Huszonnegyedik fejezet

2015.05.24.

Halihóóó! Hogy érzitek magatokat? Várjátok már a nyarat, vagy inkább lennétek még az osztálytársaitokkal. Nekem ez az év hihetetlenül rövidnek tűnt (igaz még tart, de akkor is, mindig mikor a nyár felé közeledünk, az olyan mintha mindjárt vége lenne az évnek), és bár boldog vagyok, hogy nem sokára nyár van, és hazamehetek, azért szomorúsággal is tölt el, mert a hülye franciáknál úgy van, hogy minden évben összekeverik az osztályokat, szóval jövőre már nem ez az osztályom lesz, amit nagyon sajnálok, mert nagyon szerettem őket. 

Remélem tetszeni fog a rész, ismételtem bejelentem, hogy EZ AZ UTOLSÓ RÉSZ, EZUTÁN MÁR CSAK EGY EPILÓGUS LESZ. Pontosan ezért nagyon kérnélek titeket, hogy írjátok nekem le a véleményeteket, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy egyrészt mennyien vagyunk, másrészt pedig, hogy mit gondoltok - de őszintén - a történetről. 

Bocsánat, hogy ilyen rengeteget írtam, de most ilyen a hangulatom.

Nagyon jó olvasást, puszil titeket,

Kata

Másnap, sok idő elteltével, ismét felhőtlenül boldogan keltem fel, hiszen tudtam, hogy lent vár anya. Amint felültem, hangos kacagásokat hallottam lentről. Biztos voltam benne, hogy az egyik anya, és azt gondoltam, hogy a másik pedig Ms. Robinson, de nem tudtam biztosan, mert Lucy-nak is szinte ugyanolyan a hangja.

- Bev… - mormogott Nate mellettem, majd ide-oda rakosgatta a karját a helyemen, biztos, hogy kitapintsa hol vagyok. Mikor nem talált meg, kipattantak szemei, és ijedten körbenézett a szobában. Tekintete találkozott enyémmel, boldogan elmosolyodott és derekamnál fogva visszadöntött maga mellém. Puszival hintette be nyakam minden egyes pontját, aztán a fülembe suttogott: - Boldog vagy?

- Igen, boldog vagyok. Nate, itt az anyukám. El tudod ezt hinni? – suttogtam vissza, de legszívesebben kiordítottam volna a világnak, hogy mindenki megtudja. Barátom elmosolyodott, és bólintott egy óriásit. Igaz nem hajolt el a fülemtől, mégis most valahogy még közelebb jött.

- Szeretlek Beverly. – olyan halkan suttogta, hogy azt hittem csak képzelődöm, de mikor felé fordultam, felfedeztem szemeibe a csillogást, és rájöttem, hogy nem képzelődtem. – Nagyon örülök, hogy boldog vagy.

- Én is szeretlek Nate. – mosolyodtam rá. Szorosan megöleltem. Tényleg szerettem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok szeretni egy fiút, de legfőképpen azt nem gondoltam, hogy ő is vissza fog szeretni. Mindig azt hittem, hogy sok macskával fogok megöregedni. Most viszont van egy bátyám, egy legjobb barátnőm, egy barátom és egy édesanyám. Nem feledkezzünk el Ms. Roberts-ról sem, aki amíg beteg voltam ápolt, és befogadott a házába.

- Lemegyünk? – szakadtam el tőle, úgy negyed óra után.

- Menjünk. – bólintott. Így is tettünk, úgy ahogy voltunk lementünk ahol megtaláltunk mindenkit. Úgy látszik mi voltunk az utolsók. Mike, Lucy, anya és Ms. Robertson teljesen elmerültek valaminek a kibeszélésében, szóval nem is hallották, hogy jövünk.

- Jó reggelt. – kiáltottam fel boldogan, mire mindenki akkorát ugrott, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. Persze – mivel elég furán röhögök – Nate is el kezdett nevetni, aztán mikor a többiek rájöttek, hogy csak mi vagyunk, és lenyugodtak, ők is hahotázni kezdtek. Annyira jó volt az a pillanat. Mindenki annyira boldog volt.

- Nem akarjuk bepótolni a tegnapi strandolást? – kérdeztem meg miközben leültem az asztalhoz és el kezdtem megreggelizni.

- Dehogynem, nagyon jó lenne! – pörgött be Lucy azonnal.

- Én inkább nem mennék, de ti nyugodtan menjetek, úgyis négyesben szerveztétek. – mosolygott ránk anya.

- Én sem megyek, inkább maradok itthon. Egész héten dolgoztam, olyan jó itthon lenni. – sóhajtott egyet Ms. Robertson.

- Biztosak vagytok benne? – kérdezte meg Lucy, mire mind a ketten bólintottak egy nagyot. Így hát beleegyeztünk. Ugyanúgy, mint egy nappal ezelőtt, megbeszéltük, hogy most is húsz perc múlva találkozunk az ajtó előtt. Igaz, senki sem pakolta ki a tegnapi cuccokat, de legalább így kényelmesen el tudtunk készülni, semmi sietség nélkül. Le akartam tusolni, de aztán rájöttem, hogy nem lenne sok értelme, hiszen úgyis este is kéne tusolnom, mert tiszta klór leszek, szóval elvetettem az ötletemet, Nate legnagyobb bánatára. Gyorsan felöltöztünk meg fogat mostunk, majd visszadőltünk egy kicsit az ágyra. Én Nate mellkasára fektettek fejemet, ő pedig szorosan átfogta derekamat. 

Mikor trappolásokat hallottunk a lépcsőn, mi is felkeltünk, és komótosan leindultunk. Az ajtó előtt mindenkit megtaláltunk, szóval elbúcsúzva édesanyáinktól elindultunk. A legközelebbi strand, háromnegyed órányira volt, így kénytelenek voltunk kocsival menni, amit csak Mike vezethetett. Erre persze nem voltunk felkészülve, pontosabban nem gondolkodtunk el ezen, így mikor bejelentette, hogy nincsen jogsija, teljesen hülyének éreztük magunkat. Az elején nem akartunk elhinni, de aztán annyira komolynak tűnt, hogy elhittük. Visszamentünk a házba, és megkérdeztük édesanyáinkat, hogy nem akarnak-e eljönni velünk. Ismét azt válaszolták, hogy nem, aztán persze mikor hozzáraktuk, hogy különben nem tudunk elmenni, beleegyeztek, és azt mondták, hogy ők majd addig körülnéznek a városkában.

Csak ekkor jött az a gond, hogy hatan vagyunk. De sok jó ember kis helyen is elfér alapon, benyomorogtunk. Én szinte Nate ölébe ültem, ahogy Lucy is Mike-éban. Engem egyáltalán nem zavart, és ahogy elnéztem Lucy mosolyát, biztos voltam benne, hogy őt sem.

Nem sokat beszéltünk az út alatt; volt egy olyan enyhe érzésem, hogy anyukáink nem akartak előttünk beszélni, mi meg előttük, szóval mindenki csendbe maradt, és a rádió hallgattuk.

Nate átkarolta a vállamat, és a mellkasára húzott. Mike és Lucy is hasonló helyzetben volt, én pedig amint megpillantottam őket egyből elmosolyodtam. Annyira boldogok voltak, és nagyon örültem nekik.

- Örülök nektek. – suttogtam Lucy fülébe.

- Köszönjük. – tátogta vissza. – Én is nektek. – suttogta ő is fülembe. Csak bólintottam egyet, majd visszatettem fejemet Nate mellkasára, és ütemes szívdobogása, egy idő után álomba merített.

Arra keltem fel, hogy barátom édesen simogatja az arcomat, miközben a nevemet szólongatja. Mikor kinyitottam szemeimet, az autóban már senki nem volt, amire persze gyorsan felületem, és kérdőn néztem Nate-re.

- Azt mondták, hogy találkozunk a bejáratnál, addig ők elmennek egy kávéért. De nem aggódj, ez kb. nyolc perce lehetett. Szerintem még nincsenek készen, szóval még keljél fel normálisan, nyújtózkodj ki, meg minden ilyesmi. Aztán pedig irány a víz. – mosolygott rám. Bólintottam egy hatalmasat, majd visszafektettem a fejemet Nate mellkasára, mert egyszerűen annyira kényelmes volt, hogy nem tudtam elszakadni tőle. Hallgattam monoton szívverését, ami abban a pillanatban gyorsabbá vált, hogy ujjaimat az ő ujjaira kulcsoltam. Muszáj voltam elmosolyodni ezen. Hihetetlen volt nekem, hogy egy fiúból ezt az érzést hozom ki. Annyira valóságtalannak tűnt, hogy egy ember ennyire tudjon szeretni. Körülbelül tíz perc némaság után, Nate megszólalt: - Mehetünk?

- Igen, csak még két perc, kérlek, olyan jó itt. – emeltem fel fejemet, hogy a szemeibe nézhessek. Nagy sóhajjal együtt bólintott, úgyhogy ismét visszafeküdtem. Mikor úgy éreztem, hogy már lejárt a két perc, elváltam Nate-től, és kiszálltam a kocsiból. Kinyújtóztattam magamat, majd kivettem hátulról a közös táskánkat. Miután Nate bezárta az ajtót, felém nyújtotta a kezét, amit én megragadtam, majd szépen, komótosan, kéz a kézben becaplattunk a strandnak az előcsarnokába, ahol a pénztárak voltak. Alaposan körbe néztünk, és mikor megtaláltunk két embert eszeveszettül integetni, egyből tudtuk, hogy sokat mi ismerőseink. Édesanyáink már nem voltak ott, gondolom elindultak feltérképezni az egész várost. Megvettük a jegyeket, azután pedig bementünk az öltözőkhöz. Amilyen gyorsan csak tudtunk átöltöztünk, majd egyszerre mentünk be a strandra.

 Persze csak ekkor kezdődött az, hogy mindenki más fele akart menni, pontosabban a két fiú a fenéért sem értettek együtt, szóval mielőtt nagy háború tört volna ki közöttük, Lucy és én, azt mondtuk, hogy majd mi eldöntjük, hogy először hova megyünk. Nate és Mike bólintottak döntésükön, szóval először a legkisebb csúszdára mentünk, mint egy bemelegítés-képen. A fiúk már kezdtek volna beszólogatni, hogy mennyire gyávák vagyunk, mikor gyorsan megcsókoltam Natet, Lucy pedig Mike-ot, mert nem akartuk hallani.

Egész nap ide-oda rohangáltunk, mikor végül nyolckor úgy döntöttünk, hogy a víz eléggé kiszívott minket, és indulhatunk haza. Ismét amilyen gyorsan csak tudtunk visszaöltöztünk, majd amint kint voltunk én felhívtam anyát, hogy megkérdezzem értünk tudnak-e jönni, vagy még nincsenek készen. azt mondták, hogy fél órába telik ide érniük, úgyhogy addig mi leültünk a fűre, és mindenki elmondta, hogy nagyon tetszett neki a mai nap, meg azt is, hogy jó lenne megismételni valamikor. Még mindenféléről beszélgettünk, de aztán láttuk az autónkat bekanyarodni a parkolóba, mire mind a négyen felugrottunk, és beültünk – ugyanolyan szűkösen, mint idefele jövet – az hátsó ülésekre.

- Na milyen volt? – fordult anya hátra, miközben Nate és Lucy anyja pedig a visszapillantó tükörből nézett minket.

- Nagyon jó volt. – bólintottam mosolyogva. – Csak elfáradtunk.

- Majd otthon kialusszátok magatokat. Örülök, hogy jól éreztétek magatokat, azt hiszem már rátok fért. – válaszolt anya, mire én szomorúan elmosolyodtam, mert igaza volt. Már régóta nem éreztem ilyen jól magamat.

a hazavezető út rövidebbnek tűnt, mint az odavezető, de ez normális. Főleg úgy, hogy mi elmeséltük mi mindenen csúsztunk le, ők pedig, hogy milyen helyeken jártak, szóval nem volt az a néma csönd az autóban.

Amint hazaértünk, mindenki jó éjszakát kívánt a másiknak, majd elvonultunk aludni.

Régóta először, menthetetlenül boldognak éreztem magamat. Volt egy legjobb barátnőm, egy legjobb barátom, aki ráadásul a szerelmem is, egy bátyám, egy anyukám és egy úgynevezett pótanyukám, akire tudtam, hogy bármikor számíthatok.