Nyolcadik fejezet

2014.11.23.

Halihó! Ismét itt vagyok, egy új résszel. El sem hiszem, hogy máris a nyolcadik fejezetnél tartunk! Gyorsan telik az idő! Viszont, sajnos nem igen látom, hogy olvasnátok a történetemet, ami nagyon elszomorít. Azt nem fogom mondani, hogy abbahagyom, mert még van készenlétben pár fejezet, amit még biztos ki fogok rakni. Meg igazából, szerintem még utána sem fogom félbehagyni, mert én élvezem ennek a történetnek az írását, meg azzal a ár olvasóval sem tenném meg. Nagyon megköszönném, ha küldenétek visszajelzést, megjegyzés formájában. 

Jó olvasást és szép hetet kívánok,

Kata

Fájdalmamban felsikítottam. Egy kínszenvedés volt magamhoz térni. Minden egyes testrészem kínzóan fájt. Lassan, próbálva a legkevesebbet mozogni kinyitottam a szememet. Reméltem, hogy majd meglátom Nate gyönyörű, nyugtató szemeit, amint rám mosolyog, de csak égig érő, homályban lévő fákat véltem felfedezni.

Ekkor eszembe jutott minden. Kezdve azzal, hogy már a nap elején rossz előérzetem volt.  Folytatva azzal, ahogy kiküldtek az óráról. Ahogy éreztem magamon valaki tekintetét. Ahogy eszembe jutott, a megérzéseim igazak voltak. Ahogy apa megragadta a csuklómat, és kirángatott a kocsihoz. Befejezve azzal, ahogy valamivel megütött. Talán a kezével. De az biztos, hogy minden erejét beleadta, mert azután már semmire sem emlékszem.

Nagy fájdalmak közepette felálltam, de csak sántítva tudtam elindulni. Lehetetlennek bizonyult eldönteni melyik testrészem fájt a legjobban. Elindultam egy úton, ami egy ösvénynek tűnt. Sokat sétáltam, de mintha semmit sem haladtam volna. Folyamatosan csak a fákat láttam előttem, semmi mást. A nap már órák óta lenyugodott, én pedig egyre többször bicsaklottam meg a falevelek alá bújt faágakban. Néztem előre, hátra, de már az ösvényt sem láttam. Fogalmam sem volt, hol voltam, és teljesen bepánikoltam. Hogy teheti ezt velem a saját apám? Milyen ember az olyan, aki, nem is az, hogy bárkit, de a tulajdon lányát kidobja félájultan egy erdőbe, semmi segítségnyújtás nélkül. Meg is halhattam volna. Vagy lehet, hogy pont ezt akarta? Lehet, hogy már napok óta eltervezte, hogy ide kihoz, csak miután elszöktem, nem tudta véghezvinni? Vagy lehet, hogy a szökésemmel feldühítettem és azért gondolta ki ezt a tervet? Minden lehetséges. Csak tudnám, milyen messze vagyok az otthonunktól és, hogy tudnék kijutni a fák sűrűségéből. Lehet túl sok filmet néztem, de úgy gondolom, hogy nem a legjobb egy erdőben éjszakázni, nem szeretném, ha valamilyen vadállat megtalálna.

Figyelmetlenségemnek köszönhetően, ismét megbicsaklottam. Csakhogy, most nem működtek jól a reflexeim, és teljesen pofára estem. Egy faág a bordáimba fúródott. Beleharaptam ajkamba, annyira, hogy megéreztem a vér vasas ízét. De nem tudott nagyon érdekelni. Az a csöppnyi fájdalom eltörpült a többi kín mellett. Nem bírtam tovább. Feladtam. Elterültem a hűvös földön, és a karomra borítva fejemet, lent maradtam. Azt hiszem, abban a pillanatban, minden izmom ellazult, és az egész testemből kiszállt az erőm.

Szemeim kipattantak. Az ágak között, a nap sugarai sütöttek, szinte megvakítva engem. Óvatosan körbenéztem, és bár az erdő már sokkal barátságosabb volt, még mindig semmi életre utaló jel nem volt. Egy emberi lény sem, de még csak egy utat sem lehetett látni. Semmi kiutat nem találtam. Felálltam, és tovább folytattam utamat, bár nem tudtam merre. Mikor már a lábamat sem éreztem, és kíváncsi voltam mennyi lehet az idő, rájöttem, hogy nekem van egy órám. Csak elfelejtettem, mert mikor jegyzeteltem a suliba, levettem, hogy ne idegesítsen, és a zsebembe raktam. Elképedve vettem észre, hogy már hét óra múlt, én pedig még mindig nem tudtam, hogyan juthatnék ki. A lábaim észveszejtően fájtak, muszáj voltam leülni. Egy fa törzsébe le is rogytam, és magam elé meredve, el kezdtem gondolkodni. Az első dolog ami eszembe jutott nem az volt, hogy mit keresek itt, vagy az édesapám, sem az, hogy miért nem tudtam volna csöndben maradni az órán, hanem Nate. Magam előtt láttam barna, néha kócos haját, őszinte mosolyát és szeretettől csillogó szemeit. Ajkaimon éreztem gyengéd csókját, testemen óvatos érintését. Talán megőrültem, de ahogy körbenéztem, nem a sötétséget, az egyedüllétet, és az elhagyatottságot láttam, hanem a természet csodálatos nyugodtságát. Ha nagyon figyeltem, még a madarak csicsergését is lehetett hallani.

Egy idő után a kezemre szállt egy pillangó. Nem mertem megmoccanni. Figyelmesen néztem, ahogy a szárnyait lassan mozgatja fel s le. Semmi gondja nem volt. Nem kellett azon aggódnia, hogy megfeleljen az társainak. Nem kellett az apjától félnie. Nem kellett bujkálnia a barátainál. Gondtalan volt. Vagy csak nem mutatta ki a problémáit. Talán nekem is ezt kéne. Álarcot húzni, mint már egyszer tettem, de az azóta lehullott. Mióta megismertem Natet és Lucyt, már sírtam és nevettem is, amit azelőtt soha nem tettem. Már ismernek engem, mint a tenyerüket, de én pont ezt nem akartam. Nem tudok bennük bízni. Mi lesz ha amint kiszabadulok innen, már el is felejtenek? Tudom, hogy ha velük maradok, tönkre teszem az életüket. Nem tehetem ezt velük. Hiszen így is van már elég gondjuk, ha még én is ráteszek, akkor megutálnak. Viszont nélkülük senkim sincsen. Ugyanolyan lesz az életem mint azelőtt, abban pedig semmi boldogság nem volt. Ennyi erővel, foghatnám magam, és elmehetnék, hátha máshol jobban járnék. Vagy én már sehol sem lehetek felhőtlenül boldog? Talán nincs is értelme tovább élni. Kit érdekelne ezen a világon, hogy itt vagyok-e vagy sem? Előbb utóbb úgyis meghalnék, akkor minek tovább szenvedni. Úgysem fogok senkinek sem hiányozni. Nate is hamar el fog tudni felejteni, ha egyáltalán fontos voltam neki. Bár a pillantásai mind igaznak tűntek, az is lehet, hogy annyira jó színész, hogy el tudta velem hitetni, hogy nem csak a nővére kérésére csinálta. Ki tudja? Talán most boldog, és örömében ugrál. Nem vagyok már láb alatt.

Körbe néztem, már sokadjára, de balra megakadt a szemem egy csillogó valamin. Nem akármi volt, hanem egy vas darab, aminek a teteje kíméletlenül hegyes volt. Már ránézni is fájt, de mégis, egy belső hang azt suttogta nekem, hogy „gyerünk, állj föl, vedd fel a földről, és tedd meg amit kell”. Én pedig így tettem. Pontosabban mondva eljutottam addig, hogy felálltam, és megfogtam, majd felegyenesedve a csuklóm felé közelítettem. Amint megéreztem a vas hűvösét, szorosan összeszorítottam a szemeimet, megmozdítottam a kezemet aztán vártam. Vártam, hogy elérkezzen az a pillanat, amikor már nem érzem a lábaimban, és a fejemben a fájdalmat. Vártam, hogy elfeledjem az évekkel ezelőtt történt balesetet ezzel együtt édesanyám halálát. Vártam, hogy elfeledjem apámat, aki már annyi kínszenvedést okozott, mint fizikailag, mint lelkileg. Vártam, hogy ne lássam többé magam előtt Nate arcát. Vártam, hogy elfeledjem az első napot, mikor is találkoztam Lucy-val. És végül, vártam, hogy egy sokkal szebb világba kerüljek: ahol bántás, fájdalom, utálat és gonosz emberek helyett csak a boldogság kap helyet.

Óvatosan nyitottam ki szemeimet, és szembe találtam magam Nate-vel. Teste sugárzott. Rájöttem hol vagyok. A mennybe. Sikerült a tervem, azt kivéve, hogy Nate még mindig itt volt, de csak, mint egy angyal. Felszabadultan elmosolyodtam, és körbenézve örültem, hogy nem pillantom meg azt a személyt, akit egész szívemmel utálok: apámat. Szerencsére nem volt ott. Olyan boldogság kerített hatalmába, hogy elképzelni sem tudtam, miért nem gondoltam erre a tettre azelőtt. Csak ennyit kellett volna tennem, és nem találkoztam volna többet apámmal.

Még mindig körbe-körbe vizslattam, de egy pontnál megakadtam. Ott volt egy személy, akit már régóta nem láttam, és eddig nagyon hiányzott. Biztos megérezhette, hogy valaki nézi, mert ő is megfordult. Tekintetünk egymásba fúródott. Nem tudtam nem észrevenni gyönyörű, őszinte mosolyát. Soha nem láttam még ilyennek. Olyan boldognak tűnt, és rámertem volna esküdni, hogy az is volt. Elnézést kért azoktól, akivel társalgott, és elindult felém. Én is így tettem. Amint egymáshoz értünk a nyakába ugrottam. Felkacagott, és szorosan ölelt engem.

- Anya. – súgtam a fülébe. Két évvel ezelőtt mondtam ki utoljára ezt a szót. Annyira hiányzott. Nem akartam elengedni, de muszáj voltam a szemébe nézni, és megkérdezni, hogy tényleg ő-e az. Mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy sok idő után ismét láthatom, és a karjaimban tarthatom, az édesanyámat. Ismét érezhettem illatát és gyengéd simogatásait.

- Jól vagy szívem? – nézett mélyen a szemembe. Tudtam, hogy tudja és ezért kérdezi. Láttam az aggódást a szemébe, és ahogy végignézett rajtam azzal a tekintettel, tudtam, hogy a sérüléseimet keresi. De a hosszú ujjú pólómba, és nadrágomban nem láthatott sok mindent. Sosem vettem magamra rövid cuccokat. Persze apa is közrejátszott ebben a döntésemben, mert nyílván megtiltotta nekem, hogy ilyenekben járjak, mert akkor kiderülne, hogy miket művel velem. De igazából nem is akartam. Tudtam, hogy egész nap bámulnának engem és a sérüléseimet. És én erre egyáltalán nem vágytam, szóval sosem vettem fel életemben rövid ujjú pólót, vagy gatyát. Pontosabban de. Mikor még az előttem álló személy még az élők sorát gyarapította. Akkor mindig boldog színekben jártam, pont, mint a többi lény is. De ma már nem ilyen az élet.

Örültem, hogy anyával vagyok, és itt, a mennybe apa nem tud bántani. Nem is lenne mersze, anya előtt. Mármint én ebben reménykedtem.

- Anya – néztem szemeibe – téged is bántott? – kérdeztem bátortalanul. Anya könnyektől csillogó szemekkel bólintott. Sajnos számítottam erre a válaszra. Nem is lepődtem meg. De még nagyobb undorral gondoltam édesapámra. Nem bírtam felfogni, hogy nem vettem észre anya fájdalmát. Talán ennyire jól megjátszott magát? Vagy csak engem annyira elvakított a boldogság, hogy észre sem vettem? Lehet. De ha véletlenül ismét találkozunk apával, nem fogom hagyni neki. Meg fogom védeni anyát, az életem árán is.

- Sajnálom. – csordult ki egy könny a szememből, aztán ismét ölelésre tártam karjaimat, amit 

meg is kaptam.