Első fejezet

2014.09.18.

Sziasztok kedves olvasóim! Köszöntelek bennetek az új blogomon, remélem tetszeni fog. Nem nagyon akarom húzni az időt, csak szeretném megköszönni, hogyha olvassátok a blogomat. Hetenként tervezem a részeket, de biztos lesz benne néhány elcsúszás. Általában hétvégenként érek rá, szóval akkorra várható. Nagyon jó olvasást, és ha tetszett vagy akkor is ha nem, kommentjetek, mert akkor tudom, hogy mit kéne javítanom. 

Jó olvasást, sok puszi,

Kata

 A nyaram kínszenvedés volt. Próbáltam a legkevesebbet összefutni Apával, ami azt jelenti, hogy a vakáció nagy részét a szobámban töltöttem. De sajnos még így is szereztem jó néhány új sérülést. A könyvtárba sem mehettem, mert az ilyenkor zárva van, meg talán özvegy szülőm se engedett volna el, hisz biztos azt hinné, hogy valami tervet szövögetek, mert tanulnivaló nincs. Még az kéne, hogy bedühödjön azért, mert a könyvtárban voltam és olvastam. Inkább hanyagolom. Holnap van az első suli nap. Hurrá! Mennyire vártam már ezt a mondatot mikor ezt mondhatom. El sem tudjátok képzelni. Na persze, ez nem egy normális gimisnek a reakciója, de rólam tudni kell, hogy nem vagyok normális, pontosabban az életem nem normális, ezért örülök, hogy a holnapnak a nagy részét nem kell itthon töltenem.

Lépteket hallok a lépcső felől. Egész testemet elfogja a rémület. Remeg az összes végtagom. Hisz az emeleten csak az én szobám van, a fürdőm és még egy vendégszoba, de gondolom nem ezekért caplat fel. Az ajtót feltépik. Ebből tudom, hogy dühös, és az nagyon nem jó jel. Az asztalomnál ülök, nem merek megfordulni. De ez nagy hiba, mert hirtelen egy óriási ütést érzek a tarkómnál. Azután pedig a szék a padlónak csapódig, vele együtt én is. A hátamba fúródik a háttámla, amitől kicsúszik egy kis sikoly a számon, de vissza kellett volna tartanom, mert ez is csak felidegesítette Apámat, és egy jó nagyot csapott az arcomra, de ez nem a tenyere volt. Valami sokkal, de sokkal keményebb, ami sokkal, de sokkal nagyobb fájdalmat okoz. Azután meleg folyadékot érzek lecsorogni. Halkan, de észlelem, ahogy a támadóm elhagyja a szobámat, és mint aki jól végezte dolgát, lekocog a lépcsőn. Mintha semmi sem történt volna. Pedig igenis történt, óriási dolog. A saját apám szinte ájulásig vert. Ezelőtt még ugyanúgy volt egy kis reményem, hogy meg fog változni, és nem fog többé fájdalmat okozni. De az a nagyon kicsi csepp remény is kialudt ezután. Sosem fogom megbocsájtani. Milyen ember az, aki ilyet tesz a saját tulajdon lányával? Az már nem is ember hanem egy vadállat.

Lassan, óvatosan felemelkedek. Minden egyes ízületem fáj. A parketta tiszta vér, de ezzel most valahogy nincs erőm foglalkozni. Elcsoszogok a szekrényemig amiből kiveszek egy tiszta pizsit, majd átmegyek a fürdőmbe. Levetkőzőm és a zuhanykabinba lépek. Megnyitom a csapot. Ordítanék fájdalmamban. A víz behatol a sebeimbe, nekem pedig össze kell szorítanom ajkaimat, nehogy kicsússzon a számon egy óriási sikoly. Észre sem veszem, hogy sírok. A könnyeim a vízzel, és a vérrel együtt gördülnek le testemen, egészen a lefolyóig ahol eltűnnek. Mintha soha itt sem lettek volna. Bár én is megtehetném ezt. Eltűnnék, hogy apa még csak a nevemet se hallja soha többé. Az lenne a mennyország. Nem lenne több gondom az életbe.

  Minden rendbe jönne. Nem is tudom. Talán el kéne szöknöm? Javítana a helyzetemen, vagy csak rontana? Itt van ez a sok kérdés, de én egyre sem tudom a választ. Egyetlen módja lenne a válaszadáshoz: ha tényleg elmennék. De tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni. Nem vagyok én az a fajta lány, aki megfutamodik a problémák elől. Meg amint már mondtam, csak egy évet kell még kibírnom, azután mehetek, egyetemre olyan messze amilyen messze csak tudok. Ebben a tervemben senki nem fog meggátolni. Ez az egyetlen biztos pont az életemben, ebből nem engedek senkinek sem.

Az ébresztőóra csörgése élesen hasít a levegőbe. Nagy nehezen felülök, és kinyomom. Ahogy hallom, Apa már elment dolgozni, bár fogalmam sincs, mikor indult, ha reggel hétkor már nincs itthon. Az igazat megvallva azt sem tudom mit dolgozik, ilyen komolyan. Elvileg építész, de még egyetlen művét sem mutatta meg nekem, mindig csak beszélt róluk, de azt meg olyan valósághűen, hogy csak most jövök rá, hogy mindez lehet, hogy nem is igaz. Hisz anya sem mutatott nekem soha semmit, ami apának a munkájával kapcsolatos. Bassza meg, lehet, hogy egész eddigi életemben egy nagy hazugságban éltem. Mármint, két hazugságba éltem? Hisz itt van Apa valódi énje és még a munkája is. Vagy még többe? Mit rejtegethet még az Apám előlem?

Besietek a fürdőbe, elvégzem a szokásos reggeli teendőimet, majd lemegyek a konyhába. Egy mély tálba öntök egy kis gabonapelyhet, amit a hűtőből kivett, tejjel összekeverem. Jóízűen elfogyasztom, majd felrohanok a lépcsőn, fogat mosok, azután elhagyom a házat. A suli felé veszem az irányt, majd egy pillanatra elgondolkozom mi fog rám várni ebben az évben. De nem akarok ezen sokan tűnődni, szóval inkább felsétálok azon a három lépcsőfokon, majd mikor készülök kinyitni a bejárati ajtót, erős fájdalmat érzek az orromnál. Azután pedig meleg folyadék folyik egészen a földig. Csak utána jöttem rá, hogy valaki éppen akkor akart kifelé jönni az ajtón, amikor én befele. – Úristen, nagyon sajnálom. – szabadkozik egyből egy srác. Felpillantok rá. Abban a pillanatba megpillantom Őt. Döbbenetet, és aggódást látok kék szemeiben. Barna haja jól fésülten állt a fején, majd hirtelen megragadta a karomat, de én abban a pillanatban összerezdültem, és gyorsan kiszabadítottam a karomat. A fiú furán nézett, de nem kérdezett semmit. Hálás voltam neki. Aztán elindult befelé, én pedig követtem őt.  Nem tudtam mit akar, de aztán megszólalt: - Tudod hol van a betegszoba? – miután óvatosan bólintottam, felnéztem rá, ahol megpillantottam kérdő tekintetét. Aha most már minden világos. Új gyerek. Miért is nem jöttem rá? Hisz teljesen olyan a tekintete. Pont, mint nekem volt mikor először beléptem ebbe az őrültekházába. Óvatosan rámosolyogtam, majd fordult a kocka. Én fogtam meg az új srác karját, majd el kezdtem húzni az első emeletre. Mindenki engem nézett, de nem értettem miért. Amint felértünk és elértük a szobaajtót kezdtem volna a búcsúzkodást, de rá kellett jöjjek, hogy nyitva sincs, még túl korán van ahhoz, hogy az ápolónő betolja a seggét. Így már csak a lánymosdó maradt, ahova gyorsan be is mentem, mert a kezem tiszta vér volt. Lemostam mindent, majd felnéztem egyenesen a tükörbe. Tegnap óta először. Megértettem mit nézett mindenki. Megértettem a döbbenetet mindenkin és az aggódást az új srác szemében. Szinte az egész arcomat egy nagy véraláfutás díszítette. Hogy lehettem ekkora idióta? Miért nem néztem a tükörbe egyszer sem? Hogy tehettem ezt? Mivel ez egy kis város, biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb Apa fülébe jut a hír. Rá fogják kenni. Mondjuk, az lenne az igazság, csak az a gond, hogy biztos kitalál majd valami számomra bántó dolgot, és azt fogja terjeszteni. Sosem tenne olyat, amivel a hírnevének tudna ártani. Az viszont nem érdekli, hogy velem mi van.

Gondolataimat az ajtó nyitódása zavarja meg. Oda se fordulok. Nem akarom, hogy még többen lásság az arcomat. – Tessék. – óvatosan felemelem a fejem, és egy mosolygós lány pillantok meg kezében alapozóval. Furcsán nézhetek rá, mert elneveti magát. Nem tudtam mire fogni, de arra lettem figyelmes, hogy egyik pillanatról a másikba belőlem is kitörik a nevetés. A kisugárzása olyan boldog volt, hogy nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer újra ilyen önfeledten nevethetek majd, mintha semmi gondom nem lenne.

Óvatosan a sminkért nyúlok, majd hálásan nézek az előttem álló lányra. –Ohh bocsánat, a nevem Lucy. A tied pedig….

- Az enyém Beverly. – mosolyogtam rá, majd felkentem a maszkomat. – Nagyon szépen köszönöm. – adtam vissza az alapozót, majd kifele indultunk, ahol meglepetésemre ott állt az új srác, és nagyon úgy tűnt, hogy minket vár. – Beverly, ő itt az ikertesóm, Nate. – szólalt meg Lucy, és mellé állt. Egyből észrevettem a hasonlóságokat. Mindketten kék szeműek, a hajuk is ugyanolyan, és az arcformájuk is. Hogy nem vettem észre? – Igen, már találkoztunk. – mondtam halkan. Lucy feltűnően kapkodta a fejét közöttünk aztán önelégülten elmosolyodott. – Mi az? – kérdeztem meg.

- Semmi. – legyintett, de még mindig mosolygott. Tudtam, hogy valamit titkol. – Na menjünk. – ragadta meg a karomat, de én ezen a napon másodjára összerezdültem és ismét kikaptam a karomat Lucy tenyere közül. Mintha észre se vette volna, tovább haladt, majd megkérdezte melyik osztályba járok. Miután kicsit zavartan válaszoltam felragyogott az arca majd rávágta, hogy mi is. És boldog voltam. Mert végre úgy éreztem, hogy ezt az évet nem fogom egyedül tölteni, mint az eddigieket.