Kilencedik fejezet

2014.12.06.

Halihó! Hogy vagytok? Sajnálom az egy hetes késést, de egyszerűen semmi időm nem volt, meg az igazat megvallva nem is nagyon látom, hogy olvasnátok a blogomat, de mindegy. Remélem azért annak a pár embernek tetszeni fog ez a rész, akik olvassák. Nem is húznám tovább az időt, élvezzétek, csak ennyit tudom mondani.

Jó olvasást, és szép hétvégét!

U.I.: Írjatok megjegyzést, akár csak egy mondatot!

Szemeimet lassan nyitottam ki. Az első dolog, amit megpillantottam a fehér plafon volt. Még nem láttam teljesen tisztán, de ezt az egyet biztosan állíthattam. Minden fehér színben pompázott. A másik dolog, amiben biztos voltam, az az orrfacsaró bűz volt. Mintha már jártam volna itt és mintha már éreztem volna ezt a szagot. Tudtam, hogy már jártam itt, csak éppen nem jutott eszembe mikor és miért.

Fejemet megemeltem, de a hirtelen belé sugárzó fájdalom miatt abban a pillanatban vissza is ejtettem a párnára. Nem volt jó ötlet ez a spontán mozdulatsor, mert még miközben - ismét fekvő helyzetben – gondolkodtam is nagyon fájt. Közben rájöttem. Egy kórházban voltam. De hol van apa és anya. Miért nincsenek itt és fogják a kezemet, bátorítanak, hogy keljek fel. Miért nincs itt senki, hogy segítsen?

Lélekben felkészültem, a mindjárt ideérkező kínszenvedésre, aztán felemeltem a fejem, hogy körbe tudhassak nézni. De semmi újat nem vettem észre, viszont az bebizonyosodott, hogy egy kórházban vagyok. Valaki nézett engem. Éreztem. Ahogy oldalra fordítottam fejemet, az ajtó felé, észrevettem egy barna hajú fiút, aki egyenesen a szemembe nézett. Tudtam, hogy ismer. Lehetett rajta látni, hogy fáj engem így látnia. De sajnos nekem sem a szeme, sem a haja, sem az ajkai, semmi nem volt ismerős belőle. Mellette egy lányt is észre véltem fedezni. Nem hasonlítottak egymásra, mégis valamilyen ismeretlen okból kifolyólag, tudtam, hogy testvérek. Az egyik gép elkezdett sípolni, és egyből pánikba estem, hogy biztos valami baj van velem, de csak figyelmeztették a „központot”, hogy felkeltem, mert a következő pillanatban belépett egy nővér, és megkérdezte, hogy érzem magam. Azt válaszoltam, hogy ahhoz képest, hogy egy kórházba voltam jól. Elmosolyodott, miközben bíbelődött valamit a gépekkel, aztán annyit mondott, hogy pihenjek és kiment. Összehúzott szemekkel néztem utána, és amint figyeltem a járását, találkozott tekintetem a kint álló fiúval. A húga vagy nővére odarohant a nővérhez, de ő tovább bámult engem. Olyan érzésem támadt, hogy mi már ismerjük egymást. De tudtam, hogy senkivel, soha az életben nem barátkoztam, legfeljebb az oviba, de velük már rég megszakadt a kapcsolat, szóval lenyugtattam hevesen dobogó szívemet azzal a mondattal, hogy „úgysem ismerem”. Mert nem ismerhettem. Egyszerűen lehetetlen volt, még elképzelni is, hogy azzal a gyönyörű szemű fiúval társalgok. És mégis, egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetemet. Képtelenség lett volna. De ő sem tett abban az érdekben semmit, hogy ne bámuljuk olyan idiótán egymást.

A fiú háta mögött végre megpillantottam az első ismerős embert, amióta itt vagyok. Mosolyogva benyitott a szobába, majd az ágyamhoz jött, és jó szorosan karjaiba zárt.

- Szia kicsim, hogy érzed magad? –simogatta meg a hajamat.

- Elég jól, mármint… ahhoz képest, hogy egy kórházban fekszem, ahová azt sem tudom, hogy kerültem. - apa elmosolyodott majd megölelt. Abban a pillanatban több dolog is történt. Apa háta mögött megpillantottam a kinti srác elképedt aztán dühösség vált tekintetét. Hitetlenül meredt rám egy percig, azt követően pedig vörös fejjel berontott a kórterembe, és leszedte rólam apát. De ennyinél még nem állt meg, mert maga felé fordítva ellenségét, még meg is ütötte. Elképedve néztem a jelenetet, és egyből megsajnáltam apát. De nem sokáig állt ő sem tétlenül, mert egyből visszaütött. Láttam, ahogy a kinti lány elfut, és két doktorral tért vissza, akik szétszedték a verekedőket. Ahogy kihúzták a srácot a szobából, még apa szemébe nézve elkiáltotta magát: - Hogy tudsz a lányod szemébe nézni, azok után, amit vele tettél? Először bántalmazod, majd kihasználod, hogy két évet elfelejtett az életéből, és a karjaiba omlasz? Milyen ember vagy te? Még rosszabb, mint gondoltam. – sietett ki az ajtón, de még mielőtt becsapná azt a szemembe nézett. Abban a pillantásban minden benne volt. A fájdalom, a gyűlölet, a szeretet, a hitetlenkedés, a sajnálat és azt hiszem egy kis szerelem is. Éppen elfordult lehajtott fejjel, de még éppen láthattam, ahogy egy könny lecsordult arcán. Aztán eltűnt, magával rántva a testvérét is.

- Mi volt ez apa? – fordultam felé.

- Nem tudom, biztos valami tévedés. – rántotta meg a vállát nem törődöm stílusban. De mégis volt valami a mozdulatban, ami nyugtalanító volt, és pont az ellentétét adta annak, amit apa ki akart mutatni. Azt, hogy pontosan tudja miről van szó csak nem akarta elmondani.

- Apa, látom, hogy nem mondod el, ne szórakozz! – kiáltottam kicsit hevesebben mint kellett volna, aminek hatására apának kitágultak szemei, és hitetlenkedve nézett rám.

- Hogy mersz így beszélni velem, kislányom? – ordított torka szakadtából, majd gyorsan, alig láthatóan körül nézett. Megnyugodván, hogy senki nem látott minket, meglendítette a kezét. A keze a bal orcámon csattant. Nem ütött meg erősen, mégis fájt. Nem fizikailag, inkább testileg. Akkor erről beszélt az a fiú. Apa még nem is tartotta vissza magát, hanem amint dühbe gurult, egyből megütött. És én erre nem emlékeztem. De az hogy lehet? Miért nem? Hol van anya?

- Tűnj a szemem elől. – kiáltok apámra. Érzem, ahogy lassan szétrobban a fejem. Azt hiszem túl sok dolog történt ebben a pár órában, pontosabban ebben a pár percben. Csak egy személlyel szeretnék találkozni, de fogalmam sincs, hogy hol van.

Apa még egyszer megpróbált felém közelíteni, de egy fejrázás kíséretében, olyan „nem akarlak többet látni” pillantással ránéztem, mire megfordult és kiviharzott a szobából. Nem is küzdött értem. Semmit nem tett annak érdekében, hogy ne úgy gondoljak rá ahogy abban a percben gondoltam, hagyta, hogy egy szörnyű embernek könyveljem el.

Megnyomtam az ágyam felett a nővérhívó gombot, és vártam, hogy bejöjjön valaki. Az előbb már megismert nővér két perc múlva be is lépett, majd ellenőrizve a gépeket, mosolyogva megkérdezte, hogy mit szeretnék.

- Hol az édesanyám? – kérdeztem rá nyíltam, semmi köntörfalazás nélkül. Egyszerűen szükségem volt rá. Mégsem volt itt. Ez nem rá jellemző. Tudtam, hogy történt vele valami, csak azt nem tudtam mi. Tudtam, hogy apa valami miatt lett ilyen. Tudtam, hogy anya azt soha nem hagyta volna neki. Tudtam, hogy mi egy összetartó család vagyunk és valami baj van.

- Édesem, azt hiszem pihenned kéne. – válaszolt sajnálkozó arccal a nővér.

- Nem, tudni szeretném mi történt az anyukámmal és, hogy miért nincs itt. – emeltem feljebb a hangom. Kezdtem megőrülni. Éreztem, hogy a pulzusom hamarosan az egekben lesz és le kéne nyugodnom, de egyszerűen képtelenség volt ebben a helyzetben. Amikor tudod, hogy történt valami rossz, mindenki sajnálkozó arccal néz rád, de még sincs senkinek bátorsága ahhoz, hogy elmondják az igazságot.

- Nem mondhatom el, sajnálom. – pillantott utoljára rám a nővér, majd kiment a teremből. Már nyugodtabban visszadőltem a párnára, és elgondolkodtam, úgy mindenről. Próbáltam kitalálni, hogy mi lehet anyával. A legrosszabbra is gondoltam, hogy netalántán már nem él, hisz ha azt elfelejtettem, hogy a saját apám mit tett velem, akkor akár ezt is elfelejthettem. De egyből elűztem a fejemből ezt a gondolatot, reménykedtem benne, hogy ez nem történt meg. Aztán a szemem előtt láttam annak a fiúnak az arcát. Nem tudok róla semmi, még a nevét sem. Körülbelül két percig láthattam, de mióta elment, nem tudtam kiverni a fejemből. Egyszerűen képtelenség volt. Az arca minden millimétere beleégette magát az agyamba. Fel tudtam volna sorolni az összes külső tulajdonságát. Tudtam szemének színét, tudtam, hogy mikor mosolyog, hol jelennek meg a nevető ráncai, pedig még mosolyogni sem tudtam. De tudtam, hogy már ismerem. Hiszem biztos nem hiába volt itt, hanem miattam. Ismert engem, ahogy a testvére is aki ott állt mellette. Mind a ketten ismertek, én mégsem ismertem őket. Sajnáltak, mert tudták mi történt velem, de én azt sem tudtam, hogy kik ők. Ez olyan, mint a híres embereknél: mindenki rájuk köszön, mert természetesnek veszik, hogy ha ők ismerik a hírességet, a híresség is automatikusan ismerni fogja őt, pedig ez egy nagy tévedés. Bármennyire is gondolkodik a híres ember, hátha találkozott már vele, nem fog soha annyira visszaemlékezni. De mi van, ha nem tud mire emlékezni. Hisz nyílván az történt, amit ő mondott. Tisztán emlékszem a pár perccel elhangzott mondatra, amit az a rá ordított apa arcába: „hogy tudsz a lányod szemébe nézni, azok után, amit vele tettél? Először bántalmazod, majd kihasználod, hogy két évet elfelejtett az életéből, és a karjaiba omlasz? Milyen ember vagy te? Még rosszabb, mint gondoltam.” Biztos vagyok benne, hogy minden része az igazság volt. Apa nem reagált volna úgy, ha nem lett volna igaz. Az igazság néha fáj. Azt hiszem, most ezt bizton állíthatom. Azt meg főleg nem hinném, hogy egy olyan nyugodtnak tűnő ember ekkorát bevert volna egy embernek. Biztos tudott valamit. Pontosabban mindent.

Azt hiszem a nagy töprengésemben elaludhattam, mert mikor következőleg kinyitottam a szememet egy ember volt bent a kórteremben. Pontosabban az a lány ült mellettem, akit az ablakból láthattam, meg aki nem rég szétválasztotta apámat, és a saját testvérét. Azt hittem, hogy mér elment, de akkor úgy látszik, hogy nem vagy már vissza is jött. Mikor észrevettem, hogy felkeltem, felpattant a székről, majd nagyon úgy tűnt, hogy meg fog ölelni, de szerintem összezavarodott tekintetemet látva, letett erről, és visszaült a székre. Mikor már kezdett frusztrálóvá válni a szótlanság, szerencsére megszólalt, ezzel megakadályozva engem, hogy olyan hülye kérdéseket tegyek fel, mint „és te ki is vagy?”, vagy, hogy „ismerjük mi egymást?” és ezekhez hasonlókat.

- Tudom, hogy nem ismersz meg, de az elmondanám, hogy már ismerjük egymást. A doktorok direkt megkértek rá, hogy ne beszéljek sokat, amivel felzaklathatnálak, szóval csak annyit mondok, hogy a baleseted miatt kiesett két év és ezért sem ismersz fel engem. Emlékszel, arra a fiúra, aki nem rég itt volt? – összeszorítottam a szám, majd bólintottam. Persze, hogy emlékeztem, nem bírtam kiverni a fejemből. Annyi mindent akartam kérdezni, legelsősorban, hogy miért tűnik olyan ismerősnek. De nem akartam beszélni, még nem. Első pillantásra tudtam, hogy megbízhatok benne, de majd csak mikor jobban megismerem, újból. Tudom, hogy majd fogok, de még nem jött el az idő.

- Őt is ismered, ő a testvérem. – mosolyodott el, gondolom eszébe jutott egy szép emlék. – Eljöttél hozzánk, mert az apukád bántalmazott, nálunk laktál pár napig. - lassan adagolta a dolgokat, amiért roppant hálás voltam. Ezeket már mind tudtam. Viszont abban a témában, amire kíváncsi voltam, valamiért senki nem akart beavatni. Anyámról senki nem beszél. A megfelelő személynek tartottam, hogy megtudjam.

- Mi történt anyával? A miatt lett ilyen apa? Meséltem nektek erről, vagy senkinek sem? – zúdítottam rá a kérdések tömkelegét. Szomorúan rám pillantott és próbált mosolyogni, bár most nem igazán sikerült neki.

- Sajnos ezt nem mondhatom el, mert azt hiszem ez nagyon felzaklatna téged. –sóhajtott, nemlegesen rázva a fejét. De én tudni akartam!