Huszonharmadik fejezet

2015.05.16.

Sziasztok! Hogy érzitek magatokat? Sajnálom, hogy ilyen ritkán hozok részeket, tényleg, csak nagyon sokat kell tanulnom, meg mindenhova utazunk. 

Nagy bejelenteni valóm van: ezenkívül már csak egy rész lesz, és egy epilógus aztán vége ennek a blognak is. El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan telik az idő, máris megírtam huszonöt fejezetet és, hogy nem sokára befejezem immár a második blogomat. 

Ez nem a végső búcsú, de meg szeretném köszönni már most azoknak akik kiálltak mellettem, és végigolvasták Nate és Beverly történetét.

Nagyon remélem tetszeni fog a rész. Kommenteket elfogadok! Sajnálom, hogyha rövid lett, de most ennyi tellett tőlem!

Szép hétvégét, Kata

Ezzel a mondattal pedig minden reményem szertefoszlott. Továbbra is mozdulatlan maradtam, hátha csak mondja ezeket a mondatokat, hogy előcsalogasson, viszont mikor megérintette a térdeimet, akkor rájöttem, hogy nem csak egy trükk volt, hanem tényleg megtalált engem. Nagyon sóhajtottam, amolyan feladás jeleként, majd kikeltem a szekrényből.

- Elfáradtam. – mosolyogtam Nate-re, majd a nyakába ugrottam. – De jó móka volt. – olyan szorosan öleltem, hogy szerintem elég kellemetlen lehetett, de muszáj volt, szükségem volt rá.

- Jól van, akkor mit szólnál ahhoz, ha megnéznénk egy filmet a nappaliba? – ismertette velem tervét, mire én hevesen bólogattam. – Amúgy mi van Mike-val és Lucy-val? Még hallani sem hallottam őket.

- Tényleg, nem tudom. Nézzük meg. – ezzel a lendülettel pedig már is futottam is be, nyitottam is ki a szobájuk ajtaját, és ugrottam is rájuk. Utánam pedig Nate is így tett, azt kiabálva, hogy „kicsi a rakáááááás”. Amint rám feküdt, alig kaptam levegőt, de nem igazán zavart, mert velem ellentétben Lucyék meg sem moccantak. Legalább öt percig feküdhettünk rajtuk, mikor hirtelen mind a ketten egyszerre próbáltak felülni, szóval mi persze, hogy leestünk. Először Nate esett le aki rajtam volt, aztán pedig én, egyenesen rá. Nem örült neki annyira, de semmit nem mondott, csak a derekamat átfonta karjaival, és magához húzott. Nem tudom honnan jött a nagy szeretethiánya, de én is a nyakába fúrtam fejemet, és szorosan átöleltem nyakát.

- Ez most komoly? – nézett le az ágyról Mike. – Csak azért jöttetek át, hogy itt nyáladdzatok? – rázta meg a fejét, elég lemondó stílusban.

- Valami bajod van? – fordultam oldalra teljesen a hátamra Nate-en.

- Igen, nem azért keltem fel, hogy nézhessem ahogy a húgom smárol a barátjával. – fejtette ki felháborodását egy óriási bájos mosollyal az arcán.

- Hát jó, akkor el is megyünk. – álltam fel, fogtam meg Nate kezét, akit ugyanúgy felhúztam, és indultam kifele, amikor is…

- Csak vicceltem húgi, nehogy elmenjél. – egyből visszamentem és ismét tesómra ugrottam, de most sokkal kedvesebben és meg is öleltem.

- Nem kéne elmennünk valamerre? Már annyira ki akarok mozdulni! – sopánkodott Lucy. Ötletét mindannyiunk jónak találta, így eldöntöttük, hogy elmegyünk valamerre, csak éppen azt nem tudtunk, hogy mi lenne a legjobb. Mivel már reggel megsültünk, rögtön a strandolás jutott eszünkbe. Megegyeztünk, hogy húsz perc múlva találkozunk a bejárati ajtó előtt, mindent összepakolva, indulásra készen. Így is tettünk, Nate is és én is, minden szükségest bedobtunk egy táskába, majd fogat mostunk, és pisiltünk egy utolsó, azután pedig lementünk a bejárati ajtóhoz, ahol Lucy-ék már vártak ránk.

- Indulhatunk? – vonta fel szemöldökét a bátyám.

- Igen, menjünk. – mondtuk Nate-vel szinte egyszerre. Lucy kinyitotta az ajtót, de nem várt meglepetés fogadott minket. Egy nőnek éppen kopogtatásra állt a keze, és hátra ugrott egyet mikor az ajtó kitárult előtte. Mindenki meglepődött, de én a legeslegjobban. A nő körbe vezette tekintetét a jelenlévőkön, azután mikor megtalált engem, lélegzete is elakadt, szemei pedig csillogni kezdtek. Barátaim és bátyám is, felváltva hol engem nézett, hol pedig a nőt aki az ajtóban állt.

- Beverly… és Mike tényleg ti vagytok azok? – kérdezte remegő hangon. Nekem csak egy bólintásra volt energiám, attól féltem, még annyit sem tudok kimondani, hogy „igen”. – El sem hiszem, hogy megtaláltalak Beverly. És Mike, nagyon örülök, hogy megismerhetlek – nyújtotta ki kezét Mike felé, aki zavartan kezet rázott vele. Mike teljesen zavartan állt mellettem, fogalma sem volt mi folyik ott. Anya is észrevette ezt, mivel inkább visszafordult hozzám. – Megölelhetlek? – kérdését követően egyből odafutottam hozzá, és szorosan nyaka köre fontam karjaimat, míg ő a derekamat karolta át. 

Olyan jó érzés volt évek után, ismét azokat a karokat érezni magam körül. Sosem gondoltam volna, hogy ismét látni fogom őt. Az édesanyámat. Mindig azt hittem, hogy örökre elvesztettem, de abban a percben ott volt előttem. A karjaimban tarthattam. A könnyek kicsordultak a szememből, és fogadni mertem volna, hogy édesanyámnak is.

- Jól van, valaki elmagyarázná, mi folyik itt? – kérdezte halkan Mike attól félve, hogy tönkre teszi a kialakult hangulatot. Szerintem Lucy és Nate is ettől féltek és ezért nem kérdeztek semmit, bár biztos voltam benne, hogy nagyon kíváncsiak voltak.

- Ő az édesanyám. – fordultam meg, hogy szembe legyek a barátaimmal és Mike-val. A karom még mindig a nyaka körül volt, nem akartam elengedni, attól féltem, hogy ismét elveszíteném, azt pedig nem bírtam volna ki még egyszer. – Óhh, oké.– válaszolt a bátyám. Nem tűnt valami boldognak. Pontosabban inkább csak félős volt a hangja. Amit anya is észrevehetett, mert megszólalt: - Figyelj, tudnod kell, hogy semmiért nem haragszom rád, semmi nem volt a te hibád. – ennek a mondatnak a végén Mike egy nagyot sóhajtott, amivel azt jelezte, hogy lenyugodott.

Anya könnyes szemekkel visszanézett rám. Amint megláttam azokat a könnyeket az enyémek is eleredtek. Meg kellett csipkednem magamat, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg nem álmodok.

- Nem akarunk beljebb menni? – kérdezte meg Lucy. Mivel mindenki bólintott egyet, a nappaliba mentünk, és leültünk. Mike és Lucy kimentek egy kis innivalóért, és limonádéval tértek vissza.

- Maga tudja, hogy miért hagyott el az édesapám? – kérdezte meg a nagy semmiből Mike. Meglepett a kérdése. Sosem tudtam, hogy érdekli őt ez a kérdés. Mindig is azt gondoltam, hogy neki teljesen mindegy volt, hiszen ott volt neki az édesanyja, de ahogy ránéztem rájöttem, hogy teljesen tévesen gondoltam. Szemeiben akkora szomorúság és fájdalom jelent meg, amit régen láttam bárkinél is. Lucy a karját kezdte el simogatni.

- Kérlek szólíts csak Mary-nek. És igen, tudom, mármint csak nagy vonalakban. Egyből rájöttem, hogy nem Beverly volt az egyetlen gyereke, amit egy nap meg is kérdeztem tőle, és ő nem tagadta. Aztán pedig egy másik nap megkérdeztem, hogy ő, mármint te hol vagy. Erre azt felelte, hogy az anyjával van, valahol mesze. Nekem ez nem volt elég, mert tudni akartam, hogy tudott lemondani rólad, mikor annyira szerette Beverly-t. Erre teljesen bekattant. Azt kérdezte, hogy tényleg tudni akarom? Mire én hülye azt feleltem, hogy igen. Azt mondta, hogy neki egy kislány kellett, mert egy lány, nem tudja megvédeni magát. Mire felhúztam a szemöldökömet, mert nem értettem. És akkor megmutatta. Megvert, aztán pedig ott hagyott sebesen, véresen. Az volt az első alkalom, hogy megvert. Ott megértettem, hogy mi volt az élet célja. Onnantól kezdve, már soha nem kérdeztem rólad, mert attól féltem, hogy akkor többször megver, de persze anélkül is bántott. Ott, akkor eldöntöttem, hogy egész testemmel és lelkemmel védelmezni fogom Beverly-t és így is tettem. Igaz, hogy ameddig én ott voltam neki, soha nem bántotta őt, de miután é elmentem őt is el kezdte bántani.

- Miért mentél el? – tettem fel a kérdést halkan.

- Nem én döntöttem úgy, hogy elmegyek elhiheted. Nem engedett visszamenni. Egy egy szobás lakásban tartott, és soha nem engedett ki, csak ha be kellett vásárolnom neki vagy valami hozzákapcsolódó dolgot csinálnom. Persze mikor ő otthon volt, többször is kiszöktem, de aztán mindig visszamentem, mert attól féltem, hogy megtalál, és akkor sokkal rosszabb élet vár rám. Ezek a kis kiszökések segítettek abban, hogy nem őrüljek meg, és persze te. Minden nap gondoltam rád, hogy most éppen mit csinálhatsz, vagy hogy vannak már barátaid, esetleg barátod. – itt Nate-re mosolygott, aki visszamosolygott édesanyámra. – Minden este úgy aludtam el, hogy megfogadtam, másnap kiszökök, és visszamegyek érted. De aztán reggelente felkeltem apáddal a lakásban, és minden fogadalmam elszállt. Aztán már legalább egy hete nem jelent meg, ami eléggé furcsa volt, de a biztonság kedvéért még vártam két napot, aztán mikor azután sem jött el, megszöktem, nyomozgattam egy kicsit és idejöttem. Mi történt az apáddal Beverly? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Anya, te komolyan nem tudod mi történt apával? – hangom hitetlenül hangzott. Azt hittem, hogy azért jött el, mert pontosan tudta, hogy mi történt apával, most pedig bejelenti, hogy fogalma sincsen mi lett a férjével. Féltem bevallani, hogy ő már nincs közöttünk, nem tudtam, hogy fog reagálni, hiszen a férje volt, és a lánya apja. – Apa…elhunyt. – nyögtem ki nagy nehezen. Anyának abban a pillanatban könnyek szöktek a szemébe, de nem csordultak ki. Sokáig ült csendben, semelyikünk nem mert megszólalni.

- Meghalt? – kérdezte remegő hangon. Aztán egy másodperc alatt arckifejezése teljesen megváltozott. Kézfejével kitörölte könnyeit, egy zavart mosoly után pedig újra megkérdezte: - Meghalt? – de ez a változat már sokkal boldogabb volt. Szerintem ekkor jött rá, hogy vége az eddigi szenvedéssel teli életének. Tudtam, hogy ezt gondolta, mert én is ugyanezen mentem keresztül.