie. Mennyire örülnék, ha ez a valaki Nate lenne. Nem is tudtam, hogy lehetséges ilyen kevés idő alatt ennyire megkedvelni valaki. Ez szinte lehetetlen, de nekem azt hiszem mégis sikerült. Mert már szinte mindig rá gondoltam.

Ezek a gondolatok cikáztak a fejembe, mikor ütést éreztem a fejemen. Észre sem vettem, hogy valaki bejött. Sőt inkább valakik. Apa volt az, aki megpofozott, de mögötte volt egy srác is, aki nem festett ki valami jól. Arca, kezei véraláfutásokkal voltak teli. Szerintem az egész teste ilyen lehetett, de szerencsére többi testrészét, eltakarták a ruhadarabok.

- Drága, egyetlen Beverly-m, hoztam neked társaságot, hogy nem legyél ennyire egyedül. Ő itt Mike, remélem, összebarátkoztok majd. – intett egyet az ajtó felé, ahol egy ember, aki az ajtó takarásában volt belökte James-t. Apa elkapta mielőtt elesett volna, majd a szoba, sötét, baloldali sarkából előhúzott egy széket. Leültette James, lekötözte, majd egy elégedett mosoly után, kiment. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet hozzászólni az újonnan behozott „barátomhoz”, de valahogy, kíváncsi voltam a történetére, és arra, hogy ő is csak olyan kevés dolgot tud-e a helyről, mint én, vagy többet is tud.

- Te tudod hol vagyunk? – kezdtem inkább ezzel a kérdéssel.

- Te most hülyéskedsz velem? Ugyanúgy bánik velem, mint veled, fogalmam sincs, hol vagyunk. Viszont amíg hozta ide át, azt láttam, hogy sehol egy ablak, minden sötét, és lepusztult. Nincs sok menekülési utunk, pontosabban semmilyen menekülési utunk sincs. – sóhajtott egy nagyot.

- Az nem jó. Elmondod ki vagy? Mármint miért pont téged? Hisz semmilyen közeli kapcsolatod sincs apámmal … vagy mégis? – kérdeztem a mondat végén félénken.

- Ö az apá…

- Tessék? – sikoltottam fel. – Mióta? Mármint bocs ez hülye kérdés, de ez nem lehet igaz. Apa sosem csalta volna meg anyukámat. Hány éves vagy? – zavarodtam össze.

- Huszonkettő vagyok. – miután ezt kimondta, el kezdtem gondolkodni. Én lassan tizennyolc éves leszek, apáék születésem előtt nyolc évvel ismerkedtek meg. Az nem lehet. Akkor már házasok is voltak, mikor apa megcsalta anyát. Vajon anya tudott róla? Arról tudott, hogy apának lett egy másik gyereke? Vagy anya sem tudott semmiről, apa nem mondta el neki?

- Hogy tehette ezt apa? – gondolkodtam hangosan.

- Hát nem olyan nagydolog, ha verni is képes a gyerekeit, akkor miért ne tudná megcsalni a feleségét? – beszélt ismét roppant nyugodtan, amitől a falra tudtam volna mászni.

- Miért vagy ilyen nyugodt? Te tudtál erről?

- Persze, hogy tudtam. Gondolkodj már. Apám elhagyott minket, nem is ismertem. Viszont nyilvánvaló, hogy valahol volt egy apám. Egyik nap kikérdeztem anyát, aki azt mondta, hogy új családot alapított. Ami nem is akkora hazugság. – nézett első alkalommal a szemembe mióta itt volt.

- De én ezt nem értem, miért nem kerestél meg, ha tudtad, hogy van egy húgod? Szükségem lett volna rád. – könnyeim lassan kezdtek lefolyni arcomon, majd a farmeremen végezték. Most tudatosult bennem a tény, hogy sosem voltam egyedül. Mindezt a szenvedést, nem kellett volna egyedül átélnem, lett volna valaki, aki segíthetett volna. De ő nem keresett meg. Nem akart megismerni. Nem akarta tudni, hogy milyen lehet a húga. Én, ha tudtam volna, biztos minden erőmmel kerestem volna, de ő nem. Leszarta, hogy mit élhetek át. Addig sem kellett volna egyedül lennem, amíg meg nem ismertem Lucy-t és Nate-t. Számíthattam volna a… bátyámra. Hiszen van egy testvérem. 

Tizenkettedik fejezet

2015.01.11.

Halihó!!! Itt is van az év első bejegyzése! Remélem  ez a pár nap az új évből, jól telt, nekem nem nagyon, lehet azért, mert nem ettem lencsét új évkor? Minden előfordulhat. Nem tudom, hogy ki mennyire várta ezt a fejezet, de nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek. Nem is húznám az időt, mindenkinek jó olvasás kívánok!

Sok-sok puszi,

Kata!

- Nate szemszöge -

Nem tudtam mit tehetnék. Mérlegeltem a helyzetet. Ha elmondom, akkor tutira ki fog akadni, sőt lehet, be is pánikol. Az pedig az egészségén is árthat. Viszont már tudja, hogy az apja bántalmazta. Nem lenne új neki. Viszont ami utána jönne, hogy az apja kidobta oda, azt nem hiszem, hogy meg tudná emészteni. Hiszen véget akart vetni az életének. Ő ezt nem tudta. Nem tudta, hogy már olyan sok kínt kellett átélnie, hogy már nem bírta többé elviselni. De ha nem mondom el, akkor soha nem fogja megtudni balesetének okét, az pedig iszonyatos érzés. Tudod, hogy történt valami, amiért az egész város sajnálattal, és szánakozással néz rád, de te mégsem tudod, hogy mi ez a dolog. Ezt nem szeretném. Egyre inkább hajlottam afelé, hogy elmondjam, de még mindig nem voltam biztos benne, hogy mi lenne a legjobb neki. Aztán ránéztem, és ez adta az utolsó lökést. Szeméből összezavarodottságot, bizonytalanságot, szomorúságot és tudatlanságot lehetett kivenni. De az, amilyen védtelenül nézett rám, teljesen meggyőzött azzal kapcsolatban, hogy el kell neki mondanom.

- Beverly szemszöge -

- Hozzánk költöztél. Mármint egyik este beállítottál hozzám, elég rémes állapotban, és azt kérdezted, hogy maradhatsz-e nálunk egy ideig. Azt mondtam, hogy persze. Azt tudnod kell, hogy anya és Lucy össze voltak veszve, és részben neked köszönhetjük, hogy kibékültek. Azóta az este óta pedig Lucy is visszaköltözött ide, de persze apát is megyünk mindig látogatni. Aztán azt hiszem másnap, suliba mentünk, mind a hárman együtt. Az iskola kapuban megállított apád, és azt kérte volna, hogy hagy beszéljen veled, de persze ezt nem hagyhattuk, szóval azt hazudtuk, hogy valami fontos dogánk lesz. Igazából történelem órával kezdtünk, és nem tudom, hogy arra emlékszel-e, de elég rossz volt a kapcsolatod a tanárral. Persze amikor bejelentetted, hogy nincs felszerelésed teljesen kiakadt, és előadott egy nagy monológot, képzelheted milyen mulatságos volt. – mosolyodott el emlékein. – Aztán megkérdeztem, hogy jól vagy-e, te pedig azt válaszoltad, hogy persze, miért ne lennék. A tanár teljesen kiakadt azon, hogy még beszélsz is, pedig igazából az én hibám volt…

- Nem a te hibád volt, erre ne is gondolj. – vágtam félbe mondanivalóját, még mielőtt az egészért magát hibáztatná. Bólintott egyet, de nem túl meggyőzően, viszont nem hagyott időt, hogy ellenkezzek, mert folytatta a történet mesélését:

- Szóval a tanár kiküldött. Kicsöngettek, és Lucy-val gyorsan kiszaladtunk, de nem voltál az ajtó előtt. Mindenhol kerestünk téged, de sehol nem találtunk. Ekkor már tudtuk, hogy valami rossz történt. Márpedig ha valami rossz, akkor abban apád is benne van. Elmentünk hozzátok, de senki nem volt otthon. Leültünk a lépcsőtökre és idegesen vártunk, aztán befordult apád a kocsival a sarkon, és felpattantunk. Megkérdeztük mit tett veled, de semmit nem válaszolt, szóval…hát…megvertem. Kényszerítettem, hogy mondja meg. Sokat kellett nyúznom, mire végre kinyitotta a száját, és megmondta, hogy egy erdőben kitett téged, 30 kiló méterre innen. Haza szaladtunk felvettük anya kocsiját, és elmentünk oda. Sokáig kerestünk, végül megtaláltunk. Éppen egy hegyes vasdarabot szorítottál a csuklódhoz. Beverly, meg akartad ölni magad. – hajtja le fejét szomorúan. Mozdulatlanul ülök az ágyon. Nem vagyok képes felfogni. Az agyam nem képes befogadni a tényt, miszerint öngyilkos akartam lenni. Talán jobb is, hogy nem emlékszem a dolgokra? Hiszen ha már arra készültem, hogy véget vetek életemnek, akkor komoly bajok lehettek. Lassan oldalra fordítottam a fejemet. Nate szánakozó pillantással méregette reakciómat. Addig észre sem vettem, hogy sírtam, amíg látásom el nem homályosult, és kezemen egy hideg, nedves könnycsepp nem landolt. Nate gyorsan közelebb húzódott, és megölelt. És ekkor eltört a mécses. Nem bírtam tovább. Pár könnycseppemet felváltotta ezermillió darab. Szorosan fúrtam barátom vállába fejemet. Nem engedett el. Még mindig engem ölelve, feljebb kúszott, ledőlt az ágyra. Fejem lecsúszott mellkasára, de én mindebből nem sokat érzékeltem, hisz még mindig sokkos állapotban voltam.

Nem akármi volt, hanem egy vas darab, aminek a teteje kíméletlenül hegyes volt. Már ránézni is fájt, de mégis, egy belső hang azt suttogta nekem, hogy „gyerünk, állj föl, vedd fel a földről, és tedd meg amit kell”. Én pedig így tettem. Pontosabban mondva eljutottam addig, hogy felálltam, és megfogtam, majd felegyenesedve a csuklóm felé közelítettem. Amint megéreztem a vas hűvösét, szorosan összeszorítottam a szemeimet, megmozdítottam a kezemet aztán vártam. Vártam, hogy elérkezzen az a pillanat, amikor már nem érzem a lábaimban, és a fejemben a fájdalmat. Vártam, hogy elfeledjem az évekkel ezelőtt történt balesetet ezzel együtt édesanyám halálát. Vártam, hogy elfeledjem apámat, aki már annyi kínszenvedést okozott, mint fizikailag, mint lelkileg. Vártam, hogy ne lássam többé magam előtt Nate arcát. Vártam, hogy elfeledjem az első napot, mikor találkoztam Lucy-val. És végül, vártam, hogy egy sokkal szebb világba kerüljek: ahol bántás, fájdalom, utálat és gonosz emberek helyett csak a boldogság kap helyet.

Szemeim kipattantak. Fel akartam ülni, de egy erős kar a derekam körül, meggátolt ebben a mozdulatban. Ijedtem tágultak ki szemeim, időbe telt mire felfogtam hol vagyok. Alattam Nate el kezdett mocorogni, aztán óvatosan kinyitotta az egyik szemét, körbe kémlelve. Miután meglátott engem, nyugodtabban a másik szemét is kinyitotta. Rám mosolygott, mire én is viszonoztam. Láttam ahogy meg akart szólalni, de aztán mégis visszacsukta száját.

- Mit akartál kérdezni? – csigázta fel érdeklődésemet.

- Semmit, semmit, ne törődj vele. – pislogott egyet.

- Dehogynem, mondjad már. – böktem meg.

- Ahha, szóval bökdösődünk? – vonta fel fél szemöldökét, pajkosan elmosolyodva. Mire rájöttem szándékaira, és kezdtem volna ellenkezni,  már késő volt. Megfordította pozíciónkat, így én kerültem alá. Aztán elkezdett bökdösni, ami a végén már csikizésbe torkollott át. Eszeveszetten kezdtem el nevetni, meg sikongatni. Utáltam ha csikiznek. Úgy látszik ezt Nate is pontosan tudta, mert csak nem akarta abbahagyni. Már alig kaptam levegőt a röhögéstől, mikor végre éreztem, hogy elvette kezeit hasamról. Kinyitottam szemeimet, és szembe találtam magam, barátom érdeklődő pillantásával, talán túl közel. Orrunk össze-össze ütközött, de mikor ez megtörtént, akkor növelte köztünk a távolságot, de még úgy is éreztem, nagyon gyorsan verdeső szívét. Semelyikünk sem tudta mit tegyen. Aztán Nate bizonyára eldöntött magában valamit, mert közeledni kezdett. Már csak három centiméter volt köztünk, amikor megállt, és érdeklődve nézte íriszeimet. Semmilyen arra utaló jelet nem látott bennük, ami arra késztette volna, hogy megálljon, így ismét elindult felém. Óvatosan lehunytam szemeimet, és vártam. Amint megéreztem, puha, telt ajkait, egész testem melegségbe burkolózott.

Nadrágját lehúztam és eldobtam valahova a sarokba. Egy szál alsógatyába feküdt alattam, de rajtam még mindig volt egy nadrág, ezt Nate is észrevette, így megint csak én kerültem alulra. Puszikkal hintette be hasamat, és haladt egyre lefelé, míg útját állta nadrágom. Egy laza mozdulattal kikapcsolta és leszedte rólam. Előbbi mozdulatomat megismételve ő is eldobta valamerre. Ajkunk szinte egyszer sem szakadt el egymástól. Megemeltem hátamat, szabad utat adva Natenek. Nem is tétlenkedett egyből kikapcsolta a melltartómat. Majd az ajkamat elhagyva ment egyre lejjebb. Minden testrészemen éreztem nedves ajkát.

Zavartan elhúzódtam Nate-től, és kinyitottam szemeimet. Barátom furcsán, bocsánatkérően nézett rám, de én csak megráztam a fejemet. Nem akartam, hogy azt higgye, nem élveztem. Muszáj volt megszólalnom:

- Emlékszem. – jelentettem ki bizonytalanul.

- Mire emlékszel? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel.

- Arra az estére, mikor együtt voltunk. – suttogtam. – Mármint csak egy darabra. – felemeltem eddig lehajtott fejemet, így megláthattam Nate meglepett arcát.

- Komolyan emlékszel? Hisz ez csodálatos! – kiáltott fel, mint egy gyerek. Muszáj voltam elmosolyodni ezen a viselkedésén. Nagyra kitárta karjait, mire ölébe kuporodtam, és nagyon sóhajtottam. Jó érzés volt közel lenni hozzá.

- Nem emlékszem mindenre, de bevillant egy kis rész. Este is bevillant egy, de az már nem ilyen boldog pillanat. Mert az az volt, mikor megtaláltam a vas darabot az erdőben, és … véget akartam vetni az életemnek. Ezért is keltem fel olyan hirtelen. – kicsordult egy könnycsepp, de gyorsan letöröltem, és felfestettem egy mosolyt. Persze Nate egyből észrevette, hogy ez csak egy műmosoly, de szerencsére nem tett semmilyen megjegyzést.

- Lemegyünk vacsorázni? – kérdezte pár perc múlva. Eddig észre sem vettem, hogy milyen éhes vagyok, de most rájöttem.

- Igen, éhen halok. – bólintottam most már egy őszinte mosollyal. Felállt a ágyról, majd kinyújtotta a kezét segítségképpen. Belekapaszkodtam, mire ő felhúzott ülőhelyemről. Kézen fogva sétáltunk ki, majd úgy is mentünk le a konyhába. Senki nem volt ott, amin meglepődtem.

- Miért nincs itt senki? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem tudom, szerintem anya elvonult olvasni a szobájába, Lucy meg biztos még mindig a házikat csinálja, amit majd nekem is le kell másolnom. – tűnődött el.

- Az jó. – bólintottam szórakozottan. Nate kinyitotta a hűtőt, amiben talált felvágottat, meg mindent amit el lehetett képzelni. Volt választék az biztos. Kipakolta szinte a hűtő egész tartalmát, kenyeret szeletelt, kistálakkal megterített, aztán leült az asztalra. Én csak mosolyogva néztem szorgalmas énjét.

- Mit kérsz? – nézett rám mosolyogva.

- Még nem tudom. Majd eldöntöm, addig te nyugodtan egyél. – nem is kellett többször mondanom, kezébe vett két szelet kenyeret meg sonkát, csinált magának két szendvicset, amit egyből be is nyomott. – Látom éhes voltál. – mosolyodtam el, az üres tányérját látva.

- Egész nap nem ettem semmi, persze, hogy éhes voltam. Meg az igazat megvallva, én olyan ember vagyok akkor bármikor tudna enni. Nem számít az óra, vagy a napszak. – vonta meg a vállát, olyan „ez van, ilyen vagyok” stílusban. Persze erre a hanyag mozdulatra is felfele görbült a szám. Nate ismét nyúlt a sonkához, és ismét csinált két szelet kenyeret. Én is a sonka mellett döntöttem, szóval már ketten majszoltunk, közben meg egymás szemébe néztünk. Bár semelyikünk nem mondta, egyből tudtuk, hogy ez egy verseny. Ki bírja tovább nevetés nélkül. Mikor elfintorodott valami miatt, hülye arcot vágva, nem bírtam tovább, és elnevettem magam, ő pedig követett tettemben. Ott ültünk nevetve, sőt inkább röhögve, fura hangokat kiadva, még mindig majszolva. Amint ezt végig gondoltam, még jobban elkezdtem kacagni. Erre Nate is rákezdett, és ennek a helyzetnek akkor lett vége, mikor belépett a konyhába Lucy.