Tizenegyedik fejezet

2014.12.31.

Sziasztok kedves olvasóim! Megérkeztem az új résszel. Lesz egy következő bejegyzésem, abban írnék majd többet, ebben most egyenlőre csak az új fejezet lesz.

Jó olvasást, Kata!

- Szerinted mikor engednek haza… mármint ki innen? – kérdeztem egy kis csend után Nate-től. Nem válaszolt, csak megemelte az ujját, olyan „várj, mindjárt jövök” mozdulattal, és kiment a szobából. Kb. tíz perc után visszajött, és mivel, zavartan néztem rá, csak annyit mondott, hogy: - Minimum két nap, maximum egy hét. – aha, szóval elment megkérdezni, azt amit tudni szerettem volna.

- Ohh, köszönöm. – érzékenyültem el, persze nem akartam igazán kimutatni, szóval csak néztem Nate-t.

- Nagyon szívesen, amúgy pedig mondtam, hogy hozzánk bármikor jöhetsz. Sőt, legalább addig, amíg fel nem épülsz, kötelezlek téged meg legalább szem előtt leszel, és ha nem is én, de anya tud téged ápolgatni.

- Tudom magamat ápolgatni, azzal semmi gond nem lenne, viszont az a helyzet, hogy csak hozzátok tudok menni vagy az utcára. Úristen… - sápadtam le. Nate is észrevehette, mert gyorsan felpattant a székéből, és mellém ült az ágyra, megfogva a kezemet. – Mi történt Bev? – kérdezett rá aggodalomtól csillogó szemekkel. Nyilván nehéz volt engem követni, hisz pár pillanattal ezelőtt még teljesen jól voltam, vagyis kívülről úgy nézett ki, mintha teljesen jól lennék. Az más kérdés, hogy belül, hogy éreztem magam. A másik percben, pedig gondolkodom, aztán rájövök valamire, és teljesen kiakadok. Vettem egy nagy levegőt, majd azt lassan kifújtam. Ezzel a mozdulatsorral próbáltam erőt meríteni, hogy végre meg tudjak szólalni.

- Még nem vagyok tizennyolc. Nem vagyok nagykorú. Ha megtalálnak az utcán, vissza fognak vinni apához, hisz ő mégis csak az édesapám. De én ott egy napot sem akarok maradni. –panaszoltam.

- Bev, ugye tudod, hogy egy nap muszáj lesz följelentened, különben egész életedben attól fogsz félni, hogy egy nap majd megint azt teszi veled, mint korábban. Nem élhetsz félelemben. Azért meg ne aggódj, hogy vissza kell menned hozzá. Nem engedem, nem engedjük, és nálunk maradsz.

- De Nate, nem lehetek örökre nálatok. Csak púpnak érezném magam a hátatokon.

- Nem leszel örökre nálunk. Nekem azt mesélted, hogy egy év és mész egyetemre. Ez a terved nálunk sem fog változni. Egy év nem sok idő, majd meglátod. Az meg az eszedbe se jusson, hogy púp vagy a hátunkon, mert ez nem igaz. – hálásan mosolyodtam ismerősömre, mert sikerült neki. Sikerült lenyugtatnia, és meggyőznie, hogy hozzájuk mehetek. Sosem voltam az az ember, aki sokakban megbízott, főleg nem ilyen kevés idő alatt. De Nate-nek ez is sikerült, pedig pár órája ismerem. Mármint igazából ismertem már, de sajnos vagy nem sajnos, ismét meg kellett ismernem. Ezek után még sokat beszéltünk, de semmi fontosról. Pontosabban Nate nem szállt le ARRÓL az estéről, részletesen elmesélte, bármennyire nem akartam, és minden erőmmel ellenkeztem. 

A történet végére, már teljesen leizzadtam, és éreztem, hogy az arcom tiszta vörös, és lassan felrobban. Mindent elmesélt a kapcsolatunkról, ami tényleg egy fogadással kezdődött, de – igaz, hogy nem volt alkalmunk még beszélni róla – a végén már nem csak amiatt voltunk együtt. Ez is zavarba hozott, és többszörösen lenézést kértem, hogy nem emlékszem rá, és azért is, hogy most még nem lehetünk együtt. Még nem éreztem volna helyén valónak. Igaz, hogy olyan volt mintha már évek óta ismerném, de akkor sem. Megint meg kell teljesen ismernem, minden mozdulatát, minden olyan dolgot, amit nem szeret, és azokat is amiket szeret. Szerencsére megértett engem és nem erőszakoskodott, sőt azt mondta, hogy örül neki, hogy ismét a szívembe kell férkőznie.

Ötkor belépett a terembe Lucy. Teljesen frissnek, és kipihentnek nézett ki, amiért büszke voltam magamra. Ha nem küldtem volna haza – bátya segítségével – akkor, teljesen letört lenne. Nate-re néztem, hogy ellenőrizzem az ő állapotát is, de ő teljesen jól nézett ki. Mosolygott nővérére és rám is, folyton beszélt, semmi problémája nem volt.

- Milyen frissnek nézel ki. – mosolyodtam Lucy-re.

- Az is vagyok. – kiáltott boldogan. – Még többet dogok beszélni. – vigyorodott le gonoszan.

- Az engem nem zavar.

- Egy idő után fog, hidd el Bev. – fogta a fejét Nate. Jól ismerte nővérét, én pedig bíztam Nate-ben. Szóval elképzeltem, hogy Lucy egyfolytában beszél, be sem áll a szája, öccse pedig fájdalmasan nézi, és muszáj volt elnevetnem magam.

- Mikor engednek ki? – fordult felém, miután Nate-re vetett egy gyilkos pillantást.

- Minimum két nap, maximum egy hét, - idéztem fel barátom szavait. – a javulásomtól függ, bár én már teljesen jól érzem magam, szóval nem értem miért kell még mindig itt döglenem.

- Lucy, Bev hozzánk jön miután kiengedték, ameddig nem megy egyetemre. – jelentette ki Nate, én pedig szégyenkezve néztem Lucy-ra. Tudtam, pontosabban reméltem, hogy semmi kifogása nem lesz, mégis szörnyen éreztem magam. Olyan ciki volt, hogy náluk kellett laknom, mert nem volt senkim. Nem éreztem helyénvalónak. Ennek a gondolatmenetnek köszönhetően, eldöntöttem, hogy találni fogok egy munkát, és bele fogok fizetni a költségekbe. De ezt nem szándékoztam elmondani nekik, mert úgysem engedték volna. Igaz 

nem ismerem az anyjukat, de érzem, hogy majd vele el fogjuk tudni rendezni. És jól is gondoltam.

Három nap múlva kiengedtek, mert az orvosok is rájöttek, hogy semmi bajom, és, hogy felesleges lenne bent tartaniuk, ugyanúgy gyógyulok „otthon” is. Szóval Nate-ék hozzájuk vittek, és megismerhettem az anyját.

Hétfő volt, és barátaimnak suliba kellett menniük. Nekem még szerencsére nem volt kötelező, orvosi igazolásom volt. Így az ideiglenes otthonomba maradtam, Nate és Lucy anyjával. Hallottam, hogy valaki halkan lépked a lépcsőkön, aztán a csak behajtott ajtón megpillantottam Mrs. Roberts-et. Amint észrevette, hogy észrevettem elmosolyodott és beljebb lépett. Csodálom ezt az asszonyt. Emlékeztet az édesanyámra, aki már nem lehet itt. Tudom, hogy barátnők lettek volna, annyira sok közös témájuk lehetett volna. Például mind a ketten mindig kézműveskednek valamin, vagy karácsonyi díszeken, vagy húsvétikon, és annyira beleélik magukat. Mind a ketten szeretnek sütni, mármint az még nem tudom, hogy Mrs. Roberts szeret-e, de az biztos, hogy szinte az egész napját a konyhában tölti, ha nem megy dolgozni. Még csak két napja vagyok itt, de teljesen olyan érzésem van, mintha máris a család része lennék.

Mrs. Roberts egy gőzölgő bögrét tartott kezében, és figyelmesen nézte,  nehogy kilöttyenjen.

- Hoztam egy kis teát, az mindent meggyógyít. – nyújtotta át a italt.

- Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Roberts…

- Ugyan, semmiség, viszont tegezz nyugodtam, és jobban szeretem a Mary-t. – mosolyodott el.

- Ohh, akkor igazán köszönöm Mary. Pont le akartam menni, mert beszélni szeretnék veled. Az a helyzet, hogy úgy érzem magam, mint egy befurakodó. Szóval szeretnék beszállni a lakbérbe, fogok keresni egy munkát. És csak szerettem volna beszámolni erről a tervemről.

- Figyelj, Beverly, a fiam meg is ölne, ha elfogadnám a pénzedet, szóval bocsánat, de nem tehetem. Azt viszont nagyon értékelem, hogy figyeltél erre. És egyáltalán nem kell befurakodóként érezned magad, mi nagyon szívesen látunk téged, főleg Nate. – mosolyodott el sejtelmesen, mire én összehúztam a szemöldökömet, de inkább nem kérdeztem rá. – Tudom, hogy nem könnyű neked, és akkor is ha gondolom nem akarod mindenkitől ezt hallani, de sajnálom, ami történt veled, azon a napon, szörnyű lehetett átélni. – utoljára kivillantotta fogsorát, majd indult kifele. De nekem fogalmam sem volt, hogy mi történt azon az estén. Eddig senki sem hozta szóba, gondoltam biztos azért, mert nem volt benne semmi különleges. Pedig biztos volt benne valami sokkoló, és szörnyű, ahogy Mary is mondta. Nem jó tudatlanságban élni. A fejedben az jár, hogy mindenki tud rólad mindent, rajtad kívül. Sajnos kis város ez, és gyorsan terjednek a hírek. De az igazat megvallva, hazafele jövet a kórházból, senki nem nézett rám furcsán, vagy éppen sajnálkozón. Mindenki megbámult egy rövid pillanatig, aztán mikor megláttam, hogy néznek, lesütve a szemüket, alig észrevehetően elfordították a fejüket. Ezen kívül viszont semmi.

- Mi történt, aznap? – tettem fel a kérdést, még pont azelőtt, hogy Mary kitette volna a lábát abból a szobából.

- Kicsim, nem én szeretnék az az ember lenni, aki beavat ebbe. Sajnos én nem tudok sokat róla, mert Nate sem mondott semmit. Tőle kell majd kérdezned. – rántotta meg a vállát, majd véglegesen elhagyta a szobámat, és lekocogott a lépcsőn.

Háromkor megérkeztek az ikrek. Hallottam, hogy halkan váltanak egy pár szót édesanyjukkal, majd a következő pillanatban, már nálam voltak. Mosolyogva fogadtam őket, mér lassan kezdett elegem lenni az egyedülléttől, és igaz, hogy lemehettem volna, hogy beszéljek Mary-vel, valahogy mégsem húzótt oda a szívem. Félre értés ne essék, semmi problémám vele, de még szoknom kell.

- Milyen volt a suli? – kérdeztem. Unalmas, szar, nélküled nem az igazi, és ehhez hasonló válaszokat kaptam, amin egyből elnevettem magam. Régen vártam erre, hogy egyszer megkérdezhessem „milyen volt a suli?”, és nem tőlem kérdezik ezt. Részletesebben is elmesélték, hogy mi történt, aztán Lucy kiment azzal az indokkal, hogy elmegy vécére, meg megcsinálja a háziját, hisz Nate úgysem fogja.

- Mi történt aznap este? – kérdeztem meg kerek-perec. Kicsit megdöbbent, nem számított ilyen nyílt kérdésre, de aztán megszólalt.

- Nem vagyok olyan biztos benne, hogy hallani szeretnéd. – rázta hevesen a fejét, olyan „ez nem egy jó ötlet” szerűen.

- Lehet, hogy tényleg nem szeretném, de Nate, nem akarok így élni. Fogalmam sincs, hogy miért kerültem kórházba. Semmit nem tudok. – fakadtam ki hirtelen. Keservesen hullottak könnyeim. Nem bírtam már ezt. Annyira sok dolog történhetett, amiről én még csak nem is tudtam. Nate elképedve nézett egy ideig, majd felocsúdva döbbenetéből, közelebb húzódott hozzám, és megölelt. Szoros ölelés volt, mégis, éreztem mozdulataiban azt a gyengédséget, mintha attól tartana, hogy bármelyik percben összetörhetek, mint egy porcelánbaba. Pont ez kellett nekem. Hogy tudjam, van valaki mellettem. Nem szerettem volna kimondani, de napról napra egyre nagyobb szükségem volt Nate-re. Csak egy hete ismertem meg, de már nem tudnám elképzelni az életemet nélküle.