Prológus

2014.09.07

Lassan sétálok hazafele. Legszívesebben kifutnék a világból, vagy legalább késleltetném a hazaérkezésemet, de nem tehetem, mert azzal is csak rontanék a helyzetemen. Sosem hittem volna, hogy ilyen borzasztó életem lesz, azok után, ami történt. Mindig is azt gondoltam, hogy mi tökéletesek vagyunk. Hogy senki és semmi nem teheti tönkre az életünket. De sajnos megtörtént. Minden elromlott körülöttem.

Tisztán emlékszem arra a napra. Minden apró részlet belevésődött az agyamba. Minden nap, minden órában, minden percben és minden másodpercben kísértenek az emlékek. A nyár utolsó hetében jártunk, és úgy döntöttük elmegyünk egy közös, családi nyaralásra. Amikor odaértem nem akartam hinni a szememnek. A szüleim egy gyönyörű tóparti kunyhót béreltek ki. Egy hétig voltunk ott. Minden napja tökéletes volt. Boldogan keltünk, boldogan feküdtünk le egy „fárasztó” nap után, ami igazából csak annyiból állt, hogy egész nap fürödtünk és sütkéreztünk a napon. Aztán az utolsó nap, indulás előtt anya bejelentette, hogy ő még elmegy egyet úszni, már úgyis bepakolt mindent. Apával csak bólogattunk, de nem nagyon foglalkoztunk a kérdéssel, mert éppen teljesen bele voltunk merülve a pakolásba, nehogy valami ne férjen be. Miután mindent bepakoltunk, kihordtuk a cuccokat a kocsiba. És akkor lett tragédia az életemből. A víz piros volt egy nagy foltban. Anyának csak a feje búbját láttuk. Berohantam a vízbe, de már akkor tudtam, hogy elkéstünk. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy elvesztettem az édesanyámat. Apa teljesen összetört. Leroskadt a földre, és csak a fejét rázta, miközben azt mondogatta, hogy „nem, nem, nem, ez nem lehet a igaz!”. Én sírva fakadtam, nagy nehezen összegyűjtöttem minden erőmet ami maradt, és kiúsztam a partra. A homlokra roskadva zokogtam. Nem hittem volna, hogy én is tudok sírni. Azelőtt sosem sírtam. Pontosabban soha nem volt rá okom. Minden olyan tökéletes volt. Mindig boldogok voltunk. Ezen a napon a boldogságomnak viszont vége szakadt. Több óra után hívtuk a mentőket, akik persze nem tudtak semmit csinálni. Már nem is reménykedtem benne. Egy utolsó pillantás után, apával szomorúan beszálltunk az autóba és elindultunk. A három órás úton egyszer sem szóltunk egymáshoz. Mindketten a saját gondolatainkba voltunk temetkezve. Hazaérve, apa kipattant a kocsiból, és berohant a házba. Kíváncsian szaladtam utána, tudni akartam mi ez a fontos dolog hirtelen. De ledöbbentem. Apa a konyha felső polcáról vett le éppen egy vodkás üveget, és úgy ahogy volt meghúzta. Aztán bevonult az egésszel a nappaliba, és levetette magát a kanapéra, majd a tévét bámulta üveges szemmel, miközben másodpercenként kortyolt egy jó nagyot a károsító alkoholból.

- Apa az nem old meg semmit, szerintem nem kéne- böktem az üvegre.

- Ne mondd meg, hogy mit kéne, és, hogy mit nem. Nem rád tartozik.- válaszolt idegesen, dühösen, és olyan hidegen, ahogy még sosem hallottam. Jobbnak láttam elmenni, de sajnos túl késő volt. Apa a hátamnál termett, és megragadta a csuklómat. Azután olyat tett, amit soha az életbe nem fogok elfelejteni. Azelőtt eszembe se jutott, hogy mit vált ki az alkohol az emberekből. Pedig figyelhettem volna jobban. Mondjuk belegondolva apa ihatott kb. egy pohárnyi vodkát, az meg neki sosem ártott meg. Nem is az alkohol az oka annak, hogy apa hirtelen ilyen erőszakos, és agresszív lett? Nem bizony, hanem ő így van csinálva. Csak azelőtt ezt nem tehette, mert ott volt anya, akit szeretett, és ha megtudta volna, hogy a férje bántalmaz engem, akkor haladéktalanul feljelentette, és elvált volna. Úgyhogy miután apának már nem állt az útjába szeretett felesége, bátran csinálhatott azt, amit akart.

Minden olyan gyorsan történt. Apa tenyere felemelkedett a levegőbe, azután olyan erősen csapódott az arcomhoz, hogy elestem közelebbről megismerve a padlót. Nem tehettem semmit. A pofon olyan erős volt, hogy még másnap is éreztem a helyét, és az arcom is piroslott. Ez volt életem első pofonja. Este az ágyamban, reménykedtem. Reménykedtem, hogy nem fog többször előfordulni. Hiszen a remény hal meg utoljára, nemde? Másnap reggel a reményeim sajnos eloszlani látszottak, mikor a teendőim után lementem a konyhába, hogy reggelizzek. Apa is a konyhában volt, háttal nekem, a pultnak dőlve, éppen a kávéját kavargatta. Odamentem, de pont akkor fordult meg, mikor én egyáltalán nem számítottam rá, így összeütköztünk. Egy ideig farkasszemet néztünk, azután apa keze ismét az arcomon landolt. „Szerencsére” most bal kézzel ütött, így már mind a két oldalam egy szinten fájt. Ezen a reggelen vesztettem el az összes reményemet, a bizalmat, a szeretetet apám iránt, és bárki más iránt… Jégkirálynő lettem. Bármilyen érzelem volt is a szívemben, senki nem láthatta rajtam. Álarcot húztam magamra, és egy alaposan megépített falat vertem magam köré, ezzel megvédve magamat mindentől és mindenkitől. Mindennapjaimat a tanulás, és az olvasás a könyvtárban töltötte be. Próbáltam minél később hazaérni, hogy ne kelljen annyi időt egy légtérben tölteni az apámmal, így kevesebb esély volt arra, hogy bánthasson. De így is elég gyakran előfordult. Minden egyes nap. Tudtam, hogy már semmi nem állíthatja le, csak az ha visszajönne anya. De ez nem fog előfordulni.

Ez volt 15 évesen. Minden két évvel ezelőtt kezdődött. Most 17 évesen már megszoktam, azt, hogy minden nap lopakodnom kell a házban, hátha nem hall meg, hogy az a legjobb, ha egész nap a szobámba kuksolok, és ki sem mozdulok onnan, hogy akkor menjek el tusolni, mikor ő már lefeküdt, szóval éjfél után. Hogy ne szóljak hozzá, az csak rosszabbítana a dolgokon, hogy menjek el bevásárolni suli után, hogy mindig legyen friss kenyerünk, vagy vacsorára valónk, hogy hétvégenként takarítsam ki az egész lakást, hogy minden csillogjon villogjon, hogy sokkal jobb ha csak csendbe hallgatom a sérelmeit és tűröm a pofonokat. Mind ezt már megtanultam a két év lefolyása alatt. Már mindent tudok. Csak azt nem, hogy mi rosszat tettem, hogy ezt érdemlem. Miért velem teszi ezt a Sors? Most komolyan, lehet, hogy voltak kisebb hibáim, de olyan súlyos dologra nem emlékszem, amiért ezt az életet érdemelném. De mindez nem számít, mert már csak egy év van hátra ebben a pokolba. Azt már fél lábon is kibírom. Egyedül. Nincs senkire szükségem. Mindent meg tudok oldani egymagamban is.