Hetedik fejezet

2014.11.17.

Sziasztok kedveseim! Hogy vagytok? Én jól, bár nálunk nem sokára vége az első trimeszternek, és minden tanár eldöntötte, hogy még csináljunk egy dogát gyorsan, mielőtt lezárnak minket, szóval körülbelül mindennap van egy dogám, ha nem több. Remélem élvezni fogjátok a részt, és írjatok megjegyzést, legyetek szívesek!

Puszi,

Kata

U.i.: Bocsánat a kis késésért, de a hétvégén nem voltunk itthon, sajnálom.

Félve nyitottam ki a szemeimet. Óvatosan balra fordítottam a fejem, az éjjeliszekrényemen lévő órára pillantva. Csak fél hat volt. De én egyszerűen nem tudtam aludni. Lehetetlennek bizonyult azzal az érzéssel, ami bennem lakozott. Éreztem, hogy valami rossz fog ma történni. Tudtam. De mégsem akartam elfogadni. Hisz ennyi boldogság után, már nem is tudtam volna elhinni, hogy létezik szomorúság, bánat és egyedüllét. Pedig ha csak egy kicsit is visszagondolok, egyből rájövök, hogy volt életem azelőtt is mielőtt ide jöttem. Már bizony az nem volt problémamentes.

Sajnos mivel még temérdeknyi időm volt hétig, megmozdulni pedig nem akartam, mert akkor felkeltettem volna Natet is akinek a karja a derekam körül volt, csak gondolkozással tudtam elütni az időmet. Rájöttem, hogy mindent ennek a két embernek köszönhetek.

Anya halála óta először élek. Azóta sosem volt mosoly az arcomon, viszont ebben a két napban többet nevettem, mint valaha.

Egy nagyot sóhajtottam, mire Nate el kezdett mocorogni. Mikor már úgy láttam befejezte és nem ébredt fel, kifújtam a bent tartott levegőt. Néztem a menekülési útjaimat, mert már nagyon kellett volna mosdóba mennem, ha már a sóhajomra is felébredt, nem láttam lehetőséget arra, hogy valahogy is kijussak onnan. De muszáj volt, szóval megfogtam barátom karját, és megemeltem. Mármint próbáltam volna. A gond csak az volt, hogy így reggel még semmi erő nem volt a karomban, és minden egyes alkalommal mikor véletlenül visszaejtettem Nate karját, ő annál szorosabban fonta derekam köré. Volt egy enyhe megérzésem, hogy már rég fent volt, de szórakoztatta őt a bénázásom, szóval inkább nem mutatta meg.

- Tudom, hogy fent vagy, szóval leszel szíves kiengedni a mosdóba, mert bepisilek. – suttogtam halkan. Nate rekedten felnevetett, de nem engedett el. Sőt, még erősebben tartott.

- Megfulladok. – mondtam amilyen hangosan csak tudtam, de a levegő hiánya eléggé meggátolt ebben. Barátom engedett szorításán, de még mindig nem volt hajlandó elengedni.

- Miért vagy fent ilyen korán? – duruzsolta a fülembe.

- Csak felkeltem. – hazudtam.

- Most az igazságot. – mosolyodott el, mélyen a szemembe nézve.

- Félek és pisilnem is kell. – vallottam be.

- Miért félsz?

- Mert érzem, hogy ma valami rossz fog történni, tudom, hogy apa értem fog jönni, és haza fog rángatni. Vagy lehet, hogy már reggel is ott fog rám várni. – sápadtam le, ahogy eszembe jutott ez a verzió.

- Bev, – rángatott meg kicsit, mert teljesen lefagytam. Miután látta, hogy visszatértem folytatta: - ott leszek veled, és Lucy is. Nem rángathat el, nem fogom engedni. Ma nem fogsz hazamenni, talán soha sem. Ne aggódj, nem bánthat téged. Az a lényeg, hogy maradj a közelembe, nem menj egyedül sehová, még akkor is, ha biztonságosnak tűnik. Még wc-re. Megértettél? – nézett a szemembe.

- Igen, meg, és most elengedsz? Mert a végén még komolyan bepisilek. És gondolom, annak nem örülnél annyira. Meg akkor már le is tusolnék. – Nate még tanakodott elég sokáig gondolom érveket keresve, aztán nem tudom mi okból kifolyólag végre elengedett.

- Ahh köszönöm! – kiáltottam fel örömömben, és gyorsan berohantam a fürdőbe, mielőtt megváltoztatta volna ötletét. Persze, mit gondoltam? Hogy most az egyszer behoztam magammal a ruháimat? Hát persze, hogy nem. Kilépve a zuhanykabinból, egy lemondó sóhaj kíséretében, úgy ahogy voltam, kinyitottam az ajtót, majd átfutottam a szobámba, ahol gyorsan becsuktam az ajtót, nehogy valaki meglásson, mert hangokat hallottam a folyosóról. Nate érdeklődve figyelt engem, én pedig idegesen turkáltam a földön, egy tiszta ruhát keresve, vagy legalább a törölközőm után kutatva.

- Segítenél? – kérdeztem idegbajosan barátomtól, aki az ágyból nézte a mozit.

- Hát… - húzta el a száját. – Élvezem a látványt, de mivel hallom, hogy más is fent van, nem szeretném, hogy bárki is meglásson így, szóval segítek. – mászott ki nagy nehezen a paplanok alól, és ő is el kezdett turkálni.

- Itt van. – kiáltott fel diadalittasan, és mintha csak aranyat talált volna, feje fölé emelte a…a melltartómat, meg a bugyimat.

- Azt, hogy csinálod, hogy mindig csak ezeket találod meg? – nevettem fel hitetlenül

- Nem tudom, a fiúknak erre külön érzékük van.

- Azt látom, de hol a picsába van a törölközőm? – kérdeztem felháborodottan. Nem igaz, hogy a legkisebb ruhadarabot megtaláltuk, pontosabban Nate megtalálta, de egy törölközőt nem bírunk megtalálni. Tovább kutattam, aztán segítőmre nézve, aki mindent feltúrt, és összehúzott szemöldökkel emelt fel pár ruhadarabot, muszáj volt elnevetnem magam.

- Mi ilyen vicces? – nézett rám barátom mosolyodva. Csak legyintettem, mert a nevetéstől nem bírtam megszólalni sem, majd én is felkiáltottam, mert végre megtaláltam a törölközőmet. Gyorsan szárazra töröltem magam, aztán magamra tekertem a keresett tárgyat, és tovább kutattam. Még kellett egy gatya meg egy póló. Miután még pár perc keresés után az is meg lett, végre teljesen felöltözhettem, és elküldhettem Natet készülődni. Lucyval a konyha felé menet találkoztam, és együtt ültünk le reggelizni. Pár perc után barátom is lejött, így már hárman reggeliztünk.

- Nincs semmi tancuccom. – gondolkodtam hangosan.

- Nem baj, majd kimagyarázzuk, meg fogják érteni, és majd használod a mieinket. – mosolygott rám Lucy, én pedig félve bár, de visszamosolyogtam. - Az igazat megvallva, nekem sincs semmim. – nevetett fel, olyan nem törődöm stílusban. Hát igen. Két fajta ember létezik. Aki amolyan szar az egész világra, és akiben semmi spontaneitás nincs. Én persze, hogy az utóbbihoz tartozom.

Reggeli után, mindenki elvonult még fogat mosni, aztán elindultunk a sulihoz. Én voltam középen, és olyannyira rátapadtam Natere amennyire csak lehetséges volt. Kétségtelenül féltem. Tudtam, hogy a mai napomat már „otthon” fogom tölteni. Éreztem. Csak azt nem tudtam, hogy a tanórák után fogom újra látni azt a személyt és azt az épületet ahonnan eljöttem, vagy már reggel. Nagyon reménykedtem, hogy csak délután. Amikor már mindenki elment. Úgy, hogy senki nem lássa, az én pszichopata apámat. Az lenne az ideális. De ahogy a sulihoz közeledtünk minden reményem szertefoszlott. Ledermedtem. Lábaim nem mozdultak. Egy szó sem jött ki a számon. Apa ott állt a kocsinak dőlve, és a diákokat vizslatta nagy figyelemmel. Aztán észrevett engem. Szemei szikrát szórtak, én pedig megszorítottam Nate karját, és apa felé biccentettem. Felfogva a szituációt, megfogta a kezem, és el kezdett befele húzni. Én pedig nem tudtam levenni a szemem édesapámról. Ott állt, mintha semmi nem történt volna. Miután észrevette, hogy Nate nézi őt, elmosolyodott, és közeledett felénk.

- Sziasztok. – ért fülig a szája. – Bev barátai vagytok ugye? Én az apja vagyok, örülök, hogy megismerhetlek titeket. – nyújtotta kezét, egy kézfogásra először Natenek, aztán Lucynak. Mind a ketten elfogadták, de láttam az arcukon a grimaszt. – Nem bánjátok, ha elviszem, egy kicsit Bevet?

- Az a gond, Mr. Anderson, hogy pont tz-t írunk matekból, és ez a mai egy nagyon fontos doga, nem lehet lemaradni róla. – kezdett el beszélni Nate, elég magabiztosan.

- Ohh az nagy kár, de mindegy, akkor majd érted jövök, ne fuss el. – mosolygott rám. Én meg elfintorodtam. Annyira mű volt, hogy több kilométerről is kiszúrnám.

- Persze apa. – mosolyogtam vissza. Gyorsan bementünk a suliba, és a terembe érve, le is ültünk. Persze, hogy törivel kezdtünk. Utál engem a tanár, talán a múltkori volt az első alkalom, hogy egész órán egyszer sem kötött belém. Nem is gondoltam még erre. Mikor belépett a terembe, én bejelentettem, hogy nincs nálam cucc, ő persze teljesen kiakadt, és elkezdett nagy monológot tartani, hogy, hogy lehetek ennyire felelőtlen, bla bla bla. Már a fél óra lement, mikor Nate felém fordult és megszólalt.

- Jól vagy?

- Persze, miért ne lennék?- súgtam vissza, de ebben a pillanatba a tanár befejezte a beszélést, és hirtelen nagy csönd támadt az egész teremben. De csak pár másodpercig, mert aztán robbant a bomba.

- Mégis mit képzelsz magadról? Felszerelésed sincs, és ráadásul nem is hallgatsz az órákon? Nem hiszem el. Egyszerűen képtelenség felfognom. Irány kifele. Meg ne lássalak többet a mai nap folyamán. – mutatott az ajtó irányába. Mivel eszeveszettül lüktetett egy ér a fején, egyből összekapkodtam a pár cuccot amim volt, és kifelé vettem az irányt. Az ajtó előtt megálltam, és kintről hallgattam az elég ideges tanár beszédét. De valami nem stimmelt. Mintha valaki nézett volna. Óvatosan körbe néztem, hogy hátha észreveszek valakit, de amíg a bejárati ajtóig nem tévedt a tekintetem, addig senkit nem láttam a folyosón. Teljesen kihalt volt. Viszont ott, megpillantottam őt. Ő is észrevett, eszelősen rám mosolygott, aztán elindult befele. Reménykedtem. Reménykedtem abban, hogy az ajtó nem lesz nyitva, vagy a portás majd megállítja. De a portás nem volt ott, az ajtó pedig kinyílt. Aztán reménykedtem, hogy elesik, és eltöri valamijét, de szerencsésen megérkezett hozzám. Befogta a számat, majd a nyakamnál fogva, kirángatott a kocsihoz. Próbáltam kiabálni, de minden próbálkozásom után, csak még jobban szorította a csuklómat és a nyakamat. Kiérve az autóhoz, kinyitotta a hátsó ajtót. Egy erős ütés után amit a tarkómon éreztem, sötétségbe borult az egész világ.