Huszadik fejezet

2015.04.11.

Sziasztok!!!! Hogy vagytok? Kicsit későn, de Boldog Húsvétot kívánok, remélem jól teltek az ünnepek és kihasználtátok a szünetet, hogy kipihenhessétek sulis fáradalmaitokat. 

Sajnálom, hogy ilyen ritkán hozom a részeket, de sajnos csak ilyenkor érek rá, tényleg nagyon bocsánat, remélem így sem pártoltok el tőlem. 

A részről annyit mondok, hogy érdekes dolgok fognak kiderülni, amin talán meg fogtok lepődni. Én is meglepődtem, mikor eszembe jutott, hogy csinálhatnám ezt is. Remélem tetszeni fog nektek, várom a véleményeiteket, akár tetszik a rész akár nem. 

Így hát, miután befejeztem a reggelimet, felálltam a díványról, és kimentem a konyhába. Kidobtam a joghurt dobozát, majd karon ragadtam Mike-ot, és felhúztam Nate szobájába.

- Tetszik neked Lucy? – kérdeztem rá, semmi kertelés nélkül.

- Öhm…. igen, nagyon is. – válaszolta zavarodottan bár, de őszintén a bátyám. Válaszára bólintottam, és visszamentem a konyhába, miközben éreztem, hogy egyre nyugodtabbá válok. Mind a négyen a nappaliban ültünk, mikor csöngettek az ajtón. Először egymásra néztünk ijedten, majd a padlót kezdtük el bámulni. Mindenki mozdulatlanul ült, kivéve Mike-ot, aki nem nagyon értette a helyzetet, ezért felállt, és kiment az előszobába, majd hallottuk, ahogy halkan beszélget valakivel. Ekkor már megnyugodtunk, mert nem hallottunk semmi gyanúsat, úgyhogy mi is felálltunk, és ahogy kiértünk az ajtóhoz Ty-jal találtuk szembe magunkat.

- Sziasztok. Ne haragudjatok, hogy csak így rátok török, de ezt úgy gondoltam, hogy nem telefonba kellene elmondanom nektek.

- Semmi gond Ty örülök, hogy látlak. – mosolygott rá Nate. – Miről van szó?

- Hát Beverly apjáról lenne szó. És Mike apjáról. Rossz hírekkel jöttem. Nem igazán tudjuk, hogyan történhetett meg, de sajnos elszökött a börtönből. Még mindig keresik, de egy nap alatt bárhová eljuthatott, főleg ha valaki segíti őt. Nem szeretném, hogy féljetek, ezért gondoltam, hogy talán jó ötlet lenne, ha rakok egy járőr kocsit a házatok elé, és megkérnélek bennetek, a ti biztonságotok kedvéért, hogy egyedül sehová ne menjetek, mindig együtt mozogjatok, vagy ha nem is mind négyen, kettesével. És nagyon vigyázatok egymással. Nem hiszem, hogy nagyon árthat az apátok, de minden megtörténhet. Azt tudjuk, hogy nem akar megölni titeket, - nézett rám meg Mike-ra. – mert ha meg akarna, már rég megtehette volna. – ennek a mondatának talán megnyugtatónak kellett volna lennie, de nekem mégsem tűnt annak. Mi több, a gyomrom összezsugorodott, és szorongani kezdtem. Ezen már én is annyit gondolkodtam. Én is rájöttem arra, hogy nem akar véget vetni az életemnek, sem Mike-énak. Csak akkor itt jön az a kérdés, hogy mégis mi a francot akarhat.

- Ty, mi lehet ezeknek az embereknek a… nem is tudom, indítéka, hogy ilyeneket tegyen? – kérdeztem meg bizonytalanul.

- Hát ugyebár vagy a gyilkosság, vagy csak fizikai fájdalom, vagy a szexuális zaklatás, de azt kell, hogy mondjam, olyan nagyon kevésszer van, hogy csak fizikai fájdalmat akarnak okozni. Az már inkább előfordulhat, hogy mivel ismerik az áldozatot, tudják, hogy ha fizikailag bántják őt, akkor lelkileg is megsérül. Mivel apukád elég jól ismer téged, mi több nagyon jól, hiszen ő az apád, és vele éltél eddigi életedben, lehet, hogy ezt akarja elérni. Lehet, hogy lelkileg akar téged bántani. Mondjuk akkor is kéne, hogy legyen valami célja, de arra még senki nem jött rá, hogy mi lenne az. – Ty úgy tűnt befejezte a mondandóját, szóval bólintottam egyet, mert nem igazán sikerült megszólalnom, fel kellett dolgoznom azt, amit hallottam. Szóval egy rendőrségi tag szerint, - aki már rengeteg ilyet láthatott életében – apám a lelkembe akar belegázolni, azzal, hogy testi fájdalmat okoz. És Mike-val is ezt akarná tenni? Hisz őt nem is ismeri, és ahogy a napokban megismertem, nem tűnt túlságosan sebezhetőnek, mármint azzal biztos nem lehet megsebezni, ha bezárják pár napig, és elverik párszor. Mikor kijöttünk, sőt  még akkor is mikor fogva tartottak, semmi jelét nem mutatta annak, hogy fájna ez neki, lelkileg. Talán csak csalódott benne, hogy ilyen apja van, de mivel soha nem is ismerte igazán, nem fájt neki annyira. Nálam viszont más volt a helyzet. Hisz én az egész életemben, úgy tekintettem az apámra, mintha ő lenne a legtökéletesebb, és legalkalmasabb arra a feladatra, hogy apa legyen. Mindig segített nekem házit írni, mikor nem értette valamit. Tudta minden különórámnak (igaz nem volt sok) az órarendjét. Anyának is úgy ahogy besegített a háztartásban. Nem voltak rossz tulajdonságai, amik az agyamra mentek, vagy amikért szégyenkeznem kellett volna. Az iskolában én voltam azon kevesek egyike, akiknek még együtt voltak a szülei, akiknek a szülei még nem váltak el.

Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy Ty már régen el is ment. Csak arra lettem figyelmes, hogy a kanapén ültem, mellettem pedig Nate volt található. Nézett engem, láthatólag már régóta szólongatott, és kérdezhetett is valamit.

- Öhm… tessék?

- Mit gondolsz arról amit Ty mondott? – ismételte meg türelmesen a kérdését.

- Arra én is rájöttem, hogy nem akart megölni, mert azt mág megtehette volna, kismillió alkalommal. De arra eddig én sem jöttem még rá, hogy akkor mi lehet az oka, hogy elrabolt engem, de még kevésbé azt, hogy Mike-ot miért. – körülnéztem a szobában, de senki sem volt rajtunk kívül. – Hol vannak a többiek? - kérdeztem.

- Elmentek Mike anyjához, mert azóta nem látta a fiát, hogy el lett rabolva. Csak telefonon beszéltek az elmúlt pár napban.

- Hát persze, ez teljesen érthető. – bólintottam megértően.

- De biztos vagyok benne, hogy vissza fog jönni. – mosolygott rám.

- Akkor sem sértődnék meg, ha nem jönne vissza, nekem az is elég, ha láthatom néhanapján.

nem sokat csináltunk a reggel folyamán, az igazat megvallva semmit nem csináltunk, ezért mikor bejelentette olyan két óra körül, hogy már nem bírom az itthon ülést, Nate bejelentette, hogy ha akarunk elmehetünk a lovardába. Persze egyből rábólintottam, még akkor is ha voltak kétségeim aziránt, hogy talán nem kéne az összes nap odamennünk, mert lehet, hogy zavarunk. Arról már nem is beszélve, hogy félek még a kertbe is kimenni. Viszont nagy meglepetésemre, mikor összekészültünk és kimentünk, Nate nem ment ki a kapun, hanem elment a garázsig. Nem értette mit akar onnan, de mikor egy robogóval jött ki, rájöttem, hogy a tegnapi sétálás csak azért volt, mert így nem tudtam rájönni, hogy van egy pontos útcélunk. Nate a kezembe nyomott egy sisakot, majd megvárta, míg felszálltam mögé. Még akkor is mikor elindultunk döbbent voltam. Soha nem mondta, hogy van robogó jogsija, mondjuk miért is lepődnék meg? A járművel szerencsére sokkal gyorsabban odaértünk, és ezért hálát is adtam az égnek, mert már nagyon vártam, hogy ismét láthassam a lovakat, és talán még lovagolhassak is.  

Bementünk a kapun, Nate-hez egyből odajött Felhő. Vártam Alízt is, de nem jött és ahogy körbenéztem a legelőn, sehol sem találtam. Egyből tudtam, hogy valami nincs rendben.

Nagy léptekkel elindultam a pajtába. Nate kérdezgetett, hogy most meg hová megyek, de mikor nem válaszoltam neki, megjelent előttem. Meg akart állítani, de ahogy észrevette frusztrált arcomat, inkább csak engedte, hogy hagy menjek tovább, és mellettem ő is jött. Amint beértem az istállóba, észrevettem Petert. Már épp köszönni akartam volna, mikor észrevettem, hogy egy másik személy is található a helyiségben. Az ismeretlen éppen az egyik nyitott bokszajtó előtt guggolt. Rögtön tudtam, hogy ő egy állatorvos, és ahogy meghallottam a vizsgált ló nyerítését, rögtön felismertem Alízt. A földön feküdt. Gyorsan odarohantam, és bementem a bokszba, majd én is leguggoltam mellé. Igaz azt mondták, jobb lenne, ha kint maradnék, nem bírtam csak nézni, muszáj volt csinálnom valamit. Így hát bejöttem, és simogattam Alízt, meg beszéltem hozzá. Az orvos a vizsgálat végén megállapította, hogy elég súlyos kólikája van, és ha bár eddig Peter jól tette, hogy sétáltatta, most már magától kell majd felállnia, viszont ha holnap reggelig semmi, akkor elpusztul. Sírva fakadtam. Nem ismertem régóta ezt a lovat, sőt csak egy napja, de mégis nagyon sajnáltam, és nem bírtam volna elveszíteni. az többi ember biztos azt gondolnák, ha látnának engem, hogy teljesen megőrültem, amiért egy ló miatt sírok. de én nem a többi ember vagyok, egész eddigi életemben különc voltam.

Egész este ott maradtam Alíz-nál a bokszban. Peter felajánlotta, hogy alhatnék az irodában lévő kanapén, de az számomra túl messze volt. nekem ott kellett lennem kedvenc lovammal, szüksége volt rám. Nate ott akart maradni velem, de mondtam neki, pontosabban megparancsoltam neki, hogy menjen haza, és legalább ő pihenje ki magát, helyettem is. Így nem volt más választása, elment. Csak én voltam Alíz-val meg a többi lóval az egész istállóban. Peterre is ráparancsoltam, hogy menjen a házba és pihenje ki magát, én úgyis elég éjjel itt maradok és vigyázok a lóra.

Sokat beszéltem hozzá, pontosabban egész este. Viszont amikor már jött fel a nap, kidőltem. Gondolataim elsötétültek.

Valaki bökdöste az arcomat, és nem valami gyengéden. Szemeim kipattantak, mert nem volt ötletem, hogy ki lehetett az. Mikor megpillantottam egy lovat az arcomba hajolva, nem igazán tértem még magamhoz, így hát el kellett telnie egy kis időnek, mire rá is ébredtem, hogy hol vagyok. És abban a pillanatban, elmosolyodtam, ahogy rájöttem ki is bökdös. Alíz volt az. Felettem ágaskodott, szóval már felkelt. Gyorsan felültem, és egyből fel is pattantam a szalmabáláról, amin aludtam, és átöleltem Alíz nyakát. Könnyeim el kezdtek folyni az arcomon.

Lépteket hallottam, amik közeledtek felém. Mikor kinéztem a bokszból, hogy ki az, megpillantottam Nate komoly fejét. Viszont amint meglátta, hogy kit ölelek, egyből egy nagy mosoly terült szét az arcán. Kinyitotta az ajtót, és bejött ő is. Egyből karjaiba omlottam, nevettem és sírtam egyszerre. De a könnyeim is csak örömkönnyek voltak. Annyira boldog voltam, hogy még mindig velünk volt Alíz. Nem ismertem nagyon, de első pillanattól fogva, mikor odajött hozzám, beleszerettem. Nem bírtam volna elviselni, ha elpusztul.

Pár óra múlva megérkezett az állatorvos, és nem hitt a szemének, mikor meglátta Alíz-t aki láthatólag teljesen meggyógyult. Ez be is bizonyosodott, mert miután megvizsgálta, mosolyogva kijelentette, hogy teljesen jól van. Bevallotta, hogy nem gondolta volna, hogy rendbe fog jönni, szóval szerinte ez egy kész csoda. Azt is mondta, hogy még egy pár napig ne lovagoljunk rajta, csak hagyjuk pihenni.

Boldogan értem haza. Nate-nek nehezére esett elválasztani Alíz-tól, de végül, mikor az órára pillantva észrevettem, hogy este tíz óra is elmúlt, inkább elbúcsúztam kedvenc lovamtól, és Nate mögé ültem a robogóra, amivel hazahajtott. Viszont ott a kapuban, máris rossz érzésem támadt, és ezt Nate-vel is megosztottam, mire azt mondta, hogy maradjak kint, majd ő bemegy és körülnéz. Így is tettem. Kint vártam Nate-re aki pár perc múlva aggodalmas fejjel visszajött hozzám, kezébe egy darab papírral, amin ez állt: „Nálam van a testvéred és a barátnőd!

Tedd azt amit mondok, és semmi bajuk nem esik”

Éreztem, ahogy könnyeim megerednek, majd pár másodpercre rá, egész testemben remegek. Nate szorosan körém fonta karjait, mire a vállába fúrtam a fejem. Lassan behúzott a szobába, majd leültetett a kanapéra.

- Miért? Nate, miért? – kérdeztem akadozva a sírástól. – Miért ilyen az apám? Mit akar tőlem? Miért ilyen apát adott nekem a sors? Én ezt már nem bírom! – fakadtam ki.

Ott, abban a pillanatban éreztem, hogy elérkezett az az idő, mikor már nem bírom tovább. Visszaemlékeztem apa összes eddigi tetteire, amik fájdalmat okoztak, és sajnos túl sok gyűlt össze a fejemben. Ő már nem is az apám. Ő egy szörnyeteg. Hiszen ki más lenne képes arra, hogy ilyet tegyen a saját gyerekével, gyerekeivel? Kezdve a veréseivel, egészen addig, hogy több napig egy lepusztult épületbe tartott minket. A saját gyerekeit. Nem bírtam tovább, ezt az utóbbi időben ért sok szenvedést. Azt akartam, hogy vége legyen.

- Héhéhé, Beverly nézz a szemembe. – emelte fel fejemet Nate, így egyenes a szemeibe néztem. – Ki fogod bírni, együtt ki fogjuk bírni. Itt leszek neked Beverly. Bármikor számíthatsz rám. Érted? – könnyes szemekkel bólintottam, és lágyan elmosolyodtam. Annyira örültem, hogy egy ilyen fantasztikus ember a barátom.

Még aznap elmentünk a rendőrségre, és beszéltünk Ty-jal. Megmutattuk a cetlit, és ő körözést adott ki az egész országban, az apám ellen.

Napokig semmi nem volt, aztán egyik nap, kaptam egy sms-t, mikor még az ágyban voltunk Nate-vel. Azt írta, hogy 10-kor menjek el a városi játszótérre, és az egyedül szó ki volt emelve, nagy betűkkel, sőt még alá is volt húzva. Tudtam, hogy Nate nem engedne el engem egyedül, ezért úgy gondoltam, hogy inkább meg sem mutatom neki az sms-t, hanem majd kitalálok valamit, hogy hova akarok menni.

Háromnegyed 10-kor, felöltöztem és elindultam. Azt mondtam Nate-nek, hogy csak egy kávéért megyek a sarokig. Persze velem akart jönni, de bejelentettem, hogy most egy kis egyedüllétre van szükségem, és ilyen kis távon úgysem történik velem semmi, mire szerencsére elengedett.

Kilenc óra ötvenhétre értem a megbeszélt helyszínre, és tanácstalanul álltam, körbe-körbe nézelődve, mert fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. Éreztem, hogy valaki néz, de akárhányszor megfordultam, semmit nem láttam, így egy idő után, azt mondtam magamnak, hogy biztos csak paranoiás vagyok, vagy hallucinálok. Viszont mikor ágreccsenést hallottam mögülem, akkor már nem foghattam ezekre az indokokra, hiszen túl valódi volt. Végül is igazam lett, mert mikor megfordultam, szembetaláltam magam egy teljesen ismeretlen személlyel, akiről tudtam, hogy rám várt, hiszen pontosan a szemeimbe nézett.

- Ki maga, és mit akar tőlem? – tettem fel a kérdést nagy bátorsággal a hangomban. Persze, az ember közelebb lépve, a képembe röhögött.

- Itt nem te kérdezel, hanem én. – jelentette ki, mikor kiszórakozta magád. – Hol van? – kérdésére zavartan vontam össze szemöldökömet, mert fogalmam sem volt, hogy mit akarhat.

- Mi hol van?

- Vagyis inkább ki?

- Tessék? – csodálkoztam el. – Nem értem.

- Pedig nem olyan nehéz megérteni. Hol van? – kérdezte meg ismét. Értetlenül néztem körül, és hirtelen nevetni támadt kedvem, olyan szinten nevetségesnek találtam ezt a helyzetet. Fogalmam sem volt, hogy kit keresett ez a férfi, sőt még azt sem tudtam, hogy ki volt. Abban biztos voltam, hogy még soha az életben nem láttam. Jobban megnézve eléggé félelmetesnek festett, mert teljesen kopasz volt, és elég nagydarab. Ahogy a tokája mozgott amikor beszélt, mintha táncot járt volna. Az egyik füle ki volt fúrva, és valami ocsmány fülbevaló lógott ki belőle. Úgy nézett ki, mint azok a szokásos bűnözők.