Tizenhatodik fejezet

2015.02.20.

Sziasztok! Igen, tudom, hogy késtem, és nagyon sajnálom, de egyszerűen semmi időm nem volt, mert ma kezdődött a szünet, és ugyebár az utolsó hetekben, mindig agyon halmoznak minket dogákkal, meg verset is kellett tanulnunk, meg könyvet is kellett olvasnunk, amiből ugyanúgy dogát írtunk. Összegezve, teljesen őröltek háza volt. 

Most viszont kitört a sí szünet, és igaz, hogy nem tart olyan sokáig én ennek is nagyon örülök, főleg úgy, hogy elutazunk. 

Nem tudom, hogy következő héten lesz-e időm részt hozni, remélem hogy sikerülni fog, de ha nem akkor elnézést kérek. 

Másnap korán reggel ébredtem, a mellettem lévő lány még aludt. Nem mertem megmozdulni, mert attól féltem, hogy a legkisebb mozgolódásomtól is felébresztem Beverly-t. Egy ideig még elnéztem gyönyörű arcát, de aztán azt gondoltam, hogy csinálhatnék neki valami finom reggelit. Nem mintha én lennék a konyhatündér, de azért valamit csak össze tudok dobni. Mármint nem lehet olyan nehéz. Viszont, ha sütni-főzni akartam ahhoz ugyebár, ki kellett kelnem az ágyból. Olyan lassan hajtottam végre minden egyes mozdulatomat, mintha a lassított felvételt is még lelassították volna. Azt hittem, hogy felkeltettem Bev-et, mert mikor kijutottam az ágyból, belerúgtam az ágy sarkába, és kicsit fájdalmamban felordítottam, de szerencsére csak megfordult a másik oldalára, és már aludt is tovább. Igazából szerintem fent volt, mármint volt egy olyan érzésem, de ez lényegtelen, az a lényeg, hogy nem nézi végig, ahogy bénázom. A szekrényemből kikaptam az első nadrágot, pólót, alsónadrágot, és zoknit, amit találtam, majd a szék hátáról leszedtem a törölközőmet, és ezekkel együtt bementem a fürdőbe, hogy átöltözhessek. Körülbelül tíz perc múlva teljesen készen, frissen kiléptem a szobából és lementem a konyhába, ahol szerencsére senkit nem találtam. Vagy lehet, hogy szerencsétlenségemre? Hisz így senki nem tud segíteni. De nem is baj, pont azt akartam, hogy egyedül, segítség nélkül csináljam ezt meg. Belenéztem a hűtőbe, hogy mink van, de szerencsére az tele volt, hisz anya mindig figyel arra, hogy ne haljunk éljen. Úgyhogy kerestem a telefonomon valami egyszerű receptet, és a muffinok tűntek a legkönnyebben elkészíthetőknek, szóval neki láttam. Gyorsan összekevertem minden hozzávalót, majd a muffin formákba öntöttem őket és bedobtam a sütőbe. 

Azt írták, hogy 20 percig kell sütnöm, szóval inkább kimentem a nappaliba és leültem a tévé elé. Minden percben megnéztem az órámat, nem akartam, hogy elégjen. Szerencsére semelyik műsor nem kötött le annyira, hogy elfelejtsem a sütiket. Pontosan húsz perc múlva kimentem, hogy lecsekkoljam őket, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy jók-e vagy nem. Inkább kivettem, hisz biztosan nem hiába írják azt, hogy 20 percig kell sütnünk. Büszke voltam magamra, mert a muffinok nagyon jól néztek ki. Elégedetten ültem vissza, hogy végre tudjak nyugodtan tévét nézni, de éppen mikor leültem, lépteket hallottam a lépcső felől. Aztán pedig megjelent az ajtóban Beverly.

- Jó reggelt. – mosolyogtam rá. – Éhes vagy?

- Szia Nate, mi ez az illat? Asszem e miatt voltam hajlandó kikelni az ágyból.

- Sütöttem. – mosolyogtam rá. – Gyere. – álltam fel, majd megfogtam a kezét és kimentünk a konyhába. – Nem lettek a legszebbek, az ízük sem tudom, hogy milyen, de most csináltam. – ültettem le az asztalhoz, majd elé tettem egy tányéron egy darab muffint. Lassan nyúlt érte, mintha minden lassított felvételben lett volna. A szájához emelte,majd harapott belőle egyet. Alig észrevehető volt az arcán a grimasz, de én észrevettem. Gyorsan próbálta leplezni érzelmeit egy mosollyal, de már késő volt.

- Szörnyű lett ugye? – kérdeztem szomorúan.

- Dehogyis, ne hülyéskedj … - szemébe néztem, olyan „az igazat mondd” nézéssel, mire kicsit megváltoztatta szavait: - csak még hagyhattad volna sütni, meg rakhattál volna bele kevesebb lisztet, és cukrot, de amúgy teljesen ehető. – mosolygott rám, megpróbálva elhitetni, hogy igaz amit mondott, de lehetett látni rajta, hogy csak próbálkozik. Hirtelen elröhögtem magam, és karjaimba húztam Bev-et. Ő is elröhögte magát, majd visszaölelt.

- Úgy örülök, hogy itt vagy. – suttogtam a fülébe. Abbahagyta a nevetést, és a szemeimbe nézett, nagy komolysággal.

- Nate, én emlékszem mindenre. – mosolyodott el.

- Mindenre? – kérdeztem meg, hogy megbizonyosodjak. Bólintott. – De hisz ez csodálatos. – kaptam karjaimba majd forogtam vele. Olyan boldog voltam. Mindenre emlékezett. Visszatettem a földre, az után megszólaltam:

- Mikor jutottak eszedbe a dolgok?

- Hát sok időm volt gondolkodni mikor apa bezárt minket, és akkor lassacskán minden szépen lassan eszembe jutott. – mosolygott rám gyönyörűen.

 Felajánlottam, hogy elmehetnénk valahova sétálni egyet. Nagyon tetszett neki az ötlet, szóval felszaladt, hogy rendbe tegye magát, addig én írtam egy cetlit, amit a hűtőre tettem, hogy ha valaki felkel, ne ijedjenek meg, hogy nem vagyunk itt. Azután kidobtam a muffinokat a szemetesbe, és mikor ezeket befejeztem, gondoltam leülök még egy kicsit tévét nézni, úgyis még biztos sokáig fog tartani mire Bev kész lesz, de amint le akartam ülni, már hallottam is halk lépteit a lépcső felől, szóval nem volt erre időm.

 Kiléptünk a házból, aztán kijutottunk az utcára is, keresztül menve az előkerten, azután pedig pont ugyanabban a pillanatban egymásra néztünk. Mind a ketten azt vártuk a másiktól, hogy majd ő elmondja hová mehetnénk. De csak elnevettünk magunkat, majd Beverly megszólalt:

- Te mondtad, hogy jöjjünk sétálni, akkor rajtad áll a sor, hogy eldöntsd. – mosolygott bűbájosan. Hát persze, jól tudta, hogy utálom az ilyen helyzeteket.

- Jól van, akkor menjünk arra. – mutattam balra.

- És tudod is, hogy mi van arra, vagy csak azt az oldalt mutatod, mert balkezes vagy?

- Asszem az utóbbi – nevettem el magam -, mármint tudom, hogy mi van arra, de szerintem csak sétáljunk egyet, anélkül, hogy lenne egy kitűzött tervünk. Mit szólsz? – Beverly bólintott, szóval elindultunk balra. Sokat sétáltunk. Kimondottan sokat. Már a lábaimat sem éreztem, de ezt csak akkor vettem észre, mikor egy pillanatra semelyikünk nem beszélt. Mert addig minden egyes percben beszéltünk, és ezért nem is vettem észre, hogy már ilyen messze vagyunk. Körbenéztem egy pillanatra, és megpillantottam valami vörös házat. Amiket pont eltakartak a fák, csak abban a pillanatban pont volt egy enyhe szél fuvallat, ami miatt megláttam.

- Beverly szemszöge –

Nate lecövekelt az út közepén, mire én is megálltam, hisz fogtuk egymás kezét, képtelen lettem volna folytatni utamat. Tekintete egy pontot nézett előttünk, szóval én is arra néztem. Elsőre semmit nem láttam, aztán egy gyenge szélfuvallatnak hála, én is megláttam azt amit Nate nézhetett. Az igazat megvallva fogalmam sem volt, hogy mi is az pontosan, csak azt tudtam, hogy piros. Sokáig semelyikünk nem szólt, és vártuk, hogy majd valami csoda folytán kitalálhassuk, hogy mi is az az épület. De semmi nem történt, szóval el kezdtem húzni Nate-et. Mikor a fa elé értem, elsöpörtem az ágat a szemünk elé, és abban a pillanatban elém tárult maga a mennyország. Állam leesett, és mikor oldalra néztem, hogy megnézhessem Nate mit szól hozzá, ugyanazt a érzést lehetett látni az arcán. Ugyanannyira ledöbbent, de valami miatt tudta, hogy ez egy tökéletes hely. Most ő volt az aki tovább húzott, így lecsúsztunk egy kis dombrészen. Aztán már ott is voltunk. Minden olyan boldog, nyugodt volt. Egy lovarda állt előttünk. Vagy talán egy tanya. Nem ez e lényeg, hanem ahogy a lovak nyugodtan legeltek, néha csapkodták a farkukat, hogy elűzzék a legyeket. A „város” zajai idáig nem hallatszottak el. Mintha nem is lenne a város része ez a hely. Eddig senki nem mesélt róla, szerintem senki sem tudja, hogy itt van egy ilyen gyönyörű hely. Szerintem eddig mindenki, aki véletlenül eljött idáig, teljesen figyelmetlenül ment tovább, nem is észrevéve, hogy itt egy ilyen teljesen más világ található.

 

Mindig is szerettem a lovakat, csak eddig sosem volt alkalmam, hogy sokat találkozhassak velük. Nem igazán értettem, hogy miért is érzem ezt a hihetetlen csodálatot irántuk, de ahogy rájuk pillantottam mindent megértette. Az egész látvány olyan megnyugvást okozott, sosem gondoltam, hogy ember e földön lehet ilyen nyugodt. Mindenki ideges a mai világban, ide-oda rohangálnak, mindig gyorsan beszélnek, az órájukat nézik, hogy nehogy elkéssenek valahonnan. Rohanás az életük. Amint erre a helyre beléptünk, nekem teljesen elszállt minden idegességem, és elfelejtettem, hogy mi történt velem tegnap. Teljes erőmmel arra koncentráltam, amit a szemeim előtt látok.

- Te tudtad, hogy van itt egy ilyen hely? – kérdeztem meg suttogva Nate-et. De felé sem néztem. Féltem, hogy bármelyik hirtelen mozdulat miatt, vagy hangos beszéd miatt szertefoszolhat ez az álom. Viszont semmi nem változott. Szemeim előtt még mindig ott legeltek a lovak. Ez nem álom volt, hanem a valóság. Nem voltam képes felfogni. Hisz a valóságnak mindig rosszabbnak kéne lennie, mint az álmoknak, mármint nekem ez volt a tapasztalatom. Viszont mivel már napok óta szörnyű dolgokat álmodtam, megfordult a kocka. Mert amit magam előtt láttam, sokkal jobb volt, mint az esti álmaim. Rémálmok azok, amik miután felébredtél sem hagynak nyugodni. Mindig ott lesznek, amint lecsukod a szemeidet. Semmit nem tehetsz ellene, mert bármennyire is próbálkoznál azzal, hogy nem csukod le a szemed, a végén úgyis mindig ő nyer, és lehúz a sötétségbe. A rémálmok már csak ilyenek.

- Soha nem jártam még csak ennek a közelében sem, és senki nem mondta soha, hogy itt egy ilyen hely van. Szerintem senki nem is tudja, rajtunk kívül. – suttogott vissza ő is. – Menjünk megnézni mi ez a hely. – fogta meg ismét a kezemet, majd kinyitottuk a kaput, ami be volt csukva bár, de nem kulcsra. A lovak felkapták fejüket az ajtó csukódására, és kíváncsian figyelték minden lépésünket. Egy sárga kanca, hókával a pofáján, közeledett felénk, majd megállt előttünk. Én egyből megsimogattam, miután láttam, hogy hagyja magát. Furcsa volt. Eddigi tapasztalataim szerint (nem volt sok) semelyik ló nem élvezte azt, hogy megsimogatják. Legalábbis nem ennyire. Egyből beleszerettem, és nem nagyon volt szívem otthagyni, de Nate tovább húzott, és az igazat megvallva, én is kíváncsi voltam, hogy mi lehet ez a hely. A kanca viszont követett. Miután megígértem neki, hogy majd visszajövök, ha megyünk el, és még találkozni fogunk, el kezdett követni, és egészen a kerítésig kísért el, ahol már nem tudott tovább jönni. A legelő szélétől már csak pár lépés volt a pajta. Beléptünk rajta, és abban a pillanatban a hátunk mögött valaki elkiáltotta magát.

- Hé, mit képzeltek, hogy csak így bejöttök? – férfihang volt. Mi lassan fordultunk meg, és valamiért ösztönösen feltettük a kezünket, olyan nem csináltunk semmi rosszat, ne bántsanak stílusban.

- Sajnáljuk, csak nyitva volt az ajtó, és nem találtunk semmi csengőt vagy ilyesmit. Ordítani pedig nem szerettünk volna, nehogy megijedjenek a lovak. – beszélt elsőként Nate.

- Jól van megbocsátok, mit szeretnétek? – vonta fel szemöldökét.

- Csak körül akartunk nézni, annyira csodálatos ez a hely, és nem is tudtam, hogy van egyáltalán lovarda itt. Pedig már tizennyolc éve itt élek. Senki soha nem mesélt erről a helyről. Mi is csak véletlenül bukkantunk rá. – szólaltam most meg én. – Esetleg maradhatunk egy kicsit, annyira más világ ez. – néztem rá könyörgően. Nem álltam még készen arra, hogy elhagyjam ezt a helyet. Még csak kb. tíz perce jöttünk, még túl hamar lenne nekem visszamenni abba a szörnyű világba.

 A tulaj sokáig gondolkodott, aztán nagy meglepetésemre morcos arckifejezést, felváltotta egy nagy mosoly, ami a füléig ért. A szeme körül is megjelentek a nevetőráncok, és mondta, hogy nyugodtan, kövessük őt. Furcsán Nate-re néztem: ő sem értette ezt a hirtelen hangulatváltozást, de az volt a lényeg, hogy maradhattunk. Visszamentünk a legelőre, ahol minden lovat bemutatott nekünk. Nem voltak sokan, maximum hatan, de mindegyik nagyon barátságos volt. Kiderült, hogy azt a sárgát, aki ismét odajött hozzám, Alíz-nak hívják. Miután mindegyik lovat bemutatta, elmagyarázta, hogy azért volt olyan morcos mikor bejöttünk, mert nem tudta kik vagyunk, és sok gazfilkó jön hozzá, ezért sosem tudja mit várjon. Bocsánatot is kért, így már el is lehet felejteni. Mikor rájöttem, hogy nincs mitől félnem, bátorkodtam megkérdezni, hogy lehetne-e lovagolnunk. Azt válaszolta, hogy amit csak akarunk, majd megkérdezte, hogy melyik lovon szeretnénk. Én egyből rávágtam, hogy Alíz-on, Nate pedig egy mént választott, akit Felhőnek hívtak. Ő is gyönyörű volt, azzal a különbséggel, hogy az ő szőrzete fekete volt, nem sárga. Amíg mi simogattuk őket, Peter, a tulajdonos, visszajött két kötőfékkel, amiket rájuk raktunk, azután kivezettük őket. Az volt a meglepő, hogy úgy tűnt Nate is ért – ha csak egy kicsit is – a lovakhoz. Még sosem mesélt nekem erről.

- Hányszor ültetek lovon? – kérdezte meg Peter, amikor már felnyergeltük a lovakat.

 - Én kiskoromban jártam rendszeresen, de csak egy évig, azóta pedig már eltelt egy kis idő, és ez alatt az idő alatt egyszer sem ültem lovon. - válaszoltam elsőként.

- Én is kiskoromban jártam rendszeresen, de én csak kilenc hónapig. – szólalt meg most Nate.

- De hát az fantasztikus, akkor mehetünk terepre is nem? – mivel mind a ketten bólintottunk, azt mondta, hogy mindjárt hozza a lovát, addig tegyünk pár próba kört a karámban. Így is tett. Elment a legelőhöz egy újabb kötőfékkel, míg mi elindítottuk a lovakat, és bevezettük őket a karámba.

- Nem is mondtad soha, hogy tudsz lovagolni. – mondtam „sértődötten” Nate-nek.

- Kérdezted is valaha? Te sem mondtad. – nyújtotta ki rám a nyelvét. – Amúgy pedig nem mondanám, hogy olyan jól tudok. – Peter bekiáltott nekünk, hogy mehetünk, így elindultunk.