2015.01.11.
Halihó!!! Itt is van az év első bejegyzése! Remélem ez a pár nap az új évből, jól telt, nekem nem nagyon, lehet azért, mert nem ettem lencsét új évkor? Minden előfordulhat. Nem tudom, hogy ki mennyire várta ezt a fejezet, de nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek. Nem is húznám az időt, mindenkinek jó olvasás kívánok!
Sok-sok puszi,
Kata!
- Nate szemszöge -
Nem tudtam mit tehetnék. Mérlegeltem a
helyzetet. Ha elmondom, akkor tutira ki fog akadni, sőt lehet, be is pánikol.
Az pedig az egészségén is árthat. Viszont már tudja, hogy az apja bántalmazta.
Nem lenne új neki. Viszont ami utána jönne, hogy az apja kidobta oda, azt nem
hiszem, hogy meg tudná emészteni. Hiszen véget akart vetni az életének. Ő ezt
nem tudta. Nem tudta, hogy már olyan sok kínt kellett átélnie, hogy már nem
bírta többé elviselni. De ha nem mondom el, akkor soha nem fogja megtudni
balesetének okét, az pedig iszonyatos érzés. Tudod, hogy történt valami, amiért
az egész város sajnálattal, és szánakozással néz rád, de te mégsem tudod, hogy
mi ez a dolog. Ezt nem szeretném. Egyre inkább hajlottam afelé, hogy elmondjam,
de még mindig nem voltam biztos benne, hogy mi lenne a legjobb neki. Aztán
ránéztem, és ez adta az utolsó lökést. Szeméből összezavarodottságot,
bizonytalanságot, szomorúságot és tudatlanságot lehetett kivenni. De az,
amilyen védtelenül nézett rám, teljesen meggyőzött azzal kapcsolatban, hogy el
kell neki mondanom.
-
Beverly szemszöge -
- Hozzánk költöztél. Mármint egyik este
beállítottál hozzám, elég rémes állapotban, és azt kérdezted, hogy maradhatsz-e
nálunk egy ideig. Azt mondtam, hogy persze. Azt tudnod kell, hogy anya és Lucy
össze voltak veszve, és részben neked köszönhetjük, hogy kibékültek. Azóta az
este óta pedig Lucy is visszaköltözött ide, de persze apát is megyünk mindig
látogatni. Aztán azt hiszem másnap, suliba mentünk, mind a hárman együtt. Az
iskola kapuban megállított apád, és azt kérte volna, hogy hagy beszéljen veled,
de persze ezt nem hagyhattuk, szóval azt hazudtuk, hogy valami fontos dogánk
lesz. Igazából történelem órával kezdtünk, és nem tudom, hogy arra emlékszel-e,
de elég rossz volt a kapcsolatod a tanárral. Persze amikor bejelentetted, hogy
nincs felszerelésed teljesen kiakadt, és előadott egy nagy monológot,
képzelheted milyen mulatságos volt. – mosolyodott el emlékein. – Aztán
megkérdeztem, hogy jól vagy-e, te pedig azt válaszoltad, hogy persze, miért ne
lennék. A tanár teljesen kiakadt azon, hogy még beszélsz is, pedig igazából az
én hibám volt…
- Nem a te hibád volt, erre ne is
gondolj. – vágtam félbe mondanivalóját, még mielőtt az egészért magát
hibáztatná. Bólintott egyet, de nem túl meggyőzően, viszont nem hagyott időt,
hogy ellenkezzek, mert folytatta a történet mesélését:
- Szóval a tanár kiküldött.
Kicsöngettek, és Lucy-val gyorsan kiszaladtunk, de nem voltál az ajtó előtt.
Mindenhol kerestünk téged, de sehol nem találtunk. Ekkor már tudtuk, hogy valami
rossz történt. Márpedig ha valami rossz, akkor abban apád is benne van.
Elmentünk hozzátok, de senki nem volt otthon. Leültünk a lépcsőtökre és
idegesen vártunk, aztán befordult apád a kocsival a sarkon, és felpattantunk.
Megkérdeztük mit tett veled, de semmit nem válaszolt, szóval…hát…megvertem.
Kényszerítettem, hogy mondja meg. Sokat kellett nyúznom, mire végre kinyitotta
a száját, és megmondta, hogy egy erdőben kitett téged, 30 kiló méterre innen.
Haza szaladtunk felvettük anya kocsiját, és elmentünk oda. Sokáig kerestünk,
végül megtaláltunk. Éppen egy hegyes vasdarabot szorítottál a csuklódhoz.
Beverly, meg akartad ölni magad. – hajtja le fejét szomorúan. Mozdulatlanul
ülök az ágyon. Nem vagyok képes felfogni. Az agyam nem képes befogadni a tényt,
miszerint öngyilkos akartam lenni. Talán jobb is, hogy nem emlékszem a
dolgokra? Hiszen ha már arra készültem, hogy véget vetek életemnek, akkor
komoly bajok lehettek. Lassan oldalra fordítottam a fejemet. Nate szánakozó
pillantással méregette reakciómat. Addig észre sem vettem, hogy sírtam, amíg
látásom el nem homályosult, és kezemen egy hideg, nedves könnycsepp nem
landolt. Nate gyorsan közelebb húzódott, és megölelt. És ekkor eltört a mécses.
Nem bírtam tovább. Pár könnycseppemet felváltotta ezermillió darab. Szorosan
fúrtam barátom vállába fejemet. Nem engedett el. Még mindig engem ölelve,
feljebb kúszott, ledőlt az ágyra. Fejem lecsúszott mellkasára, de én mindebből
nem sokat érzékeltem, hisz még mindig sokkos állapotban voltam.
Nem akármi volt, hanem egy
vas darab, aminek a teteje kíméletlenül hegyes volt. Már ránézni is fájt, de
mégis, egy belső hang azt suttogta nekem, hogy „gyerünk, állj föl, vedd fel a
földről, és tedd meg amit kell”. Én pedig így tettem. Pontosabban mondva
eljutottam addig, hogy felálltam, és megfogtam, majd felegyenesedve a csuklóm
felé közelítettem. Amint megéreztem a vas hűvösét, szorosan összeszorítottam a
szemeimet, megmozdítottam a kezemet aztán vártam. Vártam, hogy elérkezzen az a
pillanat, amikor már nem érzem a lábaimban, és a fejemben a fájdalmat. Vártam,
hogy elfeledjem az évekkel ezelőtt történt balesetet ezzel együtt édesanyám
halálát. Vártam, hogy elfeledjem apámat, aki már annyi kínszenvedést okozott,
mint fizikailag, mint lelkileg. Vártam, hogy ne lássam többé magam előtt Nate
arcát. Vártam, hogy elfeledjem az első napot, mikor találkoztam Lucy-val. És
végül, vártam, hogy egy sokkal szebb világba kerüljek: ahol bántás, fájdalom,
utálat és gonosz emberek helyett csak a boldogság kap helyet.
Szemeim
kipattantak. Fel akartam ülni, de egy erős kar a derekam körül, meggátolt ebben
a mozdulatban. Ijedtem tágultak ki szemeim, időbe telt mire felfogtam hol
vagyok. Alattam Nate el kezdett mocorogni, aztán óvatosan kinyitotta az egyik
szemét, körbe kémlelve. Miután meglátott engem, nyugodtabban a másik szemét is
kinyitotta. Rám mosolygott, mire én is viszonoztam. Láttam ahogy meg akart
szólalni, de aztán mégis visszacsukta száját.
-
Mit akartál kérdezni? – csigázta fel érdeklődésemet.
-
Semmit, semmit, ne törődj vele. – pislogott egyet.
-
Dehogynem, mondjad már. – böktem meg.
-
Ahha, szóval bökdösődünk? – vonta fel fél szemöldökét, pajkosan elmosolyodva.
Mire rájöttem szándékaira, és kezdtem volna ellenkezni, már késő volt. Megfordította pozíciónkat, így
én kerültem alá. Aztán elkezdett bökdösni, ami a végén már csikizésbe
torkollott át. Eszeveszetten kezdtem el nevetni, meg sikongatni. Utáltam ha
csikiznek. Úgy látszik ezt Nate is pontosan tudta, mert csak nem akarta
abbahagyni. Már alig kaptam levegőt a röhögéstől, mikor végre éreztem, hogy
elvette kezeit hasamról. Kinyitottam szemeimet, és szembe találtam magam,
barátom érdeklődő pillantásával, talán túl közel. Orrunk össze-össze ütközött,
de mikor ez megtörtént, akkor növelte köztünk a távolságot, de még úgy is
éreztem, nagyon gyorsan verdeső szívét. Semelyikünk sem tudta mit tegyen. Aztán
Nate bizonyára eldöntött magában valamit, mert közeledni kezdett. Már csak
három centiméter volt köztünk, amikor megállt, és érdeklődve nézte íriszeimet.
Semmilyen arra utaló jelet nem látott bennük, ami arra késztette volna, hogy
megálljon, így ismét elindult felém. Óvatosan lehunytam szemeimet, és vártam.
Amint megéreztem, puha, telt ajkait, egész testem melegségbe burkolózott.
Nadrágját lehúztam és
eldobtam valahova a sarokba. Egy szál alsógatyába feküdt alattam, de rajtam még
mindig volt egy nadrág, ezt Nate is észrevette, így megint csak én kerültem
alulra. Puszikkal hintette be hasamat, és haladt egyre lefelé, míg útját állta
nadrágom. Egy laza mozdulattal kikapcsolta és leszedte rólam. Előbbi
mozdulatomat megismételve ő is eldobta valamerre. Ajkunk szinte egyszer sem
szakadt el egymástól. Megemeltem hátamat, szabad utat adva Natenek. Nem
is tétlenkedett egyből kikapcsolta a melltartómat. Majd az ajkamat elhagyva
ment egyre lejjebb. Minden testrészemen éreztem nedves ajkát.
Zavartan
elhúzódtam Nate-től, és kinyitottam szemeimet. Barátom furcsán, bocsánatkérően
nézett rám, de én csak megráztam a fejemet. Nem akartam, hogy azt higgye, nem
élveztem. Muszáj volt megszólalnom:
-
Emlékszem. – jelentettem ki bizonytalanul.
-
Mire emlékszel? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel.
-
Arra az estére, mikor együtt voltunk. – suttogtam. – Mármint csak egy darabra.
– felemeltem eddig lehajtott fejemet, így megláthattam Nate meglepett arcát.
-
Komolyan emlékszel? Hisz ez csodálatos! – kiáltott fel, mint egy gyerek. Muszáj
voltam elmosolyodni ezen a viselkedésén. Nagyra kitárta karjait, mire ölébe
kuporodtam, és nagyon sóhajtottam. Jó érzés volt közel lenni hozzá.
-
Nem emlékszem mindenre, de bevillant egy kis rész. Este is bevillant egy, de az
már nem ilyen boldog pillanat. Mert az az volt, mikor megtaláltam a vas darabot
az erdőben, és … véget akartam vetni az életemnek. Ezért is keltem fel olyan
hirtelen. – kicsordult egy könnycsepp, de gyorsan letöröltem, és felfestettem
egy mosolyt. Persze Nate egyből észrevette, hogy ez csak egy műmosoly, de
szerencsére nem tett semmilyen megjegyzést.
-
Lemegyünk vacsorázni? – kérdezte pár perc múlva. Eddig észre sem vettem, hogy
milyen éhes vagyok, de most rájöttem.
-
Igen, éhen halok. – bólintottam most már egy őszinte mosollyal. Felállt a
ágyról, majd kinyújtotta a kezét segítségképpen. Belekapaszkodtam, mire ő
felhúzott ülőhelyemről. Kézen fogva sétáltunk ki, majd úgy is mentünk le a
konyhába. Senki nem volt ott, amin meglepődtem.
-
Miért nincs itt senki? – kérdeztem kíváncsian.
-
Nem tudom, szerintem anya elvonult olvasni a szobájába, Lucy meg biztos még
mindig a házikat csinálja, amit majd nekem is le kell másolnom. – tűnődött el.
-
Az jó. – bólintottam szórakozottan. Nate kinyitotta a hűtőt, amiben talált
felvágottat, meg mindent amit el lehetett képzelni. Volt választék az biztos.
Kipakolta szinte a hűtő egész tartalmát, kenyeret szeletelt, kistálakkal
megterített, aztán leült az asztalra. Én csak mosolyogva néztem szorgalmas
énjét.
-
Mit kérsz? – nézett rám mosolyogva.
-
Még nem tudom. Majd eldöntöm, addig te nyugodtan egyél. – nem is kellett többször
mondanom, kezébe vett két szelet kenyeret meg sonkát, csinált magának két
szendvicset, amit egyből be is nyomott. – Látom éhes voltál. – mosolyodtam el,
az üres tányérját látva.
-
Egész nap nem ettem semmi, persze, hogy éhes voltam. Meg az igazat megvallva,
én olyan ember vagyok akkor bármikor tudna enni. Nem számít az óra, vagy a
napszak. – vonta meg a vállát, olyan „ez van, ilyen vagyok” stílusban. Persze
erre a hanyag mozdulatra is felfele görbült a szám. Nate ismét nyúlt a
sonkához, és ismét csinált két szelet kenyeret. Én is a sonka mellett
döntöttem, szóval már ketten majszoltunk, közben meg egymás szemébe néztünk.
Bár semelyikünk nem mondta, egyből tudtuk, hogy ez egy verseny. Ki bírja tovább
nevetés nélkül. Mikor elfintorodott valami miatt, hülye arcot vágva, nem bírtam
tovább, és elnevettem magam, ő pedig követett tettemben. Ott ültünk nevetve,
sőt inkább röhögve, fura hangokat kiadva, még mindig majszolva. Amint ezt végig
gondoltam, még jobban elkezdtem kacagni. Erre Nate is rákezdett, és ennek a
helyzetnek akkor lett vége, mikor belépett a konyhába Lucy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése