Tizennyolcadik fejezet

2015.03.22.

Sziasztok!!! Hogy vagytok, Hogy telt a hetetek? A hétvégéteket? Remélem úgy ahogy szerettétek. Mindenki látta a napfogyatkozást? Kinek hogy tetszett? Mi ki se tehettük a lábunkat az osztályteremből a szünetben, és nem nézhettünk a napba. Szerintem egy kicsit nagyon eltúlozták, hiszen nem vagyunk ennyire hülyék. Mindenesetre, szemüvegen keresztül, végül megnézhettem, és valami csodálatos volt, vagyis inkább különleges. 

Nagyon köszönöm annak a pár embernek akik olvassák a blogomat, örülök, hogy itt vagytok. 

A részről pedig, remélem tetszeni fog, és ha így lesz, akkor kérlek írjátok le a véleményeiteket. 

Puszi, Kata

Az egész napot kint töltöttük a lovardában. Pontosabban szinte az egész napot a farönkön töltöttünk, beszélgetve, de néha csak csöndben voltunk, élvezve egymás társaságát. Pár óra múlva visszamentünk a lovakhoz, és beszélgettünk hozzájuk, simogattuk őket, meg répát adtunk nekik, egyszerűen mondva, gondoskodtunk róluk, mármint inkább élveztük a társaságukat. Mikor nyolc körül járt az idő, Nate megfogta a kezem, és mondta, hogy kövessem. Gondolkodás nélkül így tettem, és visszajutottunk a farönkhöz a tópart mentén. Leültünk a „helyünkre” és vártunk. Nem igazán értettem, hogy mit, de aztán minden világos lett. Magam elé nézve, megpillantottam a lemenő napot, ami olyan gyönyörű fényeket adott, amit soha nem láttam még azelőtt. 

Sosem vettem arra a fáradságot, hogy kimenjek valahova, mikor megy le a nap. Nem érdekelt különösebben. De ezt kár lett volna kihagyni. A narancssárga, a rózsaszín, a piros és a sárga színeit is meglehetett találni az égen. Ott ültünk, Nate a vállamat karolta át, a fejem a vállán volt. Nem is számíthattam nyugodtabb, szebb befejezést a mai napnak. nem sokat maradtunk, mert nem akartunk teljes sötétségben hazamenni. Elbúcsúztunk a lovaktól, Peter-től (akinek még megígértem, hogy még menni fogok, ha ő is megengedi, mire azt felelte, hogy amikor csak akarom), azután elindultunk.

- Na, hogy tetszett a nap? – fordult felém Nate.

- Jobbat el sem tudtam volna képzelni, ez életem legjobb napja, és nagyon köszönök mindent. annyira tetszett, és annyira hiányoztak már a lovak, meg persze a lovaglás is, és csak neked köszönhetem, hogy ezt újra átélhettem. Tényleg nagyon köszönöm Nate. – álltam elé, és egy hosszú csókot is nyomtam ajkaira, azzal is kifejezve hálámat.

- Én köszönök neked mindent.

- Mégis mit kéne neked megköszönnöd, hiszen mindent te csináltál.

- Azt kell neked megköszönnöm – nyomott egy puszit az arcomra -, hogy igent mondtál. és azt is, hogy kibírtad az elmúlt napokat, és nem adtad fel. Beverly, szeretlek. – csókolt meg ismét, ami az eddigi legérzelmesebb csókja volt.

- Én is szeretlek Nate, és tényleg köszönök mindent, nem is csak a mai napot, tényleg MINDENT. – hangsúlyoztam ki az utolsó szót.

- Nagyon szívesen Bev. De most már menjünk, mert a tesód vár.

- Basszus tényleg! – csaptam a homlokomra. – Hogy lehettem ilyen hülye, hogy elfelejtsem, hogy otthon van a nem régóta megismert bátyám? Hogy felejthettem el? – kérdeztem leginkább magamtól, felemelve a hangomat.

- Hé hé hé! – fogta meg Nate a karomat, amivel még mindig csapkodtam a homlokomat. – Ne csapkodd már magadat, nem tehetsz róla. Sőt azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon örülök annak, hogy elfelejtetted őt, mert így, egy, nem folyamatosan azon gondolkodtál, hogy mi lehet vele, és, hogy mi van ha nincs jól, kettő pedig azt jelenti, hogy sikerült elterelnem a figyelmedet a külvilágról. – éppen kezdtem volna a monológomat, hogy akkor is milyen már, hogy elfelejtkezem a saját testvéremről, mikor rápillantottam Nate arcára. Szája mosolygott, lassan már nevetett. A szeme körüli ráncok ennek hatására megjelentek. Nem tudtam betelni látványával. Egyszerűen nem ment. Elnevettem magam, fejemet ingatva. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire le tud nyugtatni. Nem tudnék rá haragudni, még akkor sem ha nagyon szeretném. Képtelen lennék rá. Közelebb hajoltam hozzá, majd úgy csináltam, mintha meg akarnám csókolni, de helyette csak az arcát pusziltam meg.

- Ez meg mi a fene volt? – kérdezte meg felháborodottan.

- Puszinak hívják. – feleltem egy önelégült mosollyal az arcomon.

- Ezt még visszakapod, addig is kérek egy puszit, ide. – mutatott a szájára.

- Miért kapnál?

- Mert megérdemlem? Az előbb még itt hálálkodtál nekem. Szóval gyerünk csak. – mondta a legnagyobb magabiztossággal a hangjában. Nem tehettem hát mást odahajoltam és adtam egy puszit a szájára. Csak éppen, mikor el akartam hajolni tőle, ő megfogta a derekamat, és magához húzott. 

A puszit csókba mélyítette, nyelve bejutásért könyörgött. Próbáltam összeszorítani a számat, hogy még a lehetőséget se adjam meg, hogy bejusson, de nem bírtam ki. Megadtam az engedélyt. Nyelveink ütemes táncot jártak, mintha születésünktől fogva ezt gyakorolták volna. Miután szétváltunk folytattuk utunkat, kéz a kézben. Nekem fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk, de Nate folyamatosan mondta, hogy most erre kell kanyarodnunk, most meg a másik irányba.

- Komolyan nem tudod hol vagyunk? – kérdezte.

- Nem, fogalmam sincs. Biztos jártam már itt, mert hiszen itt nőttem fel, de szerintem nem szenteltem figyelmet arra, hogy hol vagyunk, mert mindig apa vagy anya vezetett engem, hogy merre menjek, és tudtam, hogy velük nem fogok eltévedni.

- Hát az látod lehet, de most legalább megismerted a város ezen részét is.

- Hála neked, igen. – mosolyogtam rá.

Ahogy hazaérkeztünk, és beléptünk a házba, nagy nevetésekre lettünk figyelmesek. Az egyik biztos Lucy volt, mert felismertem a hangját. A másik meg biztos a testvérem – gondoltam – hisz csak ő lehet itt. Levettük a cipőinket, és beléptünk a nappaliba. Sejtésem be is igazolódott, mert a díványon két személy ült. Lucy és Mike. Mind a kettőjüknek fülig érő mosolyuk volt, és hasukat fogva, csapkodva nevettek. Ahogy jobban megnéztem magamnak őket, leginkább a retardált fókákra emlékeztettek. Ezen majdnem én is elnevettem magam, de nem akartam megtörni idilli pillanatukat. Gyorsan kihúztam Nate-et a szobából, fel az emeletre, majd miután becsuktam halkan az ajtót, kitört belőlem a nevetés. De olyan szinten, hogy már két perc után is kicsordult a könnyem, és nem tudtam abbahagyni. Lefeküdtem a földre, aztán felálltam, leguggoltam, megint lefeküdtem a földre, vagy az ágyra. Egyszerűen nem bírtam talpon maradni. Mikor megpróbáltam, összegörnyedtem, majd utána, lefeküdtem. Nate furán nézett rám, de mivel elég fura hangokat adtam, egy idő után ő is elnevette magát. Karjaiba húzott miközben tovább nevettem. Fejemet a válla és a feje közti résbe fúrtam, de még mindig rázkódott az egész testem a röhögéstől. Szerencsére barátom erősen tartott, ahogy én is kapaszkodtam a vállába, így már éreztem szükségét annak, hogy lefeküdjek a földre.

Rengeteg ideig nevettünk. Talán fél óra is eltelhetett úgy, hogy amikor meg akartam szólalni, akkor ismét elnevettem magam. Elcsendesedtem, próbálkoztam a beszéddel, és ismét elnevettem magam.

Miután láthatólag teljesen lenyugodtam, lefeküdtem az ágyra, és csak akkor jöttem rá, hogy hogy kifárasztott a mai nap. Nate is mellém feküdt, és a mellkasára húzott. Úgy feküdtünk, szótlanul. Hallottam gyors szívverését, és a a sajátomat is. Ugyanolyan heves ütemben dobogtak.

- Mit csinálhattak egész nap Mike-ék? – kérdeztem meg, kíváncsian várva, mi lesz Nate válasza.

- Szórakoztak, mint mi? – felelt szintén egy kérdéssel.

- Hát, a szerint amit láttunk mikor beléptünk, biztos így lehetett. Lemegyünk köszönni nekik, hisz azt sem tudják, hogy itthon vagyunk?

- Persze, menjünk. – kelt ki az ágyból Nate majd engem is kisegített. Halkan mentünk le a lépcsőn, de nem direkt. Mikor leértünk a nappali ajtajához, leesett az állam. Nem bírtam levenni a szemem Lucy-ről és Mike-ról. Éppen teljesen bele voltak merülve a csókolózásba.

- Krm… krm…- krákogott Nate, ezzel felhívva magunkra a figyelmet. Bátyám és a barátnőm, olyan gyorsan rebbentek szét, mintha csak bomba robban közöttük, és a dívány legtávolabbi pontjaiba ültek. Mike a tarkóját vakarva nézett felénk, míg Lucy nem nagyon bírt az öccse irányába nézni.

- Úristen, nem fogunk megölni titeket, ne legyetek már ilyen ijedtek. – szólaltam meg nevetve. Erre a mondatomra Lucy is felnézett, mire rá mosolyogtam, ő pedig kifújta az eddig bent tartott levegőjét. Lassan közeledtek egymáshoz, és már nem voltak annyira zavarban.

- Mikor értetek haza?

- Már réges-régen, csak mikor megérkeztünk éppen halálra nevettétek magatokat, és nem akartunk megzavarni benneteket, így inkább felmentünk, és ott voltunk azóta. – válaszoltam Mike kérdésére.

- Ez komoly? – kerekedett ki a szemük. – De akkor miért nem jöttetek le már előbb?

- Mert nekünk is van magánéletünk? – felelt a kérdésükre Nate, mire ők el kezdtek „húú”-zni. Éreztem ahogy az arcom fokozatosan elvörösödik, amit persze barátomnak is kötelező volt észrevenni, így kiröhöghetett. Ráadásul úgy, hogy nem is történt semmi.

- Nah, nézünk valami filmet? – próbáltam terelni a témát, ami sikerül is, mert mindenki izgatottan mondta, hogy igen. Persze ezután jött az, hogy mit. Nem igazán jutottunk közös nevezőre, mivel két fiú volt, és két lány. Én és Lucy persze, hogy valami romantikust akartunk, Nate és Mike viszont valami akciót. Sokáig „veszekedtünk”, de végül a lányok nyertek, az ellenállhatatlan bájunkkal. Viszont még azután sem tudtuk mit nézhetnénk meg. Aztán egyszerre világosodtunk meg. Én Nate-re néztem, és hála neki jutott eszembe, Lucy pedig a bátyámra, és ő úgy világosodott meg. A Fogadom-ot. 

Megkerestük interneten és összekapcsoltuk a tévéhez. Néhány résznél sírtam, ahogy Lucy is, és a fiúk kinevettek minket. Persze, nem igazán érdekelt minket, mert éppen átéreztük Channing Tatum fájdalmát.
A film egyik pontján Nate sem nevetett már. Mert rájött, hogy ez a mi történetünk is lehetne. Minden ugyanúgy történt velünk is, mint a filmben a szereplőkkel. Szorosan ölelt, és pedig vállára hajtottam a fejem.

Amint vége lett a filmnek, még mindig egy helyben ültünk. Le voltunk sokkolva. Pontosabban csak én. Azelőtt is láttam ezt a filmet, nem is egyszer. De eddig soha nem gondoltam át, mit érezhetett Nate, mikor én nem emlékeztem rá. Gonosznak éreztem magam, hogy még csak egyszer sem ment át ez a fejemen. Nagyon szenvedhetett? Biztos vagyok benne, hisz ha engem elfelejtene, akkor azt hiszem, hogy egész nap sírnék, és a végén feladnám, és elmennék. De ő kitartott. Talán tudta, hogy majd vissza fognak jönni az emlékeim? Vagy csak reménykedett benne? Még mindig mozdulatlanul ültünk, de a szemem sarkából láttam, ahogy Lucy kézen ragadja Mike-ot, és felhúzza az emeletre. Bátyám értelmetlen arcot vágott, de barátnőm, egy olyan „majd mindent elmagyarázok” nézéssel lezárta. Nem tudtam, hogy kezdjek bele.

- Hogy éreztél mikor nem emlékeztem rád? – suttogtam, mintha attól félnék, hogy ha hangosan szólalok meg, valamit elrontok. Nate csak ült tovább némán, nem akart válaszolni a kérdésemre. Felé fordultam. Ő is felém fordult. És se szó, se beszéd megcsókolt. Minden fájdalma benne volt ebben a csókban. Mikor elváltunk, éreztem ahogy egy könny kicsordult a szememből. Nate gyorsan letörölte azt, majd az ölébe húzott. Szemben ültünk egymással. A nyakába fúrtam a fejem, és a karjaimat a nyaka köré tekertem. Olyan szorosan öleltem, tudatni akartam vele, hogy ne haragudjon, és hogy ott vagyok. Valószínűleg erre már előbb kellett volna gondolnom. A szemeimet is olyan szorosan hunytam el, hogy már csillagokat láttam. Nate teste el kezdett rázkódni. Sírt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd sírni fogom látni, de most ott volt a karjaimban, és sírt. El akartam húzódni tőle, de nem engedett el, sőt, még erősebben szorított. Így hát ott maradtam az ölébe, miközben ő sírt. Nekem is szaporán csorogtak a könnyeim, de nem akartam megtörni, mert most nem nekem volt szükségem támogatásra, hanem Nate-nek.

- Most már itt vagyok, és soha nem hagylak el. – suttogtam nagyon halkan a fülébe, és egy puszit nyomtam a nyakára. Talán hihetetlennek tűnt az előző mondatom, de nekem mégsem tűnt annak. Tudom, hogy sok pár, ezekkel a szavakkal csak dobálózik, de én teljesen komolyan gondoltam. – Komolyan mondom. – akartam biztosítani az igazságomról Nate-et is. Éreztem ahogy bólogat, tudatva velem, hogy hallja. – Nagyon szeretlek. – suttogtam még egyszer. Nate végre elengedett, és a szemembe nézett. A gyomrom abban a pillanatban összeugrott, ahogy megláttam az arcát. Olyan védtelennek tűnt. A szemei vörösek csillogtak, a könnyek még mindig folytak lefele az arcán.

- Én is nagyon szeretlek. – mondta egyenesen a szemembe nézett, viszont azután ismét el kezdett sírni. Teste ismét rázkódni kezdett. Nem tudtam érte semmit tenni. Suttogtam megnyugtató szavakat a fülébe, de tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor csak az kell a személynek, hogy érezze nincs egyedül. Nate is mindig csak csendben ölelt mikor vacakul éreztem magam, és végül mindig megnyugodtam, amit ha egyedül lettem volna, nem hiszem, hogy sikerült volna. Halkan hallottam, hogy egy kocsi érkezik a ház elé. Megragadtam Nate kezét, és lassan kezdtem felhúzni álló helyzetbe.

- Azt hiszem az anyukád megérkezett, és szerintem nem nagyon szeretnéd, ha most mindenféle kérdést tenne fel, vagy ha igen, akkor maradhatunk. – magyaráztam tettemet, mert nem igazán akarta felfogni. Lassan bólintott egyet, felállt, majd még mindig a kezemet szorítva, követett engem fel, az emeletre. Bevonultunk Nate szobájába, és ott visszaültünk, a fotelébe. Összekuporodtunk, és abban a pillanatban azt hittem, hogy Nate befejezte, kifogytak a könnycsatornái. Tévedtem, mert ahogy a szemembe nézett, ismét elkönnyezte magát. Még sosem láttam sírni, nem, hogy ilyen sokat. Lehetetlennek tűnt, hogy valaha abbahagyja majd. Olyan szorosan öleltem magamhoz, amilyen szorosan csak tudtam. Ugyanúgy ültünk, mint lent is. Én az ölébe, a bal lábam a bal oldalánál, a jobb lábam a jobb oldalánál, a fejemet pedig a nyaka és a válla közé fúrtam, ugyanúgy ahogy ő is tette.