Második fejezet

2014.09.27

Jó napot! Hogy telt a hetetek? Nekem elég gyorsan, és szerencsére a tegnapi napon is túl vagyok, mikor is három tz-t írtam, ami nem volt valami kellemes, de most itt vagyok, élek és virulok. Nagyon megköszönném nektek, hogyha feliratkoznátok, és írnátok pár sort, mert ezekből látnám, mennyien vagyunk. Nagyon boldog lennék.

U.i.: Remélem tetszeni fog a rész, én személy szerint nagyon élveztem az írását.

Jó olvasást és sok puszi,

Kata

Egy hét telt el az első iskolai nap óta. Ezen az egy héten jobban megismertem Lucyt, és hála neki Natet is, aki eléggé visszahúzódó, de amikor megnyílik (ami elég ritkán fordul elő) akkor nagyon jó fej. Legjobb barátnőmről már nem lehet ugyanezt elmondani. Jól olvastátok.

Legjobb barátnő. Sosem gondoltam volna, hogy ilyet valaha is ki fogok ejteni a számon.

A folyosókon mindenki furán néz a csoportunkra. A szerencsétlen lány véraláfutásokkal és szörnyű természettel, az új csaj, aki könyörtelenül őszinte: ami a szívén, a száján, és a soha meg nem szólaló tesó. Zavaró. Nagyon is. De egyszer az életben nem néznek láthatatlannak. Talán nem ezt akartam, mert most meg mindenki megbámul és véleményt alkot magában, de legalább ne mondják ki. Legalábbis eddig nem merték. Azt hiszem,  nem bírnám ki otthon és a suliban is a bántó szavakat hallgatni.

A suli előtt találkozom Lucyékkal, szóval együtt becsörtetünk a terembe. A diákok végig követik tekintetükkel minden mozdulatainkat, de mi nem zavartatjuk magunkat. Leülök az ablak mellé majd a folyamatosan beszélő Lucyt hallgatom.

- Ülhetnék én Bev mellé? - kérdi halkan Nate mikor barátnőm már készül leülni mellém. Kíváncsian fürkészem, arcát hátha találok valami árulkodó jelét a változásnak, de teljesen semmitmondó.

- Persze. – bólintunk egyszerre Lucyval. Elfoglaljuk helyünket, pont időben, mielőtt a tanár bejön és egy egyszerű „jó napot” után elkezdi az órát, pont ott ahol a múltkor abba hagyta. Hogy hogy jegyzi meg? Fogalmam sincs, de egyszerűen hihetetlen a memóriája. A szemem sarkából folyamatosan a mellettem ülő Natet néztem. Amikor észrevette, hogy őt nézem felém fordult ridegen,én pedig kínosan elkaptam a fejemet. Gondoltam biztos mondani akar valami, de semmit nem csinált, csak a tanárt hallgatta figyelmesen. De én egyszerűen képtelen voltam odafigyelni. Minden rezdülését szemmel tartottam, majd mikor azt hittem, hogy na most fog mondani valamit, csak egy tollat kért kölcsön. És ez az agyamra ment. Nem bírtam elviselni, hogy ilyen közömbösen viselkedjen velem. Nem értettem mi baja lehet. Mindig szeretetteljesen nézett rám, egy kedves mosollyal az arcán, de most… Most mintha idegenek lennénk. Mit tehettem? Mivel bánthattam meg?

Hosszú, óráknak tűnő percek után végre megszólalt a szabadságot jelentő csengő, én pedig se szó se beszéd kiviharzottam a tanteremből. Nem bírtam azt a feszültséget Nate és köztem, úgy, hogy azt sem tudtam mit a jó eget csináltam. Halványlila gőzöm nem volt. A szekrényemből kivettem a házikhoz való könyveket, majd beviharoztam a könyvtárba. Amint megéreztem a könyvek régies illatát egyből elfogott a megnyugvás. Egy teljes percig, mert utánam ismét nyílt az ajtó, és Nate lépett be rajta, szinte fellökve engem, aki az ajtóban megtorpantam.

- Bocs. – sajnálkozott, nem túl sok őszinteséggel a hangjában. Készült elmenni mellettem, de én megragadtam a karját, majd kihúztam a könyvtárból, a folyosóra.

- Mi bajod van? – ripakodtam rá nem a legkedvesebben. – Mi rosszat csináltam?

- Semmit nem csináltál, engedj már el. – mordult fel dühösen, majd fájdalmas gyorsasággal kikapta a csuklóját a kezeim fogságából majd elviharzott. Még mindig nem értettem mi baja van, de legalább szóba állt velem. Hurrá! Fél siker. Próbáltam megkeresni a suli folyosóin Lucyt ő hátha tud valamit, de sehol sem találtam. Itt valami nagyon nincs rendben. Hisz barátnőm általában az utolsó aki kirakja a lábát a suliból. Addig meg minket boldogít csodálatosan humortalan vicceivel.

Visszamentem a könyvtárba, majd a könyveimbe temetkeztem. Észre sem vettem, de már elmúlt hét óra engem pedig ki fognak nyírni. Gyorsan összekapkodtam magam, majd futásnak eredtem. Hét óra harmincötkor léptem át a ház küszöbét. Hallottam a közeledő lépteket, és bármennyire próbáltam halkan becsukni az ajtót, majd felosonni a lépcsőn tudtam, hogy ezzel már rég elkéstem. Apám szinte futva tette meg a nappali és az előszobai kis távot, így még meg sem fordultam, már a tarkómnál éreztem a tenyerét. A hirtelen jött erőtől a fejem odacsapódott az ajtónak, ami abban a pillanatban apró darabokra tört. Az üvegszilánkokat mindenhol éreztem. Elviselhetetlen kín járta át a testemet. Aztán feladtam. Nem bírtam tovább. A földre rogytam, elterültem. Apa már rég visszament a „fontos” dolgaihoz, én pedig próbáltam felkelni. Sokszor visszaestem, de a tízedik próbálkozás után, szerencse fel bírtam kelni. „Gyors” léptekkel felmentem a lépcsőn, majd a szobámba érve előhúztam egy hátizsákot az ágyam alól. A szekrényem ajtaját kicsapva bedobáltam pár pólót, pulcsit, nadrágot, bugyit, zoknit, majd a fürdőszobába lépve, onnan is kikapkodtam a legfontosabbakat. Felvettem egy cipőt, majd lefele indultam. Minden ízületem sajgott. Ahogy a lépcsőn osontam, a combomba, a hátamba, a karomba, a vádlimba egyszerre nyilallt bele a görcs. Az arcomon lévő sebek, folyamatosan hasogattak, emiatt képtelen voltam elfelejteni a pár perccel ezelőtt történő kínszenvedést. Mintha amúgy el tudnám felejteni. Sikeresen leértem, és az ajtó küszöbét is probléma nélkül átléptem.

Szabadság. Az első dolog ami eszembe jutott. Tudtam, hogy egyszer visszakell ide jönnöm, de egyszerűen képtelen voltam elképzelni azt a napot.

Az utca sarkáról, a házunkat nézve, önkénytelenül eszembe jutottak a szép idők. Mikor anya mg élt, és semmi problémám nem volt. Mindig boldog voltam,és egy-egy kisebb beszélgetés végett pár osztálytársammal nem tudtam elképzelni, hogy miről beszélnek. Mindig azt mondták, hogy olyan szomorú vagyok. Ötletem sem volt, hogy miről beszélhetnek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer rá fogok jönni. Nem is csak rájönni, hanem át is érezni. Csak míg ők egy új játékért siránkoztak, addig én a régi édesanyámért.

A gondolataimból visszatérve, ismét a házra néztem, és már csak szenvedést láttam benne. Semmi boldogságot, vidámságot. Csak kínt, fájdalmat, gyötrelmet. Sosem akartam visszatérni. Miközben elindultam az ismeretlenbe, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen is lenne, egy szerető apával élni.  Aki mindennap vár rád, megkérdezi milyen volt a suli, segít a leckékbe. De rá kellett jöjjek, hogy ilyen apám sosem volt és sosem lesz. Eddig észre sem vettem. Mindig anya segített mindenben. Apa csak mosolygott meg bólogatott. Talán jobb is így, hogy megtudtam milyen is igazából a férfi akivel egy házban lakom.

Már legalább egy órája sétálhattam. Minden testrészem kínkeservesen fájt. Valahová muszáj volt mennem. Egy lehetőségem volt. Betájoltam, hogy hol járhatok, majd elindultam a  szerintem helyes irányba. Körülbelül fél óra múlva meg is érkeztem. Csodálkozva néztem a hatalmas házra. Falai szépen fehérre vakolva. Kertje teljesen zöld, tele csodálatosabbnál csodálatosabb virágokkal amik teljesen szimmetrikusan helyezkedtek el. Körbe néztem hátha rossz helyen járok, de miután megláttam a házszámot, és ismerősnek csengett, rá kellett jöjjek, hogy már pedig jó helyen járok. Igaz csak egyszer hallottam az utca és a szám nevét, de arra tisztán emlékszem, szóval nem lehetek rossz helyen. És most kellett rádöbbentem, hogy semmit sem tudok róluk. Sosem meséltek nekem az otthoni életükről mindig csak arról, hogy hova fognak menni suli után, és hogy nincs-e kedvem velük menni.  Például olyat még sosem hallottam, hogy menjünk haza, és ma legyünk inkább ott. Program program hátán. Lehet, hogy nekik sem olyan jó az életük mint ahogy mindenki gondolja? Hisz csak rá kell nézni a házukra. Minden olyan tökéletes, pont ahogy az életük.

Félénken lépkedtem be a kapun, majd az ajtónál elkezdtem keresni a csengőt, de mire oda értem már tárva nyitva volt az ajtó, és egy első látásra szimpatikus nő fogadott hatalmas mosollyal, de miután jobban szemügyre vett lefagyott a mosoly az arcáról. Mivel most nem követtem el ugyanazt a hibát,mint a pontosan tudtam mi váltotta ki belőle ezt a reakciót. Az arcom tele véraláfutásokkal és megalvadt vérrel.

- Jó estét, elnézést a zavarásért, de Lucyt keresem, jó helyen járok? – kérdeztem halkan.

- Persze, hogy jó helyen jársz, te vagy Beverly ugye? – varázsolt magára egy mosolyt.

- Igen, én vagyok.

- Örvendek, én pedig Lucy és Nate édesanyja, de mit állunk itt kint, fáradj beljebb.-  mosolygott ismét rám, majd beterelt. Óvatosan felnéztem. És akkor megpillantottam a barátaim házát. Leesett az állam. Minden olyan tiszta és gyönyörű volt. Ahogy beléptél egy előszoba tárult eléd, de nagyobb mint eddig bárhol láttam. Utána ha folytattad az utad, két lépcsőt pillantottál meg, akik egy helyre vezettek. Mi elfordultunk balra, és a nappaliba érkeztünk. Egy nagy dívány volt középen előtte pedig egy óriási plazma tévé. Az ülőalkalmatosság mögött pedig egy tágas étkezőasztal.

- Foglalj helyet. – intett a kanapé felé,mire engedelmesen lehuppantam. – Szólok a gyerekeknek, addig is kérsz valamit enni vagy inni? – miután megráztam a fejem elindult felfelé én pedig jobban körül néztem. Észrevettem még egy kandallót is, amin hibátlan családi fotók helyezkedtek el. Próbáltam keresni a mi házunkba is ilyet, de nem volt. Az egyiken apa nem mosolyog, a másikon anya, a harmadikon pedig én. A negyediken pislogunk, az ötödiken pedig szörnyen erőltetett a mosolyunk. Mi nem vagyunk tökéletesek, sosem voltunk. Pedig én mindig abban a hitben éltem. Szerencsére felébredtem az álomból.

Hirtelen valaki megérintette a vállamat, és meg azon nyomban megfordult, rémülettel a szemembe. Kísértetiesen hasonlítottak ezek a mozdulat a pár órával ezelőtt történtekre. Nate rémülten elkapta a kezét, majd aggódva végigmért. Aztán meghökkenő dolog történt, mert a mellkasára vont, és elkezdte simogatni a hajamat megnyugtatóan. És ebben a pillanatba eltört a mécses, elkezdtem keservesen sírni. Kezeimet nyaka köré fontam. Mintha az évek alatt felgyülemlett düh, csalódás, kínszenvedés egyszerre tört volna ki. Halványan érzékeltem, hogy valahova leültünk, és hogy nyugtató simogatását még folytatja, de valahogy sehogy sem akartam abbahagyni. Csak sírtam, és olyan érzésem volt, hogy napokig tudnám folytatni, de ez az állításom hamissá vált, amint pár óra múlva felnéztem, és elvesztem Nate szemeibe. Senki nem volt a szobába rajtunk kívül, én meg nem értettem, hol lehet Lucy. De miért is érdekelt ez engem? Itt van mellettem az a személy aki az utolsó pár órában csendesen ült mellettem, egy szót sem szólva, csak vigasztalva Semmit nem mondott, kérdezett, de még csak nem is suttogott olyanokat, hogy „minden rendbe jön”. És ezért roppant hálás voltam neki. Szinte szétestem belülről, de mégis boldog voltam, hogy egy ilyen barátot tudhatok magamnak. Boldog. Két éve ki sem ejtettem ezt a szót a számon, és most mégis megtörtént.