Tizedik fejezet

2014.12.22.

Sziasztok! Tudom, késtem, és ezt nagyon sajnálom, de így az utolsó hétben nagyon hajtani kellett. Tényleg elnézést kérek, viszont itt a szünet!!! Ti is úgy örültök neki, mint én? Mit szeretnétek kapni karácsonyra? Mentek valahova külföldre, vagy nagyszülőkhöz, vagy otthon maradtok, és ott töltitek a karácsonyt? A részről nem szeretnék sokat mondani, de azt elmondhatom, hogy nagyon remélem élvezni fogjátok, és azt is remélem, meg nagyon meg is köszönném, ha karácsonyi ajándékként leírnátok nekem a véleményeiteket. Nagyon boldoggá tennétek! Jó olvasást, élvezzétek! 

Puszi, Kata

- Tudod milyen ebben a tudatlanságban élni? Felébredek, meglátlak titeket, azt sem tudom kik vagytok, aztán bejön az egyetlen ember, akit ismerek, de rá jövök, hogy félreismertem, aztán pedig senki nem hajlandó elmondani hol van az édesanyám. Azt hiszem ezek a történések után, nem lesz olyan könnyű felzaklatni. –mondtam ki körülbelül egy szuszra. – Hogy is hívnak? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt a nevéről.

-Ohh tényleg, sajnálom, be sem mutatkoztam. A nevem Lucy, a tesómat pedig Natenek hívják, ha esetleg tudni szeretted volna, meg így legalább már nem vagyunk teljesen ismeretlenek neked. – mosolyodott el. Komolyan mindig mosolyog? Hihetetlen. – Amúgy pedig visszatérve a monológodhoz, azt hiszem igazad van. Ha megígéred, hogy nem fogsz depresszióba zuhanni, vagy, hogy semmivel nem fogsz ártani magadnak, akkor elmondhatom, de tudd jól, hogy nem szabadna ezt tennem. Megígéred, amiket kértem, és nem fogod elmondani senkinek sem?

- Igen, megígérem. – bólintottam, azzal is megerősítve, amit mondtam. A legrosszabbra felkészülve hallgattam Lucy-t. És jól tettem, hogy felkészültem a legrosszabbra, mert amit hallottam, még így is szörnyű volt. Még az után is, hogy látogatóm befejezte mondandóját, lesokkolva feküdtem. Nem hittem el, hogy pont egy nyaraláskor halt meg az anyukám, még hozzá csak a figyelmetlenségünknek hála. Ha jobban odafigyeltem volna rá, akkor ez biztos nem történt volna meg. Ha kikísértem anyát úszni, akkor észrevehettem volna a kapálózását, és beugorhattam volna a vízbe, megmenteni őt. De nem voltam ott, rossz helyen voltam, rossz pillanatban.

- Kérlek válaszolj, Bev. – bökdösött folyamatosan. Az elején nem is éreztem, csak amikor már teljesen kétségbeesetten beszélt. Odafordultam hozzá, és rámosolyogtam. Pontosabban próbáltam. Nem igazán sikerült, és ezt ő is észrevette. Felállt a székről, és megölelt. Hirtelen jött mozdulata megijesztett, de pont erre volt szükségem. 

Nem szavakra, hanem tettekre. Visszaöleltem. Mikor elengedtük egymást hálásan pillantottam szemeibe. Ismét rám mosolygott, majd megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Néztem rá mintha nem értettem volna a kérdést, viszont igazából tisztán értettem. Csak nem tudtam eldönteni, hogy elmondhatom-e neki amit igazából éreztem. Bólintottam, talán csak bátorságot adva magamnak, majd megszólaltam.

- Az igazság az, hogy igen. Az előbbi percekben kellett egy kis idő, mire feldolgoztam, de már számítottam arra, hogy anya meghalt. Mivel mindenki titkolta, erre is gondoltam. Szóval nem nagyon ért meglepetésül, inkább az, hogy megmenthettem volna. ott lehettem volna, megakadályozhattam volna, hogy meghaljon. Csak pár perccel előbb kellett volna kimennem, és akkor minden maradt volna olyan, mint régen. De sajnos már semmi nem olyan, és ez részben nekem is köszönhető…

- Ilyenekre ne is gondolj, Bev, ez nem a te hibád. Nem tudhattad, egyszerűen ne hibáztasd magadat. – rázta a fejét jobbra-balra, ezzel is jelezve, hogy egyáltalán nem ért egyet velem. Hát, pedig szerintem igazam volt. Viszont inkább nem szólaltam meg, nem akartam, hogy összevesszünk, olyanon, aminek semmi értelme, és amin soha nem fogunk közös nevezőre jutni.

- Köszönöm, hogy itt vagy. – mosolyogtam hálásan Lucyra. Nem tudom, mit csinálnék ebben a deprimáló szobában egyedül.

- Ez csak természetes. – görbült felfele a szája. – Viszont ha már ennyire jól, mindent kikotyogtam, az még elmondanám, hogy khm… azt hiszem együtt voltatok Nattel. Mármint nem vagyok biztos benne, de inkább elmondanám az egész sztorit. – és mindent elmondott. Azt, hogy fogadtunk vele, hogy egy hétig úgy fogunk viselkedni, mint egy szerelmes pár. Aztán egyik este fura hangokat hallott, és szerintem mi… lefeküdtünk, de nem tudja ezt sem pontosan. Vörös fejjel, hallgattam, és ismét mozdulatlanná váltam, ahogy befejezte mondandóját. – Akarod, hogy majd megkérdezzem, vagy nem számít annyira? – kérdezte a végén kedvesen, semmi hátsó szándék nélkül, én mégsem tudtam ilyen nyíltan beszélni erről, egyszerűen nem ment. Ezt ő is észrevette, aztán nem beszélt többet erről. Teljesen más irányba terelte a témát. Mindenféléről kezdtünk csacsogni, pontosabban Lucy csacsogott, én pedig egyszer-egyszer benyögtem egy kis szócskát, csak, hogy tudja, hogy figyelek rá. Érdekes volt a története a családjáról. Szomorú volt, hogy én ezt mind tudtam, de ismét el kellett ismételnie, mert elfelejtettem. Hihetetlen nagy türelme volt. Semmi arra utaló jelet nem mutatott, hogy elege lenne belőlem, vagy a történetből.

Néztem lassan mozgó száját, mindig mosolygós ajkait, kicsit kipirosodott orcáját, és csak egy dologra tudtam gondolni. Pontosabban kettőre. Az egyik egyből a hála volt. Annyira hálás voltam neki. Fogalmam sem volt mióta volt nálam, de az biztos, hogy régóta. Láttam arcán, a  kimerültséget, de mikor el akartam küldeni aludni, akkor azt mondta, hogy nem fog itt hagyni engem, majd alszik itt nálam, mikor én is úgy fogok tenni. Rajta kívül senkim sem volt. Sajnos a családunk elég csonkának mondható, szóval tényleg nagyon hálás voltam neki. Lehet, hogy nem mutattam ki, de így volt. A másik dolog, amire gondolni tudtam, az az volt, hogy biztos voltam, már láttam valahol Lucy-t. Vagy talán ismertem is. Mármint tudom, hogy ismertem, de az alapján is rájöttem volna, hogy ő megmondta volna.

Mikor következőleg bejött egy nővér, azt mondta itt az ideje pihenni, mire megkérdeztem hány óra van. Már fél tíz volt. Elrepült az idő. Csak akkor érezte meg, milyen fáradt is vagyok valójában. Ellazítottam izmaimat, és mér csak arra emlékszem, hogy egy halk „jó éjszakát”-ot suttogtam. A választ már nem hallottam.

Lassan nyitottam ki a szemeimet. Az első dolog, amit megláttam az az ágyamra hajoló, alvó Lucy volt. Elmosolyodtam a látványon, de eldöntöttem, hogy ma bármi áron, haza fogom küldeni. Azt sem láttam, hogy evett- e valamit mióta itt van. Tönkre fog menni, miattam, azt pedig nem akarom, hogy még egy ember miattam betegedjen meg, vagy éppen miattam haljon meg. Jobbra fordítottam a fejem, és meglepetten vettem észre, hogy a folyosó felé néző ablakon, valaki már felhúzta a redőnyt, így teljesen be lehetett látni hozzánk. Nem voltunk egyedül. Kint volt egy számomra nagyon ismerős ember, akiről a tegnapi nap folyamán, rengeteget hallottam beszélni. Nate állt ott kint. Amint észrevette, hogy észrevettem, rám mosolygott. Elvörösödve visszamosolyogtam, és eltátogtam, hogy nyugodtan bejöhet.

Halkan lépett be a szobámba, és nyitott ki egy összecsukható széket. Körülnézett, hogy mi lenne a legjobb hely, majd úgy döntött pont a másik oldalamra fog ülni, mint Lucy.  Szóval ő a jobb oldalamra ült, nővére pedig a bal oldalamra.

- Lucy nagyobb nálad? – kérdeztem gondolkodás nélkül, mert nem értettem honnan tudhatom.

- Igen, pár perccel. – válaszolt kínosan, de közben egyáltalán nem furcsállotta, hogy így letámadtam. – Honnan tudtad? – grimaszolt egyet, gondolom még mindig azon bosszankodva, hogy nővére előbb jött világra pár perccel.

- Nem tudom, de tudtam. – suttogtam, mivel még mindig volt egy alvó személy a szobában akit nem akartam fölkelteni. Adott egy kis reményt. Tudtam, éreztem, hogy előbb vagy utóbb vissza fognak térni az emlékeim, remélem előbb. Nem szeretnék, ilyen tudatlanságban élni, akkor is ha mind a két barátom, nagyon türelmes velem. – Figyelj csak! – érintettem meg Nate karját, mikor láttam, hogy más merre jár. Érintésemre összerezzent, én pedig elkaptam a kezemet, mert mintha megégettem volna, hirtelen forróságot éreztem. Nem akartam foglalkozni vele, de szerintem mind a ketten észrevettük, hogy ez egyáltalán nem normális reakció. Folytattam tovább, tettetve, hogy semmi különleges nem történt: - Azt szeretném mondani, hogy tudom, hogy a baleset előtt már ismertelek titeket, és nagyon sajnálom, hogy nem emlékszem. Remélem nem sokára vissza fog térni minden. Bár téged még nem ismerlek nagyon, de Lucyval a tegnapot együtt töltöttük, és te is bevertél egyet apámnak, amiért nagyon hálás vagyok. Pont mint azért is, amiért itt vagytok, és nem hagytatok magamra…

- Ugyan már, miért hagynánk magadra. Figyelj, Bev, el szeretném mondani, hogy ránk bármikor számíthatsz. Bármikor jöhetsz hozzánk, anya is beleegyezett, és aggódik érted. Amúgy üdvözletét küldi. Az a helyzet, hogy ebben a pár hónapban, nagyon megkedveltetted magadat velünk. Mind ezzel annyit szeretnék mondani, hogy szeretünk. – a meghatottságtól könny szökött a szemembe. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen barátok vettek körül engem. Nate felállt, majd megölelt. Ez biztos valami Roberts szokás volt, mégis mindig jó időben adják az ölelésüket. Szorosan öleltem vissza Natet. A hideg futkosott a hátamon, mégis melegem volt érintésétől. Kevésnek tűnő percek után Nate elengedett, és visszaült a székre. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Muszáj voltam megkérdezni valamit:

- Nate…mi, szóval, hogy is mondjam…mi lef…mármint mi voltunk úgy…együtt? – dadogtam összevissza, és éreztem, hogy lassan szétrobban a fejem. Tisztában voltam vele, milyen színű lehetek. Paradicsom vörös. Nate elmosolyodott, egész szórakoztatónak találta bénázásomat.

- Tetszik, mikor zavarba jössz, amúgy kérdésedre válaszolva, igen, lefeküdtünk. – mondta ki teljesen természetesen, mintha csak azt mondaná, hogy Róma Olaszországba van.

- Ohh, oké. – bólintottam. Még mindig zavarban voltam, hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy elfelejtem az elsőt? Ezt már nagyon ciki.

- Ne érezd magad hülyén, nem a te hibád, hogy elfelejtetted, amúgy pedig hihetetlen volt – kacsintott önelégülten. Ismét zavarba jöttem, de inkább nem szólaltam meg. Még sokáig suttogtunk, aztán arra lettem figyelmes, hogy Lucy elkezdett mocorogni. Jó reggelt kívántam neki, majd elkezdtem nevetni. Haja össze-vissza állt, nyál ragadt az szája szélébe, és olyan fejet vágott, mintha fejbe ütötték volna. Nem tagadhatom, nem volt a legszebb látvány, de legalább nevethettem egyet. Nate sem tett különbözőképpen. Egy levegővételnél, két röhögés között, aztán elárulta, hogy ő ezt minden nap látja, nem is azon nevet, hanem inkább azon, ahogy én nevetek. Erre persze döbbentem rá néztem, de nem sokáig bírtam, ismét kirobbant belőlem a kacagás. Azt hiszem az egész kórház tőlünk harsogott, és ha ez még nem lenne elég, Lucy is csatlakozott hozzánk, és azt mondta, hogy örül, amiért nevetni lát. Az a helyzet, hogy nem is emlékszem mikor nevettem utoljára ilyen jól. Azt elképzelhető, sőt biztos vagyok benne, hogy velük, nagyon sokat nevettem, de arra mégsem emlékszem. Anyával mikor kettesben voltunk akkor előfordult, hogy mesélt nekem a fiatal koráról, amin elnevettem magam, de általában apa is mindig ott volt, és csak most jöttem rá, hogy a jelenléte, meggátolta, hogy anyával nevethessünk. Anyára mindig ránézett. Nem véltem felfedezni semmi szokatlant, de most, hogy visszagondolok, rá kell, hogy jöjjek, hogy abban a nézésbe minden dühe benne volt. Olyan „hagy abba rögtön, nem lehetsz boldog ebben a házban, és Bev sem” pillantás volt. Tudom, kicsit nevetségesnek hangzik, de ez az igazság. Sosem szerette ha önfeledten nevetünk. Csak ezt nem vettem észre. Mikor egy helységben voltunk mind a hárman, és anya mondott valami vicceset, amin elnevettem magam, ő is úgy tett mintha nevetne. De egyáltalán nem volt igazi az a nevetés. Csak nem akarta, hogy megtudjam. És milyen jól színészkedett, eddig azt hittem, hogy mi egy tökéletes család voltunk. Aztán kiderül, hogy sosem voltunk azok. Édesanyám elvesztésével, elvesztettem édesapámat, bár jobb is így, hogy kiderült.

Lassan lecsendesedtünk, és el kezdtünk beszélni mindenféléről. Mikor befejeztük, gondoltam itt az ideje, hogy hazaküldjem Lucy-t, szóval megszólaltam:

- Lucy, azt hiszem itt az ideje hazamenned, egy kicsit pihenni. Mér tegnap reggel óta itt vagy, és még enni sem láttalak, szóval bármennyire is tiltakozni fogsz, tényleg szeretném ha kipihennéd magad. – néztem mélyen a szemébe. Bólintott egyet, de mégis megszólalt:

- De nem hagyhatlak itt Bev, értsd meg, hogy nem szeretném, hogy itt lennél egyedül…

- Nem lesz egyedül, itt maradok vele, ne aggódj nővérkém. – küldött egy mosolyt először felém, aztán Lucy felé.

- Hát jó, azt látom, hogy nagyon el akartok küldeni, szóval már itt sem vagyok. – állt fel, homlokon puszilt, Nate-et is megpuszilta, majd egy intés után elhagyta a termet. Mi pedig ketten maradtunk.