Huszonkettedik fejezet

2015.05.03.

Sziasztok! Ugye felköszöntöttétek édesanyátokat? Ha még nem, akkor menjetek gyorsan, hiszen ma van Anyák Napja! Remélem jól vagytok, én jól vagyok, holnap megyünk osztálykirándulásra, ami igaz, hogy azt jelenti, vége a szünetnek, de már alig várom. Még úgy is, hogy kedden már jövünk is vissza, de nem baj, legalább megyünk valahova. 

Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog, és nagyon kérlek titeket hagyjatok megjegyzéseket, hogy tudjam a véleményeiteket. 

Jó olvasást,

Kata

Mikor már csillapodott a légzésem, és a könnyeim is már úgy ahogy elálltak, jöttem rá egy nagyon fontos dologra: apa volt az egyetlen nyom ami elvezethetett volna édesanyámhoz. Egyáltalán ha még tényleg él-e, de most már nem volt semmilyen segítségem, mert ő már nem volt. Magamtól kellett utánanéznem a dolgoknak.

Hirtelen keltem ki az ágyból, a többiek legnagyobb meglepetésére. Vártam, hogy elfogjon a hányinger, de szerencsére semmi sem történt, így folytattam az utamat lefele. Az ajtónál gyorsan magamra kaptam a cipőmet, azután kiviharoztam a bejárati ajtón. Olyan gyorsan mentem amilyen gyorsan csak tudtam, de még így is utolértek a többiek. Pontosabban Nate ért utol, Lucy és Mike-ot meg csak sokkal hátrébb hallottam.

- Mit csinálsz, Beverly? – ragadta meg a csuklómat barátom, amiért kénytelen voltam megállni.

- Megyek a rendőrségre. – néztem mélyen a szemeibe.

- És mégis minek mész oda?

- Talán, hogy megtaláljam anyukámat? – vontam fel a szemöldökömet.

- Bev…

- Ne, Nate! – vágtam közbe – Muszáj megtalálnom őt.

- Szerinted komolyan életben van még? – kérdezte lehalkítva hangját, mintha nem akarta volna, hogy meghalljam, de tisztán értettem kérdését. Nem tudtam mit válaszolni. Nem szerettem volna, ha hülyének néz, de volt bennem egy érzés. Remény. Reménykedtem, hogy anya még tényleg életben van, hogy meg fogom találni, hogy újra magamhoz ölelhetem és, hogy ha nem is ugyanolyan hasonló lesz az életem, mint régen volt. Persze apa nélkül, de legalább anya még itt lehetett volna nekem. Viszont ha nem találtam volna meg anyát, akkor teljesen árva lettem volna és talán nem akartam elfogadni ezt a tényt. Nem hiszem, hogy azok után, amiken keresztülmentem, még ezt is elviselném. Bár az igaz, hogy már vannak barátaim, van egy barátom, és van egy bátyám – akinek bár nem sokára biztosan vissza kell majd mennie az anyjához –itt lesznek velem ami azt jelenti, hogy nem leszek egyedül.

- Igen. – válaszoltam a legbiztosabb hangomon. Nem sikerült annyira, ahogy akartam volna amit Nate is észrevett, mert csúnyán nézett rám. – Remélem. – tettem még hozzá halkan.

- Akkor majd megtaláljuk, de az nem ma lesz. – rázta hevesen a fejét.

- Miért ne lehetne ma? Nem mindegy, hogy ma vagy holnap. Teljesen ugyanaz.

- Nem, egyáltalán nem ugyanaz, mert ma beteg vagy, de lehet, hogy holnap már nem leszel.

- Ugye nem gondolod, hogy egy kis betegség meggátol abban, hogy megtaláljam anyámat.

- Nem, nem gondolom, sőt tudom, hogy nem gátol meg benne. Ezért kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy ne ma legyen az a nap, mikor megkeressük anyádat. Kérlek. Hiszen pont te mondtad, hogy ma vagy holnap, ugyanaz a dolog. – sokáig mérlegeltem helyzetemet. Nem tudtam mihez kezdjen, tényleg nem tudtam. Leblokkoltam. Aztán Nate-re néztem, akinek olyan reményteli volt az arca, hogy nem bírtam volna csalódást okozni, szóval alig észrevehetően bólintottam egyet. Nate felkapott karjaiba és szorosan magához ölelt. Boldog volt, én eddig örültem, hogy boldogságot szerezhettem neki.

Elindultunk visszafele, útközben pedig összetalálkoztunk Luvy-val és Mike-val, akik pont felénk tartottak. Meglepően távol voltak tőlünk, pedig az előbb még csak pár lépésnyivel távolabb sétafikáltak, miből rögtön rájöttem, hogy direkt mentek visszafele. Tudták jól, hogy Nate meg tud majd győzni, és milyen igazuk is volt.  

Fáradtan értünk haza, mert bejelentettem, hogy még szükségem van egy kis sétára, amire Nate elkísért. Addig Lucy és Mike hazamentek végül pedig ez a „kis” séta, egy órás lett, ami kellőképpen kimerített. Így amint betettük a lábunkat az ajtó küszöbén, csak felfutottam az emeletre és befeküdtem az ágyamba. Mármint Nate ágyában. Még tompán hallottam, hogy ő is feljött, és befeküdt mellém, de aztán minden elsötétült.

Boldogan ébredten, mi több nagyon boldogan. Őszinte mosollyal az arcomon ültem fel az ágyban. Oldalra nézve, láttam, hogy Nate még mélyen alszik, szóval halkan keltem ki az ágyból és ugyanolyan halk léptekkel indultam el a fürdőszobába, de persze ahogy ez lenni szokott – mivel annyira koncentrálsz, hogy óvatosan, lábujjhegyen mész – egyik pillanatban elvesztettem egyensúlyomat és eldőltem, mint egy fa. A fejem nagyot koppant, ahogy a fenekem is, de nem volt időm átérezni a fájdalmat, mert abban a percben hangos hahotázásba kezdtem. Az ágyon lévő Nate, egy kis mocorgás után, felült az ágyában és amint észrevette, hogy a földön fekszem, az egyik kezemmel a fejemet fogom, a másikkal pedig a hasamat, miközben egyszerre jajgatok és nevetek, kipattant a takarók alól és mellém guggolt. A homlokát összeráncolta, mivel együtt persze a szemöldöke is, ami ráadásul eléggé kócos volt, megmoccant. Ettől csak még jobban kellett nevetnem, ennél a pontnál pedig már Nate sem tudott tenni sok dolgot, egyszerűen ő is elmosolyodott. Nem akart röhögni, mert szerintem nem érezte helyénvalónak, hogy én éppen a földön fekszem, ő pedig kiröhög, de a szemei nem csak mosolyogtak, hanem már nevettek, amiből tudtam, hogy belül nagyon jót szórakozik rajtam. Azt hittem, hogy mindjárt meghalok ettől a sok nevetéstől, a szemeimből a könnyek folytak, a hasam már zsibbadt a sok erőltetéstől, ráadásul éreztem, hogy a hangom is el fog menni, mert a torkom kezdett fájni. Mindezek ellenére sem tudtam még sokáig abbahagyni a röhögést.

Kb. még fél óra telhetett el, mire már semmilyen fajta nevetés nem jött ki számon. Még mindig a földön feküdtem, kimerülten, nagyokat fújtatva és sóhajtozva. Nate a homlokomat simogatta, nem igazán tudom, hogy miért, de nagyon édes volt tőle. Lassan felültem, még lassabban fel is álltam. Nate is felállt, és szorosan karjaiba zárt. Olyan szorosan öleltem át amilyen szorosan csak tudtam, szerintem elég kényelmetlen lehetett neki, de nem szólt, szóval továbbra is öleltem. Annyira örültem, hogy van nekem. Soha nem gondoltam volna, hogy majd egy ilyen tökéletes srác lesz a pasim.

Ölelésünket, tökéletes pillanatunkat, persze muszáj volt valaminek megszakítania, ebben az esetben Nate telefonjának. Először megkérdezte, hogy válaszolhat-e és csak miután azt mondtam neki, hogy persze, ment el az ágy melletti komódhoz és vette fel a telefont. Elmosolyodtam ezen a dolgon, és ámultan bámultam Nate-et telefonálás közben. Mikor már lagalább öt perce telefonálhatott, jöttem rá, hogy én el akartam menni fürdeni, szóval úgy is tettem. Levetkőztem és beléptem a zuhanyzóba. A meleg vizet magamra folyattam, és éreztem ahogy minden ízületem ellazul. Hirtelen a zuhanyzófüggöny elhúzódott, mire akkorát sikítottam, hogy szerintem a szomszédban is hallhatták. Mikor felismertem Nate-et, felpofoztam, persze nem erősen.

- Nem teheted ezt meg minden egyes alkalommal mikor tusolni jövök. – mondtam az eleján teljesen komolyan, de a végén már mosolyogva, amitől Nate felbátorodott, és beállt mellém a tusolóba.  – Menjél innen kedvesem, senki nem mondta, hogy bejöhetsz. – mosolyogtam rá bájosan.

- Dehogynem én mondtam magamnak, hogy bejöhetek. – mosolyogtt vissza. – Amúgy pedig az én házamban vagy, és ez az én fürdőszobám, szóval te csak ne mond meg, hogy mit csinálhatok és mit nem, jól van, kedvesem? – egyre jobban közeledett felém, és pedig egyre jobban hátráltam, de sajnos nem tudtam messzire menni, mert megéreztem a hideg falat a hátammal.

- Ne menekülj, szívem. – mosolygott még mindig Nate.

- Nem menekülök. – közelebb hajoltam hozzá, szánk már szinte összeért. Észrevettem, hogy teljesen arra koncentrál, hogy mikor csókolom meg, szóval gyorsan helyet cseréltem vele. Nate eltávolodott tőlem, és felháborodottan nézett szemembe.

- Ezt ne csináld meg még egyszer, mert visszakapod.

- Dehogy kapom. – legyintettem. Talán túl korai volt ez a nagy biztosság, mert abban a pillanatban, Nate megfogta derekamat, és neki nyomott a falnak. A víz még mindig csorgott a tusolóból. Barátom ajkait az enyémekre nyomta, és lassú, érzelmes csókot adott. Nem sokkal utána elvált tőle, és megkérdezte, hogy már lefürödtem-e. Bizonytalanul válaszoltam neki, hogy még nem. Erre megfogta a tusfürdős üveget, tett egy picit a kezére, és elkezdte rajtam dörzsölni. Éreztem, hogy az arcom tiszta piros, nagyon új volt nekem ez a dolog. Az elején mozdulatlanul álltam, azután pedig felbátorodtam, és így már élvezni tudtam az egészet. Olyan jó érzés volt, amilyet azelőtt még nem éreztem. Minden egyes testrészemre tusfürdőt tett, azután pedig megengedte a vizet, és lemosta rólam a habot. A tusfürdős flakont nekem adta. Az elején nem nagyon értettem, hogy mit szeretne, aztán megértettem, hogy ő is azt szeretné, ha én lefürdetném. Habozva vettem el a kezéből a szappant, és még annél is bizonytalanabbul kezdtem el a vállát bedörzsölni azzal. Nem sokáig tartott ez a bizonytalanság, mikor befejeztem a bal karját, már teljesen merész voltam, és folytattam az utamat megtisztítva minden testrészét. Mikor le is öblítettem róla a habot, kiléptünk a tusolóból, és egy-egy törölközőt vettünk elő.

- Tetszett? – kérdezte meg miközben a karomat törölte meg.

- Igen, tetszett. – mondtam a leghalkabban ahogy tudtam.

- Tessék? Azt hiszem nem hallottam tisztán. – mosolyodott el huncutul, amiből tisztán tudtam, hogy nagyon is jól hallotta amit mondtam.

- Szerintem meg kristály tisztán hallottad. – mosolyogtam vissza rá.

- Nem, tényleg nem hallottam. – vágott vissza.

- Azt mondtam, hogy igen, tetszett. – mondtam jóval biztosabban, mint az első alkalommal.

- Na, ezt már jobban hallottam. – hajolt közel az arcomhoz Nate, majd egy rövid csókot nyomott a számra. Mikor mind a ketten befejeztük egymás törölgetését, ő kiment felöltözni, én pedig bent öltöztem fel, mivel nekem már bent voltak a ruháim. Kimentem a szobába, de már senki nem volt ott, szóval gondoltam Nate biztos lemehetett. Én is lecammogtam, és csak a lefele vezető úton jöttem rá, hogy mennyire is éhes vagyok, mert a gyomrom hihetetlen hangosan kezdett el korogni. A konyhába leérve ott találtam az én kedves barátomat, akinek éppen a fele teste a hűtőben volt. Szerintem azt sem hallotta, hogy lejöttem, szóval kihasználva az alkalmat, mögé lopakodtam, és hátulról átöleltem. Akkorát ugrott ijedtében, hogy a fejét beverte a hűtő tetejébe, de akkor erővel, hogy az még nekem is fájt.

- Mondtam, hogy még visszakapod. – mosolyogtam rá amilyen szépen csak tudtam, miután kijött a hűtőből.

- Ezt pedig te fogod visszakapni. – simogatta feje búbját, ahol beverte azt.

- Sajnálom, kicsim. – mentem közelebb hozzá, és fogtam meg a fejét ahol beverte. Puszit is nyomtam rá, hátha attól jobb lesz, de persze semmit nem változtatott. Maximum annyit, hogy így Nate átölelhetett, és a nyakamba fúrhatta fejét. Gondoltam ez valamiképpen segíti őt. A probléma csak az volt, hogy minden alkalommal visszajött aza kép, mikor felhajolt, és beverte a fejét a hűtőbe, amitől egyből elnevettem magam. A testem rezegni kezdett, amit persze Nate is észrevett, szóval eltávolodott tőlem.

- Bocsánat, én sajnálom, csak olyan vicces volt. – próbáltam kimagyarázni magam.

- Igen? Neked vicces, hogy bevertem a fejemet? Van három másodperc előnyöd, hogy elfussál. – mosolyodott, de látszott, hogy belül teljesen komolyan gondolta, szóval elsiettem a konyhából, tettem egy kört a nappaliba, ahova már követett Nate is. Mikor megláttam a nappali bejáratánál, már nem csak gyorsan siettem, hanem rohantam, ahogy a lábam bírta. Mivel a nappalinak csak egy ajtaja volt, meg kellett várnom, hogy Nate el kezd utolérni, és így ki tudtam szökni az ajtón. Miután a nappalin kívül talátam magamat, felfutottam a lépcsőn, be a szobába, azután pedig be a fürdőbe, ahol magamra zártam az ajtót, és vártam, mikor hallom meg Nate lépteit. Azokat viszont nem hallottam, szóval biztos voltam benne, hogy még mindig lent van, így elindultam kifele, de pont abban a pillanatban hallottam meg a parketta nyikorgását, szóval ismét kulcsra zártam az fürdő ajtaját, és leültem a fal mellé. Jól sejtettem, hogy barátom közeleg, mert a következő pillanatban kopogott az ajtón, és roppant kedves hangom szól be, hogy „mézespuszedlim, légy oly kedves, és engedj be”,  de persze én ezt a cukormázas beszédet nem vettem be, szóval mozdulatlanul ott maradtam ahol voltam. Nate továbbra is dörömbölt az ajtón, aztán tíz perc után abbahagyta, és minden elhalkult. Az egyetlen dolog amit hallottam, az a lélegzetvételem volt. Olyan halkan álltam fel amilyen halkan csak tudtam, majd elmentem az ajtóig, ahol elfordítottam a kulcsot a zárban. Kinyitottam az ajtót először csak egy nagyon kicsi résre, amin kinéztem, és miután láttam, hogy az egész szoba tiszta, kijjebb merészkedtem. Mikor már kétlépésnyire voltam az ajtótól, hirtelen kezeket éreztem fonódni a derekam köré. Olyan hirtelen jött az egész, és annyira megijedtem, hogy ismét egy óriásit üvöltöttem. A fogva tartóm el kezdett hahotázni, én pedig azt a pillanatot kihasználva, mikor a derekam köré fonódó karjai kevésbé szorítottak, gyorsan kitéptem magam öleléséből, és elfutottam olyan gyorsan, mint a villám. Hirtelen halkult el barátom, aztán pedig felkiáltott:

- Ez nagyon gonosz volt, cukorbogyóm. – persze én köszönhetően ezeknek a beceneveknek, nem bírtam csöndbe maradni, egyből elnevettem magam, ami elárulta Nate-nek hollétemet. Én gyorsan a vendégszobába futottam, ahol azt hittem a bátyám lesz, de ő nem volt ott, szóval még jobban l tudtam rejtőzködni. A legmegfelelőbb helynek a szekrény tűnt, amit mellesleg tele volt ruhával, amik mögé még könnyebb elbújni. Kinyitottam a két ajtaját, majd bevetettem magam a felfüggesztett ruhák mögé, majd amilyen halkan csak tudtam, anélkül, hogy becsaptam volna, becsuktam az ajtókat, majd vártam. Sok perc eltelhetett, de Nate még csak messziről sem hallottam, ami teljesen felcsigázta érdeklődésemet, persze nem akartam megint úgy végezni, mint pár perccel ezelőtt, szóval le kellett nyugtatnom magamat. Ez pedig úgy sikerült a legjobban, hogy azt mondogattam, „biztosan odakint van, pontosan tudja, hogy te hol vagy, és csak arra vár, hogy kimenj”. Ez a módszer tökéletes bevált, mert semmilyen késztetést nem éreztem többé, hogy kimenjek. Nagyon halk lépteket hallottam, szinte hangtalanokat, amik egyre közeledtek a szekrény felé, azaz felém. Hirtelen nyitották ki az ajtókat, én pedig abban a percben próbáltam beljebb húzódzkodni, de nem hiszem, hogy nagyon sikerülhetett, mert még mindig ugyanott éreztem magamat, viszont legalább megpróbáltam. Szemeimet szorosan lehunytam, abban reménykedve, hogy ha én nem látom őt akkor majd ő sem fog engem.

- Hát itt vagy, Csipkerózsika. – ezzel a mondattal pedig minden reményem szertefoszlott. Továbbra is mozdulatlan maradtam, hátha csak mondja ezeket a mondatokat, hogy előcsalogasson, viszont mikor megérintette a térdeimet, akkor rájöttem, hogy nem csak egy trükk volt, hanem tényleg megtalált engem.