Tizenötödik fejezet

2015.02.01.

Sziasztok!!! Ismét itt vagyok egy új résszel, ami már a tizenötödik fejezet. Nehezen tudom elhinni, hogy már itt tartunk a történetben, de gyorsan megy az idő. Nagyon gyorsan. Remélem tetszeni fog a rész, és ha így van (vagy ha nem is) akkor légyszíves írjatok megjegyzést, nagyon segítene nekem!!! Remélem jól telt a hetetek, és a hétvégétek. Nekem nagyon laza hetem volt, csak a következő lesz nagyon durva, mert mindennap írunk legalább egy dogát, ha nem is kettőt. Ha nektek is nehéz hetetek lesz, drukkolok nektek, és kitartást. Gondoljatok bele, hogy máris február van. Észre sem veszitek, már itt is lesz a nyár. Mármint én ebben reménykedek. 

Jó olvasást, sok puszit,

Kata!

Beverly nem egyedül volt a szobában. Előtte lévő széken is ült valaki, ugyanúgy lekötözött lábakkal és karokkal. Nem tudtak mozdulni. Beverly apjának a keze, éppen a feje fölött volt, és lendült volna, mikor berontottunk. Megállat a keze a levegőbe, majd lassan a teste mellé ejtette, és zavarodottan nézett minket. Felemelte a kezét, olyan „semmit nem csináltam” stílusban, de sajnos nem volt a legjobb helyzetben: a székeken emberek ültek, és egy elhagyatott raktárépületben voltunk. Nem hiszem, hogy ebből bárhogy is ki tud jutni.

Bev arca beesett és sápadt volt. Az elmúlt hétben fogyhatott legalább két kilót, ami rengeteg, hisz pont tegnap olvastam, hogy egy hét alatt az az egészséges, ha fél kilót fogyunk. Egész testét – ami kilógott a ruhák alól – sebek, és véraláfutások festették. Biztos voltam benne, hogy a teste többi része is valahogy így festhetett. Bármit megadtam volna, hogy akár csak egy pillanatra. Mintha gondolt volna a gondolataimban, félénken felém nézett, és mikor az én tekintetem is megállapodott rajta, rám mosolygott. Csak egy rövid pillanat volt, azután vissza is fordult, de mégis örültem neki. Egyáltalán nem volt őszinte, teljesen mű volt, de megnyugtatott. Nem tudom miért.

 Az előtte ülő fiú sem festett jobban. Őt is mindenhol sebek fedték, de ritkábban voltak, mint Beverly-n. Meglepődött mikor berontottunk, talán ő a legjobban, hisz ő azt sem tudta, hogy kik vagyunk. Mármint legalább Bev tudta, hogy én ki vagyok, de a fiú még ezt sem. Sosem láttam azelőtt, szóval gondoltam Beverly sem tudta, hogy ki ő mielőtt ide jött. Viszont észrevehető volt, hogy most már megismerték egymást, és szoros kapocs volt közöttük, például ha az egyik kiszabadult volna innen, a másik biztos lehetett benne, hogy segíteni fog. Hasonlítottak egymásra. Nem kinézetre, de tudtam, hogy természetükben sok közös dolog van. Mindez érződött. A hétben, biztos voltam benne, hogy rengeteget beszélgettek, és megismerték egymást. Mondjuk az biztos, hogy egy ilyen helyen még egy olyannal is összebarátkoznál, akivel addig utáltátok egymást. Rengeteget beszélgetnének, nem lenne jobb dolgotok. A végén pedig összebarátkoznátok. Ez teljesen normális.

 A rendőrök odafutottak Beverly apjához, és bilincset tettek rá, miközben felsorolták az összes bűntettet, amit elkövetett. Nem volt kevés. Én is odarohantam Beverlyhez, kioldoztam a csuklójánál a köteleket, majd a lábánál is. Felpattant, de aztán el is esett volna, ha nem tartom meg. A vállamba fúrta a fejét, és el kezdett zokogni. Biztos voltam benne, hogy az egész heti frusztráció most jött ki belőle. Teljesen gyenge volt, ahogy elvettem a kezemet amivel tartottam, hogy ki tudjam kötözni a fiút is, kezdett összebicsaklani, szóval letettem arról, hogy segítek a másik embernek is, inkább szorosan tartottam, és simogattam a haját. Szerencsére Ty visszafutott a kocsiktól Lucy-val együtt, hogy megnézze, hogy vagyunk, meg vele jöttünk ide, szóval nem igazán hagyhatott volna itt. Ők kiengedték a fiút, aki ugyanolyan ingatagon állt, mint Beverly, de neki pár lépés után minden rendbe jött. Nem úgy mint a karjaimba lévő lánynál. Teljesen összetört, nem tudott leállni a sírással. Sokszor kifújta a levegőt, letörölte a könnyeit, olyan „na most befejezem” módon, de amint elengedett engem, ismét rá tört a sírhatnék, szóval visszajött karjaimba. Nem bírtam tovább maradni ezen a helyen, valahogy mindegyik fal mintha kinevetett volna. Tudtam, hogy csak beképzeltem, de elegem lett. Felemeltem Beverly-t majd, mint a menyasszonyokat szokás, kivittem a kocsikhoz. Szerintem semmiből nem érzékelt semmit, mert ugyanúgy a vállamba fúrta a fejét, és sírt. Beültettem a kocsiba, ahol ugyanúgy folytatta a sírást, a vállamba. Nem bírtam már nézni, egyszerűen szörnyű volt, hogy ilyeneket tettek vele, méghozzá a saját apja. Még én sem bírtam volna elviselni, akkor ő annál még kevésbé. Igaz, hogy erős a természete, de ez mindenkit megrázna. Az ölembe húztam, hogy még jobban érezze, hogy ott vagyok. Mikor hazaértünk anya rohant ki az ajtón, majd sajnálkozva nézte Beverly-t, de a fiút is, akinél nem volt kérdés, hogy hozzánk jön-e vagy sem, nyilvánvaló volt.

 Karjaimban tartott lányt, egyenesen felvittem a szobájába, ott pedig lefektettem. Azt hittem elaludt, de mikor elengedtem a kezét, és kifelé vettem az irányt, hogy pihenjen kicsit, megszólalt:

- Nate, kérlek, nem menj el, maradj. – nyújtotta ki a kezét felém. Egyből irányt váltottam, közeledtem felé, mellé feküdtem, majd fejét a mellkasomra húztam. Simogattam lapockáját, addig, amíg lenyugodott. Tudtam, hogy nem alszik, mert izmai még mindig nem lazultak el, de legalább már nem sírt. Nem akartam elrontani ezt a pillanatot azzal, hogy megszólalok, de szerettem volna tudni pár dolgot.

- Nem akarod elmesélni? – suttogtam olyan halkan, ahogy csak tudtam, de még így is élesen hasított a levegőbe a hangom. Beverly felemelte a fejét, így a szemembe tudott nézni, majd elmesélt mindent az elejétől a végéig. Sokszor megállt, és nem tudtam eldönteni, hogy fogja-e folytatni, de mindig vett egy mély levegőt, és belevágott másodjára. Nem adta fel, erős volt, könnyeit is visszatartotta, még úgy is, hogy tudta, előttem nem kell visszafognia magát. Azt hiszem maga miatt tette. Elmesélte, hogy Mike-nak hívják a fiút, aki valószínűleg most is lent beszélget anyával és Lucy-vel. Azt is elmesélte, hogy Mike a féltestvére és, hogy ő is nagyon meglepődött mikor megtudta, azon meg totál kiakadt, hogy apja megcsalta anyukáját. De azt mondta, hogy annak viszont nagyon örül, hogy végül kiderült és, hogy megismerhette őt. Mindig is hiányzott neki egy testvér, és most végre megadatott neki. A történtek ellenére olyan boldog volt, mint még valószínűleg soha. Nagy mosoly mutatta az arcán, hogy a jövőben, mikor vissza fog emlékezni erre a napra, szeme előtt nem az fog megjelenni, hogy az apja mit csinált vele, hanem az, hogy ezen a napon ismerte meg testvérét, akiről mindig álmodott.  Biztos voltam benne, hogy így lesz.

- Köszönöm, hogy elmondtad, és nagyon örülök neked, de azt is tudnod kell, hogy rám is mindig számíthatsz. – mosolyogtam el rá.

- Tudom, és ezért köszönök mindent. Nélküled még mindig ott lennénk.

- Szeretnél aludni, mert akkor kimegyek?

- Nem, nem vagyok fáradt, mármint de, az vagyok, de most nem tudnék aludni. Lemehetünk? – nézett rám kiskutya szemekkel.

- Persze, lemehetünk. – válaszomra, kikelt az ágyból és meg sem várva engem lemasírozott a lépcsőn. Mintha minden erejét visszanyerte volna, csak attól, hogy az ágyban feküdt, meg beszélt. A bizonytalanság jele nélkül futott le a lépcsőn, és a konyhába meg Mike nyakába ugrott. Elmosolyodtam mikor eszembe jutott, hogy ez a mozdulat teljesen olyan volt, mintha az anyját köszönné meg valami ajándékért. Anya nem volt a konyhában, csak Lucy, meg ugyebár Mike.

- Te miért nem alszol, hugi? – engedte el Beverly-t, és hülye mosollyal nézett rá.

- Mert nem tudok, Mike. – görbítette lefele a száját, és ismét bevetette kiskutya szemeit.

- Szeretnéd, hogy altatót énekeljek? – kérdezte látszólag teljes komolysággal, de aztán kitört belőle a nevetés, ahogy Beverly-ből is. Olyan jó volt nézni, hogy Bev azok után is ami történt, tud mosolyogni, sőt még nevetni is. Lucy is elmosolyodott, ahogy én is tettem. Leültek az asztalhoz, majd megkérdezték, hogy ehetnek-e valamit. Nővéremmel csak bólogattunk, mire Beverly fölállt és kiszolgálta magukat. Mintha itt lakna – ami nem is nagy hazugság – de akkor is olyan jó volt látni. Ahogy megláttam gondoskodni a bátyáról, eszembe jutott sok dolog. Az egyik az, hogy egyszerűen gyönyörű, és ő a legerősebb ember, akit valaha ismertem. Ilyen sok pofon után, még mindig az ajkain van a mosoly. Egy ismeretlen, aki ránézne, biztosan azt mondaná, hogy biztos nagyon boldog életet él, semmi problémával, biztosan csodálatos, tökéletes családja van. Pedig a látszat néha csal. A másik dolog, ami az eszembe ötlött, az az volt, hogy milyen sok dolgon keresztül mentünk együtt, és még mindig együtt vagyunk. Mármint valami olyasmi. Sok akadály volt előttünk, de mi mindet átugrottuk, és most eljutottunk ide. Itt ülünk boldogan, egy új családtaggal. Nem tudnám elképzelni nélküle az életemet, vagy ha el is tudnám, nem akarnám. Abban a pillanatban megfogadtam magamban, magamnak, hogy soha nem engedem el. Szeretném, ha egy nap a feleségemmé válna, majd később a gyermekeim anyja lenne. Sosem gondoltam volna, hogy így fogok majd valaki iránt érezni, mindig azt hittem, hogy csak egy éjszakás kalandok, vagy csak egy hónapos kapcsolatok léteznek, de most rá kellett, hogy ébredjek, hogy ez totál átverés. Aki pedig a kapcsolatokról, azt hiszi, hogy minden csak a szexről szól, az hihetetlen nagyon téved. Annak csak azt tudom ajánlani, hogy keresse tovább a tökéletes pasit/csajt, mert bizony létezik.

 Elbambultam. Nem tudtam levenni a szememet Beverly-ről, ami neki is feltűnhetett, mert felpillantott a szendvicse evéséből, és egyenesen rám szegezte tekintetét. Kérdőn nézett rám, olyan „valami gond van” stílusban, mire én megráztam a fejem ezzel jelezve, hogy semmi sincs, és rámosolyogtam. Ő is visszamosolygott, azután visszafordult a bátyához, aki éppen egy vicc mesélése közben volt. Mind a hármunk figyelmesen hallgatta, majd mikor befejezte azt, elkezdtünk nevetni. Jól esett egy hét után, úgy őszintén nevetni. Nem tehettem ezt a hétben, hiszen, akárhányszor valaki megnevetett, eszembe jutott, hogy lehet, hogy Bev éppen most éli át élete legrosszabb időszakát, én pedig itt röhögök. Szóval ilyenkor abba hagytam. De ma, úgy igazából nevethettem, mert tisztán láthattam, hogy Bev aránylag jól van.

 Mikor befejezték késői vacsorájukat, Beverly bejelentette, hogy eléggé fáradt, és olyan jól esne neki egy normális ágyban aludni. Mind megértettük, szóval vége lett az esti „partinknak” és felmentünk a szobáinkba. Mivel csak egy vendégszobánk volt, oda beküldtük Mike-ot, Bev pedig velem jött, aminek nagyon örültem. Míg letusolt, addig én vártam, és gondolkodtam a dolgokon. Mióta kiszabadítottuk őket, nem is beszéltem Ty-val, meg sem köszöntem a fáradalmát, és azt sem tudom, hogy mit csináltak Beverely apjával. Mivel már későre járt, nem akartam zavarni, de megfogadtam, hogy holnap első dolgom lesz. Míg ezen gondolkodtam, Beverly készen is lett, úgyhogy én is gyorsan elmentem a fürdőbe. Nem sokat lacafacáztam, szerintem össze-vissza lehetett tíz perc, de mikor kimentem az ágyam egyik fele már el volt foglalva, egy alvó lánytól. 

Elmosolyodtam a látványon. Olyan gyönyörű és aranyos volt egyszerre. Arca nyugodt, mintha semmi gondja nem lett volna az elmúlt napokban, testtartása magzatpózban, karjai maga körül, mintha fázna. Gyorsan mellé feküdtem, és betakartam, majd hátulról átöleltem. Kicsit megmoccant, de csak elmosolyodott, nem kelt fel. Egy hét óta először nyugodtan hajthattam fejem a párnára, nem kellett azon aggódnom, hogy az éjszaka közepén telefoncsörgésre kell felkelnem, ami valami rossz hírt tartogat számomra. Olyan boldog voltam, hogy végre a karjaimba tarthatom ezt a gyönyörűséges lányt. Nagyon hiányzott nekem, meg persze Lucy-nak is. Azt gondolnánk, hogy egy hét olyan kevés idő. Igen én is ezt hittem. De mikor a nélkül vagyunk, akivel lenni szeretnénk, akkor már nem telik le olyan gyorsan, főleg ha minden nap, minden perce aggódással telik. Nővéremmel, minden egyes nap együtt voltunk, de mintha teljesen más világban lettünk volna, egymástól távol. Mind a ketten a gondolatainkba voltunk temetkezve reggelinél, ebédnél, és vacsoránál is. Nem is emlékeztem tisztán, de szerintem még beszélni sem beszéltünk egymással. Viszont most már minden visszatérhet a régi kerékvágásba, mármint ez az amire én számítottam. Gondolataim egyszer csak elhalványultak, mindent kizártam a fejemből, és mély álomba zuhantam amellett a lány mellett akit szerettem. Nem is lehettem volna boldogabb.