Tizenhetedik fejezet

2015.03.11.

Sziasztok kedveseim! Igen, tudom, már nagyon régen hoztam részt, nagyon sajnálom. Viszont mentségemre szólva, rengeteg dolgom volt, mert el is utaztunk, aztán meg nem sokára lesz a második trimeszter vége, jönnek a lezárások, és rengeteg dogát írunk, rengeteg feleltetésünk van meg ilyesmik. Tényleg sajnálom, mostantól majd próbálok gyakrabban hozni a részeket.

A blog végéről szólva, nem tudom, hogy még milyen hosszú lesz, de azt tudom, hogy több, mint húsz!!! Még csak most jönnek a jó részek, amik remélem tetszeni fognak nektek. 

Nem is húzom tovább az időt, nagyon jó olvasást és szórakozást kívánok!!!

Puszi, Kata!

Mezőkön vágtunk keresztül. Gyönyörű volt. Soha nem láttam ehhez fogható gyönyörűséget. Valami furcsa érzés volt a mellkasomban. Nem lehetett volna megmagyarázni, csak egyetlen egy módon: szabadság. Mindenhol a csodálatos virágok, a bokáig érő fű, amiket néha elhajlít a gyengén fújó szél. A kis dombok, folyamatosan fel-le mentek, mi pedig követtük útjukat. Nem lehetett tudni, hogy a következő domb mögött mi van, de nem is akartam tudni. Az volt a lényeg, hogy minél több időt tölthessek itt, a várostól távol. Mármint igazából nem tudtam, hogy milyen messze voltunk a várostól, de teljesen olyan érzésed volt, hogy egy teljesen másik faluba, világba léptél volna be. Soha eddigi életemben nem láttam ezeket a mezőket, mivel az útról nem lehet látni, a fák eltakarják. De soha nem gondolkodtam el azon, hogy mi lehet azok a fák mögött. Pedig el kellett volna. Akkor már réges-rég megtaláltam volna ezt a helyet, és az életem nem lett volna ilyen kínszenvedés. Viszont, talán a sors akarta így, hogy csak most találjam meg. Eddig nem hittem a sorsban, de annyi dolog történt az életemben, hogy talán itt lett volna az ideje, hogy elkezdjek hinni benne.

- Remek az ülésetek, vágtázunk egyet? – fordult felénk Peter. Bólintottam bizonytalanul egyet, hisz azt gondoltam, hogy biztos már mindent elfelejtettem, és le fogok esni, de ahogy ezt mondani szokták, olyan, mint a biciklizés: nem tudod elfelejteni, minden jó volt. Több mint jó. A szél a hajamba kapott, Alíz egész erejével haladt előre, mintha napok óta nem futhatott volna. Ismét a szabadság érzése öntött el. Mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen lehet az, mint a filmekben, kitárt kezekkel vágtázni. Ott abban a pillanatban, ki is próbáltam. Karjaimat kitártam, combommal szorítottam a ló oldalát. Csak arra tudtam koncentrálni. Eszembe sem jutott, hogy valószínűleg nem sokára, vissza fogunk menni. Repültem. Mintha abban a pillanatban, bármit végre tudtam volna hajtani, nem féltem semmitől. Mindenre képes lettem volna. 

Az egész mezőn átvágtattunk, majd Peter lassítani kezdett, szóval így tettünk mi is. Nem igazán akartam megállni, de pont itt volt az ideje, mert teljesen elfáradtam. Most csak gyönyörködni akartam a tájban, amit nem igazán tehetsz miközben a vágtára koncentrálsz. Szóval mikor már csak léptünk, végre ismét, alaposan megnézhettem magamnak a tájat. Nem akartam elfelejteni, így minden négyzetmilliméterét a fejembe véstem. Bármelyik rossz napomon, elég lesz csak erre a napra gondolnom, és majd jobb lesz. Mármint ebben reménykedtem. Oldalra néztem és megpillantottam Nate-et. Be kellett, hogy valljam irtó dögös volt, ahogy lazán fogta a kantárt, és lovagolt. Ő is a tájat nézte, de megérezhette, hogy nézem, mert oldalra fordítottam a fejét, és egyenesen a szemeimbe nézett. Zavartan rámosolyogtam, azután elkaptam a fejemet, nem akartam lebukni azon, hogy őt bámulom, de ahogy elnéztem az önelégült mosolyát az arcán, rá kellett, hogy jöjjek, hogy ezzel már elkéstem. Már észrevette, hogy őt néztem. Még azután is, hogy a tájat fürkésztem tovább, éreztem, hogy még mindig bámul, de nem akartam ránézni, mert tudtam, hogy csak ezt akarja. Viszont mikor már legalább öt percig játszottuk ezt, kezdtem bedühödni, mert iszonyatosan idegesített, hogy így néz, pontosabban bámul engem, szóval oldalra fordítottam a fejem.

- Ajj, mi van már? – próbáltam feldúltan kérdezni, de mikor szembetaláltam magam a világ legszebb mosolyával, csak halk suttogásnak hangzott.

- Semmi, én nem is csináltam semmit. – vigyorodott el ismét önelégülten, amitől bennem csak még jobban felment a pumpa. Tudtam, hogy direkt csinálja, persze, hogy tudtam, mégsem tudtam nem nézni őt. Annyira idegesítő volt. Pedig általában,én minden helyzetben nyugodt tudok maradni, le tudom nyugtatni magam akkor is, ha ideges vagyok, de most bármennyire is próbáltam mondogatni magamban, hogy „csak direkt csinálja, hogy kiakadj, nyugodt le” semmi nem történt. Nem tudtam elhinni, hogy ő az egyetlen ember aki ennyire fel tud bosszantani. Még apával is teljesen nyugodtan viselkedtem, de vele lehetetlen volt. Amint megláttam, szívdobogásom háromszorosára növekedett, testemet átjárta a melegség, egy pillanattal később pedig kirázott a hideg. Azok a híres pillangók felébredtek a gyomromban, és olyan erővel csapkodtak, hogy azt hittem egyik pillanatról a másikra, elpusztulnak. Minden jel arra utalt, hogy szerelmes vagyok. És ahogy ismét ránéztem Nate-re már biztos is voltam benne. Minden percemet vele akartam tölteni. Ha csak egy napra is kellett elhagynom őt, már az is hiányzott, és folyton azt vártam, hogy mikor láthatom újra. Elkalandozhattam a gondolataimba, mert csak arra lettem figyelmes, hogy valaki folyamatosan szólongat. Nem úgy tűnt, hogy ez lenne az alső próbálkozása, sőt már elég ideges volt a hangja. Ki más lehetett volna, mint Nate? Felé fordultam, és elmosolyodtam. Egy ideig furán nézett rám, de aztán ő is elmosolyodott.

- Minden rendben? – kérdezte meg a biztonság kedvéért.

- Persze, miért ne lenne?

- Miért sírsz? – válaszolt egy újabb kérdéssel Nate. Hirtelen arcomhoz kaptam kezemet. Ahogy elvettem a bal kezemet, az nedves lett. Tényleg könnyeztem, amit eddig észre sem vettem. Mindezt a boldogság és a meghatottság okozhatta.

- Mert boldog vagyok. – mondtam az igazat barátomnak. Nem igazán érthette, de elém vágott, ezzel megállítva engem, azután mellém lépett Felhővel, és közelebb hajolt. Abban a pillanatban én is így tettem, a szemeimet lehunytam, majd vártam, hogy megérezzem ajkait. Amikor ez bekövetkezett, azt hittem, hogy mentem felgyulladok. A pillangók ezresével kezdtek el csapdosni szárnyaikat, olyan érzésem volt, hogy mindjárt kirobbannak. Nem tartott sokáig, mindig talán eddig a legérzelmesebb csókunk volt. Nem tudom miért, de ez tűnt a legfontosabbnak, tudtam, hogy ezt soha nem fogom tudni elfelejteni, akkor is ha azt szeretném. Nem fog menni. A következő pillanatban, pedig már meg is értettem, hogy miért éreztem így.

- Beverly Anderson, leszel a… - kezdte mondatán, mire teljesen bepánikoltam, hisz ehhez én még túl fiatal voltam. Tudtam, hogy ő az az ember, akivel le szeretném majd élni az életemet, de még nem. Még szerettem volna élvezni azt az életet mikor csak járunk, anélkül, hogy el lennénk jegyezve. – leszel a barátnőm? – fejezte be a mondatát, mire én minden bent tartott levegőt megkönnyebbülten kifújtam, aztán könnyedén elnevettem magam. Mikor abba hagytam, olyan gyorsan ahogy csak tudtam rávágtam, hogy „igen, leszek”, mert mikor Nate-re, pillantottam észrevettem ahogy arca fokozatosan lesz kétségbeesett. Azt hitte, hogy azt mondanám, hogy nem? Hisz miért csinálnám azt? Sőt az igazat megvallva, még nem is szakítottunk, szóval nem is kellett volna megkérdeznie. Gyorsan odahajoltam hozzá, hogy ne higgyen semmi olyat ami nem igaz, és megcsókoltam. Szerencsére arcán az érzelmei, egyre boldogabbak lettek, míg a végén mér teljesen gondtalan volt. Mikor elváltunk, oldalra néztem, mert olyan érzésem volt, hogy valami hiányzik. Egy ideig fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet az, de aztán rájöttem: Peter. Nem láttam sehol, sem előttünk sem mögöttünk. Teljesen furcsa volt, hogy így az egyik pillanatról a másikra eltűnik,de persze nem igazán tudtam, hogy mióta voltunk elfoglalva magunkkal. Nekem csak pár percnek tűnt, de lehet, hogy több volt. Viszont ahogy körbe néztem, rájöttem, hogy fogalmam sincs hol vagyunk.

- Most komolyan itt hagyott minket? – vontam fel a szemöldökömet, Nate felé nézve.

- Gyere, menjünk. – tért ki a válaszadás elől.

- Nate… tudsz valamit? – állítottam meg a karjánál megfogva, mert már indulni akart volna.

- Dehogyis, csak menjünk, asszem tudom az utat.

- Mi??? Mi az, hogy asszed tudod az utat? Vagy tudod vagy nem, nincs olyan, hogy azt hiszem. Teljesen eltévedtünk, és kitudja hány óra lehet, lehet, hogy mindjárt sötét lesz, és mi van ha a fark…

- Beverly! Hahó, nem hallasz engem? Tudom hol vagyunk, nem tévedtünk el, tudom a lovardához vezető utat, ne pánikolj már be ennyire, nyugi. – kezdte hangosan, majd a mondat végére már teljesen nyugodtan mondott minden egyes szót.

- De miért tudod? Nem azt mondtad, hogy soha nem jártál ezen a környéken, és, soha nem is láttad még ezt a helyet? – zavarodtam össze.

- Azt soha nem mondtam, hogy nem jártam még a környéken. Amúgy pedig ez az egész eltervezett volt. Mikor apád fogságban tartott, egyik nap elmentem sétálni, és ugyanerre a helyre jutottam. Teljesen megdöbbentem a látványán, és egyből rád gondoltam, hogy biztos te is mennyire imádnád. Szóval megfogadtam magamnak, hogy mikor megtalállak, akkor majd elhozlak ide. Összebarátkoztam Peter-rel, megkértem, hogy adjon pár lovaglóleckét. Azelőtt soha nem ülten lovon, az is teljes hazugság volt. Peter-t megkértem, hogy segítsen ebben az egészben, és mikor meséltem az összes dologról, amin keresztül mentünk, mentél, azt mondta, hogy neki lenne a megtiszteltetés, ha segíthetne nekem. Szóval mikor megkérdeztem tőled, hogy leszel-e barátnőm, akkor ő visszament, hogy kettesben maradhassunk. De ha egyenesen megyünk, aztán balra le a fák közé, és ott is tovább, akkor már visszajutunk. Nem tévedhetünk el. – éreztem ahogy a szemeimet csípik a könnyek. Aztán az egyik kiszabadult, és lassan kezdett el legördülni az orcámon. Nate lassan, óvatosan odanyúlt, és letörölte. Majd megcsókolt. Még akkor is sírtam mikor már elváltunk. Nem számítottam erre. Nem gondoltam volna, hogy valaki is képes lesz ilyet csinálta csak értem. 

Egész életemben erről álmodtam, hogy valakinek fontos legyek. Most pedig nem egy valakinek vagyok fontos, hanem Nate-nek. Sosem gondoltam, hogy fogok találkozni egy ilyen férfivel, aki ennyire fog szeretni. Mindig azt hittem, hogy majd én leszek az a szerencsétlen, aki jobban fogja szeretni a barátját, mint őt szereti. De nem. Nate-vel nem ez volt.

Még léptünk, ügettünk, vágtáztunk körülbelül fél óráig, azután viszont már visszafele indultunk. Nem mondom, hogy nem fáradtam el, mert az hazugság lenne. Mikor leszálltam a lóról, nem éreztem a lábaimat, azután pedig mikor normálisan akartam sétálni, mintha a lábaim taszították volna egymás, mint két mágnes, nem akartak egymás mellett lenni. De mégis életem legjobb órái voltak. Minden percét imádtam, és tudtam, biztos voltam benne, hogy több okból sem fogom elfelejteni. Első sorban azért nem, mert ha egy ilyen „véletlenség” történik, hogy egy ilyen helyre jutok el, azt már lehetetlen lenne elfelednem. Ez maga a mennyország. Másod sorban, a lovak miatt, és amiatt amiért évek után ismét nyeregbe pattanhattam. És legutoljára, azért nem, mert itt lettem ismét, hivatalosan Nate barátnője.

Nem akartam még hazamenni, ezért segítettem Peter-nek a lovak lenyergelésével, meg persze Nate is így tett. Mivel gyönyörű idő volt, Peter felajánlotta, hogy akár le is moshatnánk őket, legalább felfrissülnének ebben a melegben. Nagyon szívesen elvállaltuk, és miután minden utasítást meghallgattunk, és megjegyeztünk, le is tisztítottuk a lovakat. Az már más kérdés, hogy az egyik percben, Nate jó mókának tartotta, ha inkább engem spriccel, nem a lovakat, amit én sem hagyhattam szó nélkül, és mivel nálam csak a vödör volt, egyszerűen leöntöttem. Tocsogtunk a víztől, de nem aggódtam különösebben, mert amint befejeztük a lovak mosását, már meg is száradtunk. Felhő és Alíz is nagyon élvezték a vizet, semmi baj nem volt velük. Be kell, hogy valljam, azelőtt még sosem mostam lovat. Ahol kiskoromban lovagoltam, mármint régebben, ott csak lovagolnom kellett. Odaértem, a ló már fel volt nyergelve, aztán végeztem az egy órával, elvették tőlem a lovat a lovászok, így semmi esélyem sem volt, hogy gondoskodjak róluk. Pedig én annyira szerettem volna, mert tudtam, hogy úgy a lovad jobban fog szeretni, mármint legalább megjegyez magának, vagy nem is tudom mit gondoltam már akkor. Viszont mikor megkérdeztem a tanáromat, ő azt felelte, hogy mi nem ezért fizetünk, és a lovászokat sem azért fizetik, hogy semmit ne csináljanak. Ott minden a pénzről szólt. Nem nagyon szerettem odajárni. Viszont a lovaglást sem akartam abbahagyni, így többet nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Legalábbis hangosan nem. De magamban rengetegszer átgondoltam, hogy akarom-e tovább folytatni. Végül elmeséltem minden kétségemet anyának, aki pedig apának. Mert másnap apa azzal jött oda hozzám, hogy ha nem élvezem, akkor nem kell félnem, hogy elmondjam nekik, semmi baj nem történik a kivesznek a lovas klubból. Akkor még azt hittem, hogy ezt csak kedvességből mondja nekem, de mostanra rájöttem, minden csak azért volt, mert nem akart ilyen sok pénzt költeni rám. Pontosabban semennyit nem akart soha. Mindig anya vett meg mindent amire szükségem volt. Mikor megköszöntem nekik, anya rám mosolygott, és azt mondta, hogy szívesen, viszont apa, egy olyan „ezért még számolunk” nézéssel anyára nézett. Ezeket a kis jelzéseket soha nem vettem észre. Akkor sem mikor már nagyobb voltam. De hogy nem vehettem észre? Apa minden szavában, nézésében, gesztusában ott voltak az arra utaló jelek, hogy valami nem megy jól otthon.

Miután a lovak tisztításával is végeztünk, még mindig semmi kedvem nem volt haza menni, mármint az ideiglenes otthonomba, így utána is ott maradtunk. a lovak között sétálgattunk kéz a kézben. Nate mindegyik lovat bemutatta nekem, teljese lenyűgözött. Teljesen olyan érzésed volt, hogy ő már évek óta odajár, és már odatartozik. Pedig csak pár hete volt ott. Lenyűgözött, hogy ezt tette értem. Minden lány álma, hogy egyik nap egy srác, férfi ilyet tegyen érte. Az én álmom is ez volt.

Egy kis tavacskához jutottunk, ami pont az ellenkező irányba volt, mint amerre elindultunk a lovakkal, ezért nem is vettük/vettem észre. Leültünk egy rönkre ami pont a tó mellett volt, még mindig kéz a kézben. Nate közel húzott magához, a vállára hajtottam a fejemet, majd ott ültünk csendben, és bámultunk magunk elé. Egy szót sem szóltunk, de semmi szükség nem volt szavakra. Pontosan tudtam, hogy Nate boldog, mert én is az voltam. Tudtam, hogy Nate megkönnyebbült, hogy igen mondtam a kérdésére, mert ismertem. Tudtam, hogy szeret engem, mert én is szerettem. Tudtam, hogy minden percét velem akarná tölteni, mert én is ezt éreztem. Tudtam, hogy szüksége van rám, mert nekem is szükségem volt rá.