Második fejezet

2014.09.27

Jó napot! Hogy telt a hetetek? Nekem elég gyorsan, és szerencsére a tegnapi napon is túl vagyok, mikor is három tz-t írtam, ami nem volt valami kellemes, de most itt vagyok, élek és virulok. Nagyon megköszönném nektek, hogyha feliratkoznátok, és írnátok pár sort, mert ezekből látnám, mennyien vagyunk. Nagyon boldog lennék.

U.i.: Remélem tetszeni fog a rész, én személy szerint nagyon élveztem az írását.

Jó olvasást és sok puszi,

Kata

Egy hét telt el az első iskolai nap óta. Ezen az egy héten jobban megismertem Lucyt, és hála neki Natet is, aki eléggé visszahúzódó, de amikor megnyílik (ami elég ritkán fordul elő) akkor nagyon jó fej. Legjobb barátnőmről már nem lehet ugyanezt elmondani. Jól olvastátok.

Legjobb barátnő. Sosem gondoltam volna, hogy ilyet valaha is ki fogok ejteni a számon.

A folyosókon mindenki furán néz a csoportunkra. A szerencsétlen lány véraláfutásokkal és szörnyű természettel, az új csaj, aki könyörtelenül őszinte: ami a szívén, a száján, és a soha meg nem szólaló tesó. Zavaró. Nagyon is. De egyszer az életben nem néznek láthatatlannak. Talán nem ezt akartam, mert most meg mindenki megbámul és véleményt alkot magában, de legalább ne mondják ki. Legalábbis eddig nem merték. Azt hiszem,  nem bírnám ki otthon és a suliban is a bántó szavakat hallgatni.

A suli előtt találkozom Lucyékkal, szóval együtt becsörtetünk a terembe. A diákok végig követik tekintetükkel minden mozdulatainkat, de mi nem zavartatjuk magunkat. Leülök az ablak mellé majd a folyamatosan beszélő Lucyt hallgatom.

- Ülhetnék én Bev mellé? - kérdi halkan Nate mikor barátnőm már készül leülni mellém. Kíváncsian fürkészem, arcát hátha találok valami árulkodó jelét a változásnak, de teljesen semmitmondó.

- Persze. – bólintunk egyszerre Lucyval. Elfoglaljuk helyünket, pont időben, mielőtt a tanár bejön és egy egyszerű „jó napot” után elkezdi az órát, pont ott ahol a múltkor abba hagyta. Hogy hogy jegyzi meg? Fogalmam sincs, de egyszerűen hihetetlen a memóriája. A szemem sarkából folyamatosan a mellettem ülő Natet néztem. Amikor észrevette, hogy őt nézem felém fordult ridegen,én pedig kínosan elkaptam a fejemet. Gondoltam biztos mondani akar valami, de semmit nem csinált, csak a tanárt hallgatta figyelmesen. De én egyszerűen képtelen voltam odafigyelni. Minden rezdülését szemmel tartottam, majd mikor azt hittem, hogy na most fog mondani valamit, csak egy tollat kért kölcsön. És ez az agyamra ment. Nem bírtam elviselni, hogy ilyen közömbösen viselkedjen velem. Nem értettem mi baja lehet. Mindig szeretetteljesen nézett rám, egy kedves mosollyal az arcán, de most… Most mintha idegenek lennénk. Mit tehettem? Mivel bánthattam meg?

Hosszú, óráknak tűnő percek után végre megszólalt a szabadságot jelentő csengő, én pedig se szó se beszéd kiviharzottam a tanteremből. Nem bírtam azt a feszültséget Nate és köztem, úgy, hogy azt sem tudtam mit a jó eget csináltam. Halványlila gőzöm nem volt. A szekrényemből kivettem a házikhoz való könyveket, majd beviharoztam a könyvtárba. Amint megéreztem a könyvek régies illatát egyből elfogott a megnyugvás. Egy teljes percig, mert utánam ismét nyílt az ajtó, és Nate lépett be rajta, szinte fellökve engem, aki az ajtóban megtorpantam.

- Bocs. – sajnálkozott, nem túl sok őszinteséggel a hangjában. Készült elmenni mellettem, de én megragadtam a karját, majd kihúztam a könyvtárból, a folyosóra.

- Mi bajod van? – ripakodtam rá nem a legkedvesebben. – Mi rosszat csináltam?

- Semmit nem csináltál, engedj már el. – mordult fel dühösen, majd fájdalmas gyorsasággal kikapta a csuklóját a kezeim fogságából majd elviharzott. Még mindig nem értettem mi baja van, de legalább szóba állt velem. Hurrá! Fél siker. Próbáltam megkeresni a suli folyosóin Lucyt ő hátha tud valamit, de sehol sem találtam. Itt valami nagyon nincs rendben. Hisz barátnőm általában az utolsó aki kirakja a lábát a suliból. Addig meg minket boldogít csodálatosan humortalan vicceivel.

Visszamentem a könyvtárba, majd a könyveimbe temetkeztem. Észre sem vettem, de már elmúlt hét óra engem pedig ki fognak nyírni. Gyorsan összekapkodtam magam, majd futásnak eredtem. Hét óra harmincötkor léptem át a ház küszöbét. Hallottam a közeledő lépteket, és bármennyire próbáltam halkan becsukni az ajtót, majd felosonni a lépcsőn tudtam, hogy ezzel már rég elkéstem. Apám szinte futva tette meg a nappali és az előszobai kis távot, így még meg sem fordultam, már a tarkómnál éreztem a tenyerét. A hirtelen jött erőtől a fejem odacsapódott az ajtónak, ami abban a pillanatban apró darabokra tört. Az üvegszilánkokat mindenhol éreztem. Elviselhetetlen kín járta át a testemet. Aztán feladtam. Nem bírtam tovább. A földre rogytam, elterültem. Apa már rég visszament a „fontos” dolgaihoz, én pedig próbáltam felkelni. Sokszor visszaestem, de a tízedik próbálkozás után, szerencse fel bírtam kelni. „Gyors” léptekkel felmentem a lépcsőn, majd a szobámba érve előhúztam egy hátizsákot az ágyam alól. A szekrényem ajtaját kicsapva bedobáltam pár pólót, pulcsit, nadrágot, bugyit, zoknit, majd a fürdőszobába lépve, onnan is kikapkodtam a legfontosabbakat. Felvettem egy cipőt, majd lefele indultam. Minden ízületem sajgott. Ahogy a lépcsőn osontam, a combomba, a hátamba, a karomba, a vádlimba egyszerre nyilallt bele a görcs. Az arcomon lévő sebek, folyamatosan hasogattak, emiatt képtelen voltam elfelejteni a pár perccel ezelőtt történő kínszenvedést. Mintha amúgy el tudnám felejteni. Sikeresen leértem, és az ajtó küszöbét is probléma nélkül átléptem.

Szabadság. Az első dolog ami eszembe jutott. Tudtam, hogy egyszer visszakell ide jönnöm, de egyszerűen képtelen voltam elképzelni azt a napot.

Az utca sarkáról, a házunkat nézve, önkénytelenül eszembe jutottak a szép idők. Mikor anya mg élt, és semmi problémám nem volt. Mindig boldog voltam,és egy-egy kisebb beszélgetés végett pár osztálytársammal nem tudtam elképzelni, hogy miről beszélnek. Mindig azt mondták, hogy olyan szomorú vagyok. Ötletem sem volt, hogy miről beszélhetnek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer rá fogok jönni. Nem is csak rájönni, hanem át is érezni. Csak míg ők egy új játékért siránkoztak, addig én a régi édesanyámért.

A gondolataimból visszatérve, ismét a házra néztem, és már csak szenvedést láttam benne. Semmi boldogságot, vidámságot. Csak kínt, fájdalmat, gyötrelmet. Sosem akartam visszatérni. Miközben elindultam az ismeretlenbe, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen is lenne, egy szerető apával élni.  Aki mindennap vár rád, megkérdezi milyen volt a suli, segít a leckékbe. De rá kellett jöjjek, hogy ilyen apám sosem volt és sosem lesz. Eddig észre sem vettem. Mindig anya segített mindenben. Apa csak mosolygott meg bólogatott. Talán jobb is így, hogy megtudtam milyen is igazából a férfi akivel egy házban lakom.

Már legalább egy órája sétálhattam. Minden testrészem kínkeservesen fájt. Valahová muszáj volt mennem. Egy lehetőségem volt. Betájoltam, hogy hol járhatok, majd elindultam a  szerintem helyes irányba. Körülbelül fél óra múlva meg is érkeztem. Csodálkozva néztem a hatalmas házra. Falai szépen fehérre vakolva. Kertje teljesen zöld, tele csodálatosabbnál csodálatosabb virágokkal amik teljesen szimmetrikusan helyezkedtek el. Körbe néztem hátha rossz helyen járok, de miután megláttam a házszámot, és ismerősnek csengett, rá kellett jöjjek, hogy már pedig jó helyen járok. Igaz csak egyszer hallottam az utca és a szám nevét, de arra tisztán emlékszem, szóval nem lehetek rossz helyen. És most kellett rádöbbentem, hogy semmit sem tudok róluk. Sosem meséltek nekem az otthoni életükről mindig csak arról, hogy hova fognak menni suli után, és hogy nincs-e kedvem velük menni.  Például olyat még sosem hallottam, hogy menjünk haza, és ma legyünk inkább ott. Program program hátán. Lehet, hogy nekik sem olyan jó az életük mint ahogy mindenki gondolja? Hisz csak rá kell nézni a házukra. Minden olyan tökéletes, pont ahogy az életük.

Félénken lépkedtem be a kapun, majd az ajtónál elkezdtem keresni a csengőt, de mire oda értem már tárva nyitva volt az ajtó, és egy első látásra szimpatikus nő fogadott hatalmas mosollyal, de miután jobban szemügyre vett lefagyott a mosoly az arcáról. Mivel most nem követtem el ugyanazt a hibát,mint a pontosan tudtam mi váltotta ki belőle ezt a reakciót. Az arcom tele véraláfutásokkal és megalvadt vérrel.

- Jó estét, elnézést a zavarásért, de Lucyt keresem, jó helyen járok? – kérdeztem halkan.

- Persze, hogy jó helyen jársz, te vagy Beverly ugye? – varázsolt magára egy mosolyt.

- Igen, én vagyok.

- Örvendek, én pedig Lucy és Nate édesanyja, de mit állunk itt kint, fáradj beljebb.-  mosolygott ismét rám, majd beterelt. Óvatosan felnéztem. És akkor megpillantottam a barátaim házát. Leesett az állam. Minden olyan tiszta és gyönyörű volt. Ahogy beléptél egy előszoba tárult eléd, de nagyobb mint eddig bárhol láttam. Utána ha folytattad az utad, két lépcsőt pillantottál meg, akik egy helyre vezettek. Mi elfordultunk balra, és a nappaliba érkeztünk. Egy nagy dívány volt középen előtte pedig egy óriási plazma tévé. Az ülőalkalmatosság mögött pedig egy tágas étkezőasztal.

- Foglalj helyet. – intett a kanapé felé,mire engedelmesen lehuppantam. – Szólok a gyerekeknek, addig is kérsz valamit enni vagy inni? – miután megráztam a fejem elindult felfelé én pedig jobban körül néztem. Észrevettem még egy kandallót is, amin hibátlan családi fotók helyezkedtek el. Próbáltam keresni a mi házunkba is ilyet, de nem volt. Az egyiken apa nem mosolyog, a másikon anya, a harmadikon pedig én. A negyediken pislogunk, az ötödiken pedig szörnyen erőltetett a mosolyunk. Mi nem vagyunk tökéletesek, sosem voltunk. Pedig én mindig abban a hitben éltem. Szerencsére felébredtem az álomból.

Hirtelen valaki megérintette a vállamat, és meg azon nyomban megfordult, rémülettel a szemembe. Kísértetiesen hasonlítottak ezek a mozdulat a pár órával ezelőtt történtekre. Nate rémülten elkapta a kezét, majd aggódva végigmért. Aztán meghökkenő dolog történt, mert a mellkasára vont, és elkezdte simogatni a hajamat megnyugtatóan. És ebben a pillanatba eltört a mécses, elkezdtem keservesen sírni. Kezeimet nyaka köré fontam. Mintha az évek alatt felgyülemlett düh, csalódás, kínszenvedés egyszerre tört volna ki. Halványan érzékeltem, hogy valahova leültünk, és hogy nyugtató simogatását még folytatja, de valahogy sehogy sem akartam abbahagyni. Csak sírtam, és olyan érzésem volt, hogy napokig tudnám folytatni, de ez az állításom hamissá vált, amint pár óra múlva felnéztem, és elvesztem Nate szemeibe. Senki nem volt a szobába rajtunk kívül, én meg nem értettem, hol lehet Lucy. De miért is érdekelt ez engem? Itt van mellettem az a személy aki az utolsó pár órában csendesen ült mellettem, egy szót sem szólva, csak vigasztalva Semmit nem mondott, kérdezett, de még csak nem is suttogott olyanokat, hogy „minden rendbe jön”. És ezért roppant hálás voltam neki. Szinte szétestem belülről, de mégis boldog voltam, hogy egy ilyen barátot tudhatok magamnak. Boldog. Két éve ki sem ejtettem ezt a szót a számon, és most mégis megtörtént.

 

Első fejezet

2014.09.18.

Sziasztok kedves olvasóim! Köszöntelek bennetek az új blogomon, remélem tetszeni fog. Nem nagyon akarom húzni az időt, csak szeretném megköszönni, hogyha olvassátok a blogomat. Hetenként tervezem a részeket, de biztos lesz benne néhány elcsúszás. Általában hétvégenként érek rá, szóval akkorra várható. Nagyon jó olvasást, és ha tetszett vagy akkor is ha nem, kommentjetek, mert akkor tudom, hogy mit kéne javítanom. 

Jó olvasást, sok puszi,

Kata

 A nyaram kínszenvedés volt. Próbáltam a legkevesebbet összefutni Apával, ami azt jelenti, hogy a vakáció nagy részét a szobámban töltöttem. De sajnos még így is szereztem jó néhány új sérülést. A könyvtárba sem mehettem, mert az ilyenkor zárva van, meg talán özvegy szülőm se engedett volna el, hisz biztos azt hinné, hogy valami tervet szövögetek, mert tanulnivaló nincs. Még az kéne, hogy bedühödjön azért, mert a könyvtárban voltam és olvastam. Inkább hanyagolom. Holnap van az első suli nap. Hurrá! Mennyire vártam már ezt a mondatot mikor ezt mondhatom. El sem tudjátok képzelni. Na persze, ez nem egy normális gimisnek a reakciója, de rólam tudni kell, hogy nem vagyok normális, pontosabban az életem nem normális, ezért örülök, hogy a holnapnak a nagy részét nem kell itthon töltenem.

Lépteket hallok a lépcső felől. Egész testemet elfogja a rémület. Remeg az összes végtagom. Hisz az emeleten csak az én szobám van, a fürdőm és még egy vendégszoba, de gondolom nem ezekért caplat fel. Az ajtót feltépik. Ebből tudom, hogy dühös, és az nagyon nem jó jel. Az asztalomnál ülök, nem merek megfordulni. De ez nagy hiba, mert hirtelen egy óriási ütést érzek a tarkómnál. Azután pedig a szék a padlónak csapódig, vele együtt én is. A hátamba fúródik a háttámla, amitől kicsúszik egy kis sikoly a számon, de vissza kellett volna tartanom, mert ez is csak felidegesítette Apámat, és egy jó nagyot csapott az arcomra, de ez nem a tenyere volt. Valami sokkal, de sokkal keményebb, ami sokkal, de sokkal nagyobb fájdalmat okoz. Azután meleg folyadékot érzek lecsorogni. Halkan, de észlelem, ahogy a támadóm elhagyja a szobámat, és mint aki jól végezte dolgát, lekocog a lépcsőn. Mintha semmi sem történt volna. Pedig igenis történt, óriási dolog. A saját apám szinte ájulásig vert. Ezelőtt még ugyanúgy volt egy kis reményem, hogy meg fog változni, és nem fog többé fájdalmat okozni. De az a nagyon kicsi csepp remény is kialudt ezután. Sosem fogom megbocsájtani. Milyen ember az, aki ilyet tesz a saját tulajdon lányával? Az már nem is ember hanem egy vadállat.

Lassan, óvatosan felemelkedek. Minden egyes ízületem fáj. A parketta tiszta vér, de ezzel most valahogy nincs erőm foglalkozni. Elcsoszogok a szekrényemig amiből kiveszek egy tiszta pizsit, majd átmegyek a fürdőmbe. Levetkőzőm és a zuhanykabinba lépek. Megnyitom a csapot. Ordítanék fájdalmamban. A víz behatol a sebeimbe, nekem pedig össze kell szorítanom ajkaimat, nehogy kicsússzon a számon egy óriási sikoly. Észre sem veszem, hogy sírok. A könnyeim a vízzel, és a vérrel együtt gördülnek le testemen, egészen a lefolyóig ahol eltűnnek. Mintha soha itt sem lettek volna. Bár én is megtehetném ezt. Eltűnnék, hogy apa még csak a nevemet se hallja soha többé. Az lenne a mennyország. Nem lenne több gondom az életbe.

  Minden rendbe jönne. Nem is tudom. Talán el kéne szöknöm? Javítana a helyzetemen, vagy csak rontana? Itt van ez a sok kérdés, de én egyre sem tudom a választ. Egyetlen módja lenne a válaszadáshoz: ha tényleg elmennék. De tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni. Nem vagyok én az a fajta lány, aki megfutamodik a problémák elől. Meg amint már mondtam, csak egy évet kell még kibírnom, azután mehetek, egyetemre olyan messze amilyen messze csak tudok. Ebben a tervemben senki nem fog meggátolni. Ez az egyetlen biztos pont az életemben, ebből nem engedek senkinek sem.

Az ébresztőóra csörgése élesen hasít a levegőbe. Nagy nehezen felülök, és kinyomom. Ahogy hallom, Apa már elment dolgozni, bár fogalmam sincs, mikor indult, ha reggel hétkor már nincs itthon. Az igazat megvallva azt sem tudom mit dolgozik, ilyen komolyan. Elvileg építész, de még egyetlen művét sem mutatta meg nekem, mindig csak beszélt róluk, de azt meg olyan valósághűen, hogy csak most jövök rá, hogy mindez lehet, hogy nem is igaz. Hisz anya sem mutatott nekem soha semmit, ami apának a munkájával kapcsolatos. Bassza meg, lehet, hogy egész eddigi életemben egy nagy hazugságban éltem. Mármint, két hazugságba éltem? Hisz itt van Apa valódi énje és még a munkája is. Vagy még többe? Mit rejtegethet még az Apám előlem?

Besietek a fürdőbe, elvégzem a szokásos reggeli teendőimet, majd lemegyek a konyhába. Egy mély tálba öntök egy kis gabonapelyhet, amit a hűtőből kivett, tejjel összekeverem. Jóízűen elfogyasztom, majd felrohanok a lépcsőn, fogat mosok, azután elhagyom a házat. A suli felé veszem az irányt, majd egy pillanatra elgondolkozom mi fog rám várni ebben az évben. De nem akarok ezen sokan tűnődni, szóval inkább felsétálok azon a három lépcsőfokon, majd mikor készülök kinyitni a bejárati ajtót, erős fájdalmat érzek az orromnál. Azután pedig meleg folyadék folyik egészen a földig. Csak utána jöttem rá, hogy valaki éppen akkor akart kifelé jönni az ajtón, amikor én befele. – Úristen, nagyon sajnálom. – szabadkozik egyből egy srác. Felpillantok rá. Abban a pillanatba megpillantom Őt. Döbbenetet, és aggódást látok kék szemeiben. Barna haja jól fésülten állt a fején, majd hirtelen megragadta a karomat, de én abban a pillanatban összerezdültem, és gyorsan kiszabadítottam a karomat. A fiú furán nézett, de nem kérdezett semmit. Hálás voltam neki. Aztán elindult befelé, én pedig követtem őt.  Nem tudtam mit akar, de aztán megszólalt: - Tudod hol van a betegszoba? – miután óvatosan bólintottam, felnéztem rá, ahol megpillantottam kérdő tekintetét. Aha most már minden világos. Új gyerek. Miért is nem jöttem rá? Hisz teljesen olyan a tekintete. Pont, mint nekem volt mikor először beléptem ebbe az őrültekházába. Óvatosan rámosolyogtam, majd fordult a kocka. Én fogtam meg az új srác karját, majd el kezdtem húzni az első emeletre. Mindenki engem nézett, de nem értettem miért. Amint felértünk és elértük a szobaajtót kezdtem volna a búcsúzkodást, de rá kellett jöjjek, hogy nyitva sincs, még túl korán van ahhoz, hogy az ápolónő betolja a seggét. Így már csak a lánymosdó maradt, ahova gyorsan be is mentem, mert a kezem tiszta vér volt. Lemostam mindent, majd felnéztem egyenesen a tükörbe. Tegnap óta először. Megértettem mit nézett mindenki. Megértettem a döbbenetet mindenkin és az aggódást az új srác szemében. Szinte az egész arcomat egy nagy véraláfutás díszítette. Hogy lehettem ekkora idióta? Miért nem néztem a tükörbe egyszer sem? Hogy tehettem ezt? Mivel ez egy kis város, biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb Apa fülébe jut a hír. Rá fogják kenni. Mondjuk, az lenne az igazság, csak az a gond, hogy biztos kitalál majd valami számomra bántó dolgot, és azt fogja terjeszteni. Sosem tenne olyat, amivel a hírnevének tudna ártani. Az viszont nem érdekli, hogy velem mi van.

Gondolataimat az ajtó nyitódása zavarja meg. Oda se fordulok. Nem akarom, hogy még többen lásság az arcomat. – Tessék. – óvatosan felemelem a fejem, és egy mosolygós lány pillantok meg kezében alapozóval. Furcsán nézhetek rá, mert elneveti magát. Nem tudtam mire fogni, de arra lettem figyelmes, hogy egyik pillanatról a másikba belőlem is kitörik a nevetés. A kisugárzása olyan boldog volt, hogy nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer újra ilyen önfeledten nevethetek majd, mintha semmi gondom nem lenne.

Óvatosan a sminkért nyúlok, majd hálásan nézek az előttem álló lányra. –Ohh bocsánat, a nevem Lucy. A tied pedig….

- Az enyém Beverly. – mosolyogtam rá, majd felkentem a maszkomat. – Nagyon szépen köszönöm. – adtam vissza az alapozót, majd kifele indultunk, ahol meglepetésemre ott állt az új srác, és nagyon úgy tűnt, hogy minket vár. – Beverly, ő itt az ikertesóm, Nate. – szólalt meg Lucy, és mellé állt. Egyből észrevettem a hasonlóságokat. Mindketten kék szeműek, a hajuk is ugyanolyan, és az arcformájuk is. Hogy nem vettem észre? – Igen, már találkoztunk. – mondtam halkan. Lucy feltűnően kapkodta a fejét közöttünk aztán önelégülten elmosolyodott. – Mi az? – kérdeztem meg.

- Semmi. – legyintett, de még mindig mosolygott. Tudtam, hogy valamit titkol. – Na menjünk. – ragadta meg a karomat, de én ezen a napon másodjára összerezdültem és ismét kikaptam a karomat Lucy tenyere közül. Mintha észre se vette volna, tovább haladt, majd megkérdezte melyik osztályba járok. Miután kicsit zavartan válaszoltam felragyogott az arca majd rávágta, hogy mi is. És boldog voltam. Mert végre úgy éreztem, hogy ezt az évet nem fogom egyedül tölteni, mint az eddigieket.

 

Prológus

2014.09.07

Lassan sétálok hazafele. Legszívesebben kifutnék a világból, vagy legalább késleltetném a hazaérkezésemet, de nem tehetem, mert azzal is csak rontanék a helyzetemen. Sosem hittem volna, hogy ilyen borzasztó életem lesz, azok után, ami történt. Mindig is azt gondoltam, hogy mi tökéletesek vagyunk. Hogy senki és semmi nem teheti tönkre az életünket. De sajnos megtörtént. Minden elromlott körülöttem.

Tisztán emlékszem arra a napra. Minden apró részlet belevésődött az agyamba. Minden nap, minden órában, minden percben és minden másodpercben kísértenek az emlékek. A nyár utolsó hetében jártunk, és úgy döntöttük elmegyünk egy közös, családi nyaralásra. Amikor odaértem nem akartam hinni a szememnek. A szüleim egy gyönyörű tóparti kunyhót béreltek ki. Egy hétig voltunk ott. Minden napja tökéletes volt. Boldogan keltünk, boldogan feküdtünk le egy „fárasztó” nap után, ami igazából csak annyiból állt, hogy egész nap fürödtünk és sütkéreztünk a napon. Aztán az utolsó nap, indulás előtt anya bejelentette, hogy ő még elmegy egyet úszni, már úgyis bepakolt mindent. Apával csak bólogattunk, de nem nagyon foglalkoztunk a kérdéssel, mert éppen teljesen bele voltunk merülve a pakolásba, nehogy valami ne férjen be. Miután mindent bepakoltunk, kihordtuk a cuccokat a kocsiba. És akkor lett tragédia az életemből. A víz piros volt egy nagy foltban. Anyának csak a feje búbját láttuk. Berohantam a vízbe, de már akkor tudtam, hogy elkéstünk. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy elvesztettem az édesanyámat. Apa teljesen összetört. Leroskadt a földre, és csak a fejét rázta, miközben azt mondogatta, hogy „nem, nem, nem, ez nem lehet a igaz!”. Én sírva fakadtam, nagy nehezen összegyűjtöttem minden erőmet ami maradt, és kiúsztam a partra. A homlokra roskadva zokogtam. Nem hittem volna, hogy én is tudok sírni. Azelőtt sosem sírtam. Pontosabban soha nem volt rá okom. Minden olyan tökéletes volt. Mindig boldogok voltunk. Ezen a napon a boldogságomnak viszont vége szakadt. Több óra után hívtuk a mentőket, akik persze nem tudtak semmit csinálni. Már nem is reménykedtem benne. Egy utolsó pillantás után, apával szomorúan beszálltunk az autóba és elindultunk. A három órás úton egyszer sem szóltunk egymáshoz. Mindketten a saját gondolatainkba voltunk temetkezve. Hazaérve, apa kipattant a kocsiból, és berohant a házba. Kíváncsian szaladtam utána, tudni akartam mi ez a fontos dolog hirtelen. De ledöbbentem. Apa a konyha felső polcáról vett le éppen egy vodkás üveget, és úgy ahogy volt meghúzta. Aztán bevonult az egésszel a nappaliba, és levetette magát a kanapéra, majd a tévét bámulta üveges szemmel, miközben másodpercenként kortyolt egy jó nagyot a károsító alkoholból.

- Apa az nem old meg semmit, szerintem nem kéne- böktem az üvegre.

- Ne mondd meg, hogy mit kéne, és, hogy mit nem. Nem rád tartozik.- válaszolt idegesen, dühösen, és olyan hidegen, ahogy még sosem hallottam. Jobbnak láttam elmenni, de sajnos túl késő volt. Apa a hátamnál termett, és megragadta a csuklómat. Azután olyat tett, amit soha az életbe nem fogok elfelejteni. Azelőtt eszembe se jutott, hogy mit vált ki az alkohol az emberekből. Pedig figyelhettem volna jobban. Mondjuk belegondolva apa ihatott kb. egy pohárnyi vodkát, az meg neki sosem ártott meg. Nem is az alkohol az oka annak, hogy apa hirtelen ilyen erőszakos, és agresszív lett? Nem bizony, hanem ő így van csinálva. Csak azelőtt ezt nem tehette, mert ott volt anya, akit szeretett, és ha megtudta volna, hogy a férje bántalmaz engem, akkor haladéktalanul feljelentette, és elvált volna. Úgyhogy miután apának már nem állt az útjába szeretett felesége, bátran csinálhatott azt, amit akart.

Minden olyan gyorsan történt. Apa tenyere felemelkedett a levegőbe, azután olyan erősen csapódott az arcomhoz, hogy elestem közelebbről megismerve a padlót. Nem tehettem semmit. A pofon olyan erős volt, hogy még másnap is éreztem a helyét, és az arcom is piroslott. Ez volt életem első pofonja. Este az ágyamban, reménykedtem. Reménykedtem, hogy nem fog többször előfordulni. Hiszen a remény hal meg utoljára, nemde? Másnap reggel a reményeim sajnos eloszlani látszottak, mikor a teendőim után lementem a konyhába, hogy reggelizzek. Apa is a konyhában volt, háttal nekem, a pultnak dőlve, éppen a kávéját kavargatta. Odamentem, de pont akkor fordult meg, mikor én egyáltalán nem számítottam rá, így összeütköztünk. Egy ideig farkasszemet néztünk, azután apa keze ismét az arcomon landolt. „Szerencsére” most bal kézzel ütött, így már mind a két oldalam egy szinten fájt. Ezen a reggelen vesztettem el az összes reményemet, a bizalmat, a szeretetet apám iránt, és bárki más iránt… Jégkirálynő lettem. Bármilyen érzelem volt is a szívemben, senki nem láthatta rajtam. Álarcot húztam magamra, és egy alaposan megépített falat vertem magam köré, ezzel megvédve magamat mindentől és mindenkitől. Mindennapjaimat a tanulás, és az olvasás a könyvtárban töltötte be. Próbáltam minél később hazaérni, hogy ne kelljen annyi időt egy légtérben tölteni az apámmal, így kevesebb esély volt arra, hogy bánthasson. De így is elég gyakran előfordult. Minden egyes nap. Tudtam, hogy már semmi nem állíthatja le, csak az ha visszajönne anya. De ez nem fog előfordulni.

Ez volt 15 évesen. Minden két évvel ezelőtt kezdődött. Most 17 évesen már megszoktam, azt, hogy minden nap lopakodnom kell a házban, hátha nem hall meg, hogy az a legjobb, ha egész nap a szobámba kuksolok, és ki sem mozdulok onnan, hogy akkor menjek el tusolni, mikor ő már lefeküdt, szóval éjfél után. Hogy ne szóljak hozzá, az csak rosszabbítana a dolgokon, hogy menjek el bevásárolni suli után, hogy mindig legyen friss kenyerünk, vagy vacsorára valónk, hogy hétvégenként takarítsam ki az egész lakást, hogy minden csillogjon villogjon, hogy sokkal jobb ha csak csendbe hallgatom a sérelmeit és tűröm a pofonokat. Mind ezt már megtanultam a két év lefolyása alatt. Már mindent tudok. Csak azt nem, hogy mi rosszat tettem, hogy ezt érdemlem. Miért velem teszi ezt a Sors? Most komolyan, lehet, hogy voltak kisebb hibáim, de olyan súlyos dologra nem emlékszem, amiért ezt az életet érdemelném. De mindez nem számít, mert már csak egy év van hátra ebben a pokolba. Azt már fél lábon is kibírom. Egyedül. Nincs senkire szükségem. Mindent meg tudok oldani egymagamban is.