Tizenhatodik fejezet

2015.02.20.

Sziasztok! Igen, tudom, hogy késtem, és nagyon sajnálom, de egyszerűen semmi időm nem volt, mert ma kezdődött a szünet, és ugyebár az utolsó hetekben, mindig agyon halmoznak minket dogákkal, meg verset is kellett tanulnunk, meg könyvet is kellett olvasnunk, amiből ugyanúgy dogát írtunk. Összegezve, teljesen őröltek háza volt. 

Most viszont kitört a sí szünet, és igaz, hogy nem tart olyan sokáig én ennek is nagyon örülök, főleg úgy, hogy elutazunk. 

Nem tudom, hogy következő héten lesz-e időm részt hozni, remélem hogy sikerülni fog, de ha nem akkor elnézést kérek. 

Másnap korán reggel ébredtem, a mellettem lévő lány még aludt. Nem mertem megmozdulni, mert attól féltem, hogy a legkisebb mozgolódásomtól is felébresztem Beverly-t. Egy ideig még elnéztem gyönyörű arcát, de aztán azt gondoltam, hogy csinálhatnék neki valami finom reggelit. Nem mintha én lennék a konyhatündér, de azért valamit csak össze tudok dobni. Mármint nem lehet olyan nehéz. Viszont, ha sütni-főzni akartam ahhoz ugyebár, ki kellett kelnem az ágyból. Olyan lassan hajtottam végre minden egyes mozdulatomat, mintha a lassított felvételt is még lelassították volna. Azt hittem, hogy felkeltettem Bev-et, mert mikor kijutottam az ágyból, belerúgtam az ágy sarkába, és kicsit fájdalmamban felordítottam, de szerencsére csak megfordult a másik oldalára, és már aludt is tovább. Igazából szerintem fent volt, mármint volt egy olyan érzésem, de ez lényegtelen, az a lényeg, hogy nem nézi végig, ahogy bénázom. A szekrényemből kikaptam az első nadrágot, pólót, alsónadrágot, és zoknit, amit találtam, majd a szék hátáról leszedtem a törölközőmet, és ezekkel együtt bementem a fürdőbe, hogy átöltözhessek. Körülbelül tíz perc múlva teljesen készen, frissen kiléptem a szobából és lementem a konyhába, ahol szerencsére senkit nem találtam. Vagy lehet, hogy szerencsétlenségemre? Hisz így senki nem tud segíteni. De nem is baj, pont azt akartam, hogy egyedül, segítség nélkül csináljam ezt meg. Belenéztem a hűtőbe, hogy mink van, de szerencsére az tele volt, hisz anya mindig figyel arra, hogy ne haljunk éljen. Úgyhogy kerestem a telefonomon valami egyszerű receptet, és a muffinok tűntek a legkönnyebben elkészíthetőknek, szóval neki láttam. Gyorsan összekevertem minden hozzávalót, majd a muffin formákba öntöttem őket és bedobtam a sütőbe. 

Azt írták, hogy 20 percig kell sütnöm, szóval inkább kimentem a nappaliba és leültem a tévé elé. Minden percben megnéztem az órámat, nem akartam, hogy elégjen. Szerencsére semelyik műsor nem kötött le annyira, hogy elfelejtsem a sütiket. Pontosan húsz perc múlva kimentem, hogy lecsekkoljam őket, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy jók-e vagy nem. Inkább kivettem, hisz biztosan nem hiába írják azt, hogy 20 percig kell sütnünk. Büszke voltam magamra, mert a muffinok nagyon jól néztek ki. Elégedetten ültem vissza, hogy végre tudjak nyugodtan tévét nézni, de éppen mikor leültem, lépteket hallottam a lépcső felől. Aztán pedig megjelent az ajtóban Beverly.

- Jó reggelt. – mosolyogtam rá. – Éhes vagy?

- Szia Nate, mi ez az illat? Asszem e miatt voltam hajlandó kikelni az ágyból.

- Sütöttem. – mosolyogtam rá. – Gyere. – álltam fel, majd megfogtam a kezét és kimentünk a konyhába. – Nem lettek a legszebbek, az ízük sem tudom, hogy milyen, de most csináltam. – ültettem le az asztalhoz, majd elé tettem egy tányéron egy darab muffint. Lassan nyúlt érte, mintha minden lassított felvételben lett volna. A szájához emelte,majd harapott belőle egyet. Alig észrevehető volt az arcán a grimasz, de én észrevettem. Gyorsan próbálta leplezni érzelmeit egy mosollyal, de már késő volt.

- Szörnyű lett ugye? – kérdeztem szomorúan.

- Dehogyis, ne hülyéskedj … - szemébe néztem, olyan „az igazat mondd” nézéssel, mire kicsit megváltoztatta szavait: - csak még hagyhattad volna sütni, meg rakhattál volna bele kevesebb lisztet, és cukrot, de amúgy teljesen ehető. – mosolygott rám, megpróbálva elhitetni, hogy igaz amit mondott, de lehetett látni rajta, hogy csak próbálkozik. Hirtelen elröhögtem magam, és karjaimba húztam Bev-et. Ő is elröhögte magát, majd visszaölelt.

- Úgy örülök, hogy itt vagy. – suttogtam a fülébe. Abbahagyta a nevetést, és a szemeimbe nézett, nagy komolysággal.

- Nate, én emlékszem mindenre. – mosolyodott el.

- Mindenre? – kérdeztem meg, hogy megbizonyosodjak. Bólintott. – De hisz ez csodálatos. – kaptam karjaimba majd forogtam vele. Olyan boldog voltam. Mindenre emlékezett. Visszatettem a földre, az után megszólaltam:

- Mikor jutottak eszedbe a dolgok?

- Hát sok időm volt gondolkodni mikor apa bezárt minket, és akkor lassacskán minden szépen lassan eszembe jutott. – mosolygott rám gyönyörűen.

 Felajánlottam, hogy elmehetnénk valahova sétálni egyet. Nagyon tetszett neki az ötlet, szóval felszaladt, hogy rendbe tegye magát, addig én írtam egy cetlit, amit a hűtőre tettem, hogy ha valaki felkel, ne ijedjenek meg, hogy nem vagyunk itt. Azután kidobtam a muffinokat a szemetesbe, és mikor ezeket befejeztem, gondoltam leülök még egy kicsit tévét nézni, úgyis még biztos sokáig fog tartani mire Bev kész lesz, de amint le akartam ülni, már hallottam is halk lépteit a lépcső felől, szóval nem volt erre időm.

 Kiléptünk a házból, aztán kijutottunk az utcára is, keresztül menve az előkerten, azután pedig pont ugyanabban a pillanatban egymásra néztünk. Mind a ketten azt vártuk a másiktól, hogy majd ő elmondja hová mehetnénk. De csak elnevettünk magunkat, majd Beverly megszólalt:

- Te mondtad, hogy jöjjünk sétálni, akkor rajtad áll a sor, hogy eldöntsd. – mosolygott bűbájosan. Hát persze, jól tudta, hogy utálom az ilyen helyzeteket.

- Jól van, akkor menjünk arra. – mutattam balra.

- És tudod is, hogy mi van arra, vagy csak azt az oldalt mutatod, mert balkezes vagy?

- Asszem az utóbbi – nevettem el magam -, mármint tudom, hogy mi van arra, de szerintem csak sétáljunk egyet, anélkül, hogy lenne egy kitűzött tervünk. Mit szólsz? – Beverly bólintott, szóval elindultunk balra. Sokat sétáltunk. Kimondottan sokat. Már a lábaimat sem éreztem, de ezt csak akkor vettem észre, mikor egy pillanatra semelyikünk nem beszélt. Mert addig minden egyes percben beszéltünk, és ezért nem is vettem észre, hogy már ilyen messze vagyunk. Körbenéztem egy pillanatra, és megpillantottam valami vörös házat. Amiket pont eltakartak a fák, csak abban a pillanatban pont volt egy enyhe szél fuvallat, ami miatt megláttam.

- Beverly szemszöge –

Nate lecövekelt az út közepén, mire én is megálltam, hisz fogtuk egymás kezét, képtelen lettem volna folytatni utamat. Tekintete egy pontot nézett előttünk, szóval én is arra néztem. Elsőre semmit nem láttam, aztán egy gyenge szélfuvallatnak hála, én is megláttam azt amit Nate nézhetett. Az igazat megvallva fogalmam sem volt, hogy mi is az pontosan, csak azt tudtam, hogy piros. Sokáig semelyikünk nem szólt, és vártuk, hogy majd valami csoda folytán kitalálhassuk, hogy mi is az az épület. De semmi nem történt, szóval el kezdtem húzni Nate-et. Mikor a fa elé értem, elsöpörtem az ágat a szemünk elé, és abban a pillanatban elém tárult maga a mennyország. Állam leesett, és mikor oldalra néztem, hogy megnézhessem Nate mit szól hozzá, ugyanazt a érzést lehetett látni az arcán. Ugyanannyira ledöbbent, de valami miatt tudta, hogy ez egy tökéletes hely. Most ő volt az aki tovább húzott, így lecsúsztunk egy kis dombrészen. Aztán már ott is voltunk. Minden olyan boldog, nyugodt volt. Egy lovarda állt előttünk. Vagy talán egy tanya. Nem ez e lényeg, hanem ahogy a lovak nyugodtan legeltek, néha csapkodták a farkukat, hogy elűzzék a legyeket. A „város” zajai idáig nem hallatszottak el. Mintha nem is lenne a város része ez a hely. Eddig senki nem mesélt róla, szerintem senki sem tudja, hogy itt van egy ilyen gyönyörű hely. Szerintem eddig mindenki, aki véletlenül eljött idáig, teljesen figyelmetlenül ment tovább, nem is észrevéve, hogy itt egy ilyen teljesen más világ található.

 

Mindig is szerettem a lovakat, csak eddig sosem volt alkalmam, hogy sokat találkozhassak velük. Nem igazán értettem, hogy miért is érzem ezt a hihetetlen csodálatot irántuk, de ahogy rájuk pillantottam mindent megértette. Az egész látvány olyan megnyugvást okozott, sosem gondoltam, hogy ember e földön lehet ilyen nyugodt. Mindenki ideges a mai világban, ide-oda rohangálnak, mindig gyorsan beszélnek, az órájukat nézik, hogy nehogy elkéssenek valahonnan. Rohanás az életük. Amint erre a helyre beléptünk, nekem teljesen elszállt minden idegességem, és elfelejtettem, hogy mi történt velem tegnap. Teljes erőmmel arra koncentráltam, amit a szemeim előtt látok.

- Te tudtad, hogy van itt egy ilyen hely? – kérdeztem meg suttogva Nate-et. De felé sem néztem. Féltem, hogy bármelyik hirtelen mozdulat miatt, vagy hangos beszéd miatt szertefoszolhat ez az álom. Viszont semmi nem változott. Szemeim előtt még mindig ott legeltek a lovak. Ez nem álom volt, hanem a valóság. Nem voltam képes felfogni. Hisz a valóságnak mindig rosszabbnak kéne lennie, mint az álmoknak, mármint nekem ez volt a tapasztalatom. Viszont mivel már napok óta szörnyű dolgokat álmodtam, megfordult a kocka. Mert amit magam előtt láttam, sokkal jobb volt, mint az esti álmaim. Rémálmok azok, amik miután felébredtél sem hagynak nyugodni. Mindig ott lesznek, amint lecsukod a szemeidet. Semmit nem tehetsz ellene, mert bármennyire is próbálkoznál azzal, hogy nem csukod le a szemed, a végén úgyis mindig ő nyer, és lehúz a sötétségbe. A rémálmok már csak ilyenek.

- Soha nem jártam még csak ennek a közelében sem, és senki nem mondta soha, hogy itt egy ilyen hely van. Szerintem senki nem is tudja, rajtunk kívül. – suttogott vissza ő is. – Menjünk megnézni mi ez a hely. – fogta meg ismét a kezemet, majd kinyitottuk a kaput, ami be volt csukva bár, de nem kulcsra. A lovak felkapták fejüket az ajtó csukódására, és kíváncsian figyelték minden lépésünket. Egy sárga kanca, hókával a pofáján, közeledett felénk, majd megállt előttünk. Én egyből megsimogattam, miután láttam, hogy hagyja magát. Furcsa volt. Eddigi tapasztalataim szerint (nem volt sok) semelyik ló nem élvezte azt, hogy megsimogatják. Legalábbis nem ennyire. Egyből beleszerettem, és nem nagyon volt szívem otthagyni, de Nate tovább húzott, és az igazat megvallva, én is kíváncsi voltam, hogy mi lehet ez a hely. A kanca viszont követett. Miután megígértem neki, hogy majd visszajövök, ha megyünk el, és még találkozni fogunk, el kezdett követni, és egészen a kerítésig kísért el, ahol már nem tudott tovább jönni. A legelő szélétől már csak pár lépés volt a pajta. Beléptünk rajta, és abban a pillanatban a hátunk mögött valaki elkiáltotta magát.

- Hé, mit képzeltek, hogy csak így bejöttök? – férfihang volt. Mi lassan fordultunk meg, és valamiért ösztönösen feltettük a kezünket, olyan nem csináltunk semmi rosszat, ne bántsanak stílusban.

- Sajnáljuk, csak nyitva volt az ajtó, és nem találtunk semmi csengőt vagy ilyesmit. Ordítani pedig nem szerettünk volna, nehogy megijedjenek a lovak. – beszélt elsőként Nate.

- Jól van megbocsátok, mit szeretnétek? – vonta fel szemöldökét.

- Csak körül akartunk nézni, annyira csodálatos ez a hely, és nem is tudtam, hogy van egyáltalán lovarda itt. Pedig már tizennyolc éve itt élek. Senki soha nem mesélt erről a helyről. Mi is csak véletlenül bukkantunk rá. – szólaltam most meg én. – Esetleg maradhatunk egy kicsit, annyira más világ ez. – néztem rá könyörgően. Nem álltam még készen arra, hogy elhagyjam ezt a helyet. Még csak kb. tíz perce jöttünk, még túl hamar lenne nekem visszamenni abba a szörnyű világba.

 A tulaj sokáig gondolkodott, aztán nagy meglepetésemre morcos arckifejezést, felváltotta egy nagy mosoly, ami a füléig ért. A szeme körül is megjelentek a nevetőráncok, és mondta, hogy nyugodtan, kövessük őt. Furcsán Nate-re néztem: ő sem értette ezt a hirtelen hangulatváltozást, de az volt a lényeg, hogy maradhattunk. Visszamentünk a legelőre, ahol minden lovat bemutatott nekünk. Nem voltak sokan, maximum hatan, de mindegyik nagyon barátságos volt. Kiderült, hogy azt a sárgát, aki ismét odajött hozzám, Alíz-nak hívják. Miután mindegyik lovat bemutatta, elmagyarázta, hogy azért volt olyan morcos mikor bejöttünk, mert nem tudta kik vagyunk, és sok gazfilkó jön hozzá, ezért sosem tudja mit várjon. Bocsánatot is kért, így már el is lehet felejteni. Mikor rájöttem, hogy nincs mitől félnem, bátorkodtam megkérdezni, hogy lehetne-e lovagolnunk. Azt válaszolta, hogy amit csak akarunk, majd megkérdezte, hogy melyik lovon szeretnénk. Én egyből rávágtam, hogy Alíz-on, Nate pedig egy mént választott, akit Felhőnek hívtak. Ő is gyönyörű volt, azzal a különbséggel, hogy az ő szőrzete fekete volt, nem sárga. Amíg mi simogattuk őket, Peter, a tulajdonos, visszajött két kötőfékkel, amiket rájuk raktunk, azután kivezettük őket. Az volt a meglepő, hogy úgy tűnt Nate is ért – ha csak egy kicsit is – a lovakhoz. Még sosem mesélt nekem erről.

- Hányszor ültetek lovon? – kérdezte meg Peter, amikor már felnyergeltük a lovakat.

 - Én kiskoromban jártam rendszeresen, de csak egy évig, azóta pedig már eltelt egy kis idő, és ez alatt az idő alatt egyszer sem ültem lovon. - válaszoltam elsőként.

- Én is kiskoromban jártam rendszeresen, de én csak kilenc hónapig. – szólalt meg most Nate.

- De hát az fantasztikus, akkor mehetünk terepre is nem? – mivel mind a ketten bólintottunk, azt mondta, hogy mindjárt hozza a lovát, addig tegyünk pár próba kört a karámban. Így is tett. Elment a legelőhöz egy újabb kötőfékkel, míg mi elindítottuk a lovakat, és bevezettük őket a karámba.

- Nem is mondtad soha, hogy tudsz lovagolni. – mondtam „sértődötten” Nate-nek.

- Kérdezted is valaha? Te sem mondtad. – nyújtotta ki rám a nyelvét. – Amúgy pedig nem mondanám, hogy olyan jól tudok. – Peter bekiáltott nekünk, hogy mehetünk, így elindultunk.

Tizenötödik fejezet

2015.02.01.

Sziasztok!!! Ismét itt vagyok egy új résszel, ami már a tizenötödik fejezet. Nehezen tudom elhinni, hogy már itt tartunk a történetben, de gyorsan megy az idő. Nagyon gyorsan. Remélem tetszeni fog a rész, és ha így van (vagy ha nem is) akkor légyszíves írjatok megjegyzést, nagyon segítene nekem!!! Remélem jól telt a hetetek, és a hétvégétek. Nekem nagyon laza hetem volt, csak a következő lesz nagyon durva, mert mindennap írunk legalább egy dogát, ha nem is kettőt. Ha nektek is nehéz hetetek lesz, drukkolok nektek, és kitartást. Gondoljatok bele, hogy máris február van. Észre sem veszitek, már itt is lesz a nyár. Mármint én ebben reménykedek. 

Jó olvasást, sok puszit,

Kata!

Beverly nem egyedül volt a szobában. Előtte lévő széken is ült valaki, ugyanúgy lekötözött lábakkal és karokkal. Nem tudtak mozdulni. Beverly apjának a keze, éppen a feje fölött volt, és lendült volna, mikor berontottunk. Megállat a keze a levegőbe, majd lassan a teste mellé ejtette, és zavarodottan nézett minket. Felemelte a kezét, olyan „semmit nem csináltam” stílusban, de sajnos nem volt a legjobb helyzetben: a székeken emberek ültek, és egy elhagyatott raktárépületben voltunk. Nem hiszem, hogy ebből bárhogy is ki tud jutni.

Bev arca beesett és sápadt volt. Az elmúlt hétben fogyhatott legalább két kilót, ami rengeteg, hisz pont tegnap olvastam, hogy egy hét alatt az az egészséges, ha fél kilót fogyunk. Egész testét – ami kilógott a ruhák alól – sebek, és véraláfutások festették. Biztos voltam benne, hogy a teste többi része is valahogy így festhetett. Bármit megadtam volna, hogy akár csak egy pillanatra. Mintha gondolt volna a gondolataimban, félénken felém nézett, és mikor az én tekintetem is megállapodott rajta, rám mosolygott. Csak egy rövid pillanat volt, azután vissza is fordult, de mégis örültem neki. Egyáltalán nem volt őszinte, teljesen mű volt, de megnyugtatott. Nem tudom miért.

 Az előtte ülő fiú sem festett jobban. Őt is mindenhol sebek fedték, de ritkábban voltak, mint Beverly-n. Meglepődött mikor berontottunk, talán ő a legjobban, hisz ő azt sem tudta, hogy kik vagyunk. Mármint legalább Bev tudta, hogy én ki vagyok, de a fiú még ezt sem. Sosem láttam azelőtt, szóval gondoltam Beverly sem tudta, hogy ki ő mielőtt ide jött. Viszont észrevehető volt, hogy most már megismerték egymást, és szoros kapocs volt közöttük, például ha az egyik kiszabadult volna innen, a másik biztos lehetett benne, hogy segíteni fog. Hasonlítottak egymásra. Nem kinézetre, de tudtam, hogy természetükben sok közös dolog van. Mindez érződött. A hétben, biztos voltam benne, hogy rengeteget beszélgettek, és megismerték egymást. Mondjuk az biztos, hogy egy ilyen helyen még egy olyannal is összebarátkoznál, akivel addig utáltátok egymást. Rengeteget beszélgetnének, nem lenne jobb dolgotok. A végén pedig összebarátkoznátok. Ez teljesen normális.

 A rendőrök odafutottak Beverly apjához, és bilincset tettek rá, miközben felsorolták az összes bűntettet, amit elkövetett. Nem volt kevés. Én is odarohantam Beverlyhez, kioldoztam a csuklójánál a köteleket, majd a lábánál is. Felpattant, de aztán el is esett volna, ha nem tartom meg. A vállamba fúrta a fejét, és el kezdett zokogni. Biztos voltam benne, hogy az egész heti frusztráció most jött ki belőle. Teljesen gyenge volt, ahogy elvettem a kezemet amivel tartottam, hogy ki tudjam kötözni a fiút is, kezdett összebicsaklani, szóval letettem arról, hogy segítek a másik embernek is, inkább szorosan tartottam, és simogattam a haját. Szerencsére Ty visszafutott a kocsiktól Lucy-val együtt, hogy megnézze, hogy vagyunk, meg vele jöttünk ide, szóval nem igazán hagyhatott volna itt. Ők kiengedték a fiút, aki ugyanolyan ingatagon állt, mint Beverly, de neki pár lépés után minden rendbe jött. Nem úgy mint a karjaimba lévő lánynál. Teljesen összetört, nem tudott leállni a sírással. Sokszor kifújta a levegőt, letörölte a könnyeit, olyan „na most befejezem” módon, de amint elengedett engem, ismét rá tört a sírhatnék, szóval visszajött karjaimba. Nem bírtam tovább maradni ezen a helyen, valahogy mindegyik fal mintha kinevetett volna. Tudtam, hogy csak beképzeltem, de elegem lett. Felemeltem Beverly-t majd, mint a menyasszonyokat szokás, kivittem a kocsikhoz. Szerintem semmiből nem érzékelt semmit, mert ugyanúgy a vállamba fúrta a fejét, és sírt. Beültettem a kocsiba, ahol ugyanúgy folytatta a sírást, a vállamba. Nem bírtam már nézni, egyszerűen szörnyű volt, hogy ilyeneket tettek vele, méghozzá a saját apja. Még én sem bírtam volna elviselni, akkor ő annál még kevésbé. Igaz, hogy erős a természete, de ez mindenkit megrázna. Az ölembe húztam, hogy még jobban érezze, hogy ott vagyok. Mikor hazaértünk anya rohant ki az ajtón, majd sajnálkozva nézte Beverly-t, de a fiút is, akinél nem volt kérdés, hogy hozzánk jön-e vagy sem, nyilvánvaló volt.

 Karjaimban tartott lányt, egyenesen felvittem a szobájába, ott pedig lefektettem. Azt hittem elaludt, de mikor elengedtem a kezét, és kifelé vettem az irányt, hogy pihenjen kicsit, megszólalt:

- Nate, kérlek, nem menj el, maradj. – nyújtotta ki a kezét felém. Egyből irányt váltottam, közeledtem felé, mellé feküdtem, majd fejét a mellkasomra húztam. Simogattam lapockáját, addig, amíg lenyugodott. Tudtam, hogy nem alszik, mert izmai még mindig nem lazultak el, de legalább már nem sírt. Nem akartam elrontani ezt a pillanatot azzal, hogy megszólalok, de szerettem volna tudni pár dolgot.

- Nem akarod elmesélni? – suttogtam olyan halkan, ahogy csak tudtam, de még így is élesen hasított a levegőbe a hangom. Beverly felemelte a fejét, így a szemembe tudott nézni, majd elmesélt mindent az elejétől a végéig. Sokszor megállt, és nem tudtam eldönteni, hogy fogja-e folytatni, de mindig vett egy mély levegőt, és belevágott másodjára. Nem adta fel, erős volt, könnyeit is visszatartotta, még úgy is, hogy tudta, előttem nem kell visszafognia magát. Azt hiszem maga miatt tette. Elmesélte, hogy Mike-nak hívják a fiút, aki valószínűleg most is lent beszélget anyával és Lucy-vel. Azt is elmesélte, hogy Mike a féltestvére és, hogy ő is nagyon meglepődött mikor megtudta, azon meg totál kiakadt, hogy apja megcsalta anyukáját. De azt mondta, hogy annak viszont nagyon örül, hogy végül kiderült és, hogy megismerhette őt. Mindig is hiányzott neki egy testvér, és most végre megadatott neki. A történtek ellenére olyan boldog volt, mint még valószínűleg soha. Nagy mosoly mutatta az arcán, hogy a jövőben, mikor vissza fog emlékezni erre a napra, szeme előtt nem az fog megjelenni, hogy az apja mit csinált vele, hanem az, hogy ezen a napon ismerte meg testvérét, akiről mindig álmodott.  Biztos voltam benne, hogy így lesz.

- Köszönöm, hogy elmondtad, és nagyon örülök neked, de azt is tudnod kell, hogy rám is mindig számíthatsz. – mosolyogtam el rá.

- Tudom, és ezért köszönök mindent. Nélküled még mindig ott lennénk.

- Szeretnél aludni, mert akkor kimegyek?

- Nem, nem vagyok fáradt, mármint de, az vagyok, de most nem tudnék aludni. Lemehetünk? – nézett rám kiskutya szemekkel.

- Persze, lemehetünk. – válaszomra, kikelt az ágyból és meg sem várva engem lemasírozott a lépcsőn. Mintha minden erejét visszanyerte volna, csak attól, hogy az ágyban feküdt, meg beszélt. A bizonytalanság jele nélkül futott le a lépcsőn, és a konyhába meg Mike nyakába ugrott. Elmosolyodtam mikor eszembe jutott, hogy ez a mozdulat teljesen olyan volt, mintha az anyját köszönné meg valami ajándékért. Anya nem volt a konyhában, csak Lucy, meg ugyebár Mike.

- Te miért nem alszol, hugi? – engedte el Beverly-t, és hülye mosollyal nézett rá.

- Mert nem tudok, Mike. – görbítette lefele a száját, és ismét bevetette kiskutya szemeit.

- Szeretnéd, hogy altatót énekeljek? – kérdezte látszólag teljes komolysággal, de aztán kitört belőle a nevetés, ahogy Beverly-ből is. Olyan jó volt nézni, hogy Bev azok után is ami történt, tud mosolyogni, sőt még nevetni is. Lucy is elmosolyodott, ahogy én is tettem. Leültek az asztalhoz, majd megkérdezték, hogy ehetnek-e valamit. Nővéremmel csak bólogattunk, mire Beverly fölállt és kiszolgálta magukat. Mintha itt lakna – ami nem is nagy hazugság – de akkor is olyan jó volt látni. Ahogy megláttam gondoskodni a bátyáról, eszembe jutott sok dolog. Az egyik az, hogy egyszerűen gyönyörű, és ő a legerősebb ember, akit valaha ismertem. Ilyen sok pofon után, még mindig az ajkain van a mosoly. Egy ismeretlen, aki ránézne, biztosan azt mondaná, hogy biztos nagyon boldog életet él, semmi problémával, biztosan csodálatos, tökéletes családja van. Pedig a látszat néha csal. A másik dolog, ami az eszembe ötlött, az az volt, hogy milyen sok dolgon keresztül mentünk együtt, és még mindig együtt vagyunk. Mármint valami olyasmi. Sok akadály volt előttünk, de mi mindet átugrottuk, és most eljutottunk ide. Itt ülünk boldogan, egy új családtaggal. Nem tudnám elképzelni nélküle az életemet, vagy ha el is tudnám, nem akarnám. Abban a pillanatban megfogadtam magamban, magamnak, hogy soha nem engedem el. Szeretném, ha egy nap a feleségemmé válna, majd később a gyermekeim anyja lenne. Sosem gondoltam volna, hogy így fogok majd valaki iránt érezni, mindig azt hittem, hogy csak egy éjszakás kalandok, vagy csak egy hónapos kapcsolatok léteznek, de most rá kellett, hogy ébredjek, hogy ez totál átverés. Aki pedig a kapcsolatokról, azt hiszi, hogy minden csak a szexről szól, az hihetetlen nagyon téved. Annak csak azt tudom ajánlani, hogy keresse tovább a tökéletes pasit/csajt, mert bizony létezik.

 Elbambultam. Nem tudtam levenni a szememet Beverly-ről, ami neki is feltűnhetett, mert felpillantott a szendvicse evéséből, és egyenesen rám szegezte tekintetét. Kérdőn nézett rám, olyan „valami gond van” stílusban, mire én megráztam a fejem ezzel jelezve, hogy semmi sincs, és rámosolyogtam. Ő is visszamosolygott, azután visszafordult a bátyához, aki éppen egy vicc mesélése közben volt. Mind a hármunk figyelmesen hallgatta, majd mikor befejezte azt, elkezdtünk nevetni. Jól esett egy hét után, úgy őszintén nevetni. Nem tehettem ezt a hétben, hiszen, akárhányszor valaki megnevetett, eszembe jutott, hogy lehet, hogy Bev éppen most éli át élete legrosszabb időszakát, én pedig itt röhögök. Szóval ilyenkor abba hagytam. De ma, úgy igazából nevethettem, mert tisztán láthattam, hogy Bev aránylag jól van.

 Mikor befejezték késői vacsorájukat, Beverly bejelentette, hogy eléggé fáradt, és olyan jól esne neki egy normális ágyban aludni. Mind megértettük, szóval vége lett az esti „partinknak” és felmentünk a szobáinkba. Mivel csak egy vendégszobánk volt, oda beküldtük Mike-ot, Bev pedig velem jött, aminek nagyon örültem. Míg letusolt, addig én vártam, és gondolkodtam a dolgokon. Mióta kiszabadítottuk őket, nem is beszéltem Ty-val, meg sem köszöntem a fáradalmát, és azt sem tudom, hogy mit csináltak Beverely apjával. Mivel már későre járt, nem akartam zavarni, de megfogadtam, hogy holnap első dolgom lesz. Míg ezen gondolkodtam, Beverly készen is lett, úgyhogy én is gyorsan elmentem a fürdőbe. Nem sokat lacafacáztam, szerintem össze-vissza lehetett tíz perc, de mikor kimentem az ágyam egyik fele már el volt foglalva, egy alvó lánytól. 

Elmosolyodtam a látványon. Olyan gyönyörű és aranyos volt egyszerre. Arca nyugodt, mintha semmi gondja nem lett volna az elmúlt napokban, testtartása magzatpózban, karjai maga körül, mintha fázna. Gyorsan mellé feküdtem, és betakartam, majd hátulról átöleltem. Kicsit megmoccant, de csak elmosolyodott, nem kelt fel. Egy hét óta először nyugodtan hajthattam fejem a párnára, nem kellett azon aggódnom, hogy az éjszaka közepén telefoncsörgésre kell felkelnem, ami valami rossz hírt tartogat számomra. Olyan boldog voltam, hogy végre a karjaimba tarthatom ezt a gyönyörűséges lányt. Nagyon hiányzott nekem, meg persze Lucy-nak is. Azt gondolnánk, hogy egy hét olyan kevés idő. Igen én is ezt hittem. De mikor a nélkül vagyunk, akivel lenni szeretnénk, akkor már nem telik le olyan gyorsan, főleg ha minden nap, minden perce aggódással telik. Nővéremmel, minden egyes nap együtt voltunk, de mintha teljesen más világban lettünk volna, egymástól távol. Mind a ketten a gondolatainkba voltunk temetkezve reggelinél, ebédnél, és vacsoránál is. Nem is emlékeztem tisztán, de szerintem még beszélni sem beszéltünk egymással. Viszont most már minden visszatérhet a régi kerékvágásba, mármint ez az amire én számítottam. Gondolataim egyszer csak elhalványultak, mindent kizártam a fejemből, és mély álomba zuhantam amellett a lány mellett akit szerettem. Nem is lehettem volna boldogabb.