Tizenharmadik fejezet

2015.01.19.

Sziasztok kedves olvasóim! Ismét itt vagyok, igaz nem a hétvégén jöttem új résszel, de szerencsére nem késtem sokat. Nem tudom, hogy vártátok-e ezt a részt. Viszont, ebben a fejezetben, meg fogunk ismerni egy új személyt, aki a továbbiakban nem is akármilyen szerepet fog betölteni Beverly életében, meg persze ebből kifolyólag Nate életében is. Annyira hihetetlenül jól esne, ha leírnátok a véleményeteket, erről a részről, vagy akár az egész blogról, az bátorító jelleggel hatna rám, nektek pedig semmibe sem kerül. Nagyon szépen kérlek titeket. Ha pedig nem tetszik a blog, akkor azt is mondjátok meg, de indokoljátok is meg, ha lehet, mert akkor próbálni fogok javítani rajta. Remélem tetszeni fog a rész.

Jó olvasást, sok puszi

Kata.

Először furán nézett ránk, és nyitotta volna ki a száját, de aztán valami miatt megváltoztatta az ötletét, és csak leült mellém egy tiszta tányérral a kezében. Evett ő is egy falatot, miközben gyanakvóan bámult ránk. Nos, nem tudom, hogy miért, szerintem csak úgy viselkedtünk, mint eddig bármikor, de úgy látszik ezt is észrevette. Nem bírtam magamon a pillantását, az idegeimre ment, pedig engem nem olyan nehéz kihozni a sodromból.

- Mit akarsz tudni? –fordítottam felé fejemet. Kérdésemre diadalittasan elmosolyodott.

- Csak annyit, hogy mit műveltetek addig, ameddig én a házikat gyártottam. – nézett az mondat utolsó részénél Nate-re. – Amit másnak is még meg kell csinálni. – vigyorodott el gonoszul.

- Ne már, tesó, mi az, hogy egyetlen öcsédnek nem engeded, hogy leírja rólad? Hisz tudom, hogy szeretsz. – állt fel az egyetlen fiú tag aki a konyhában tartózkodott, és oda ment nővéréhez, megölelve őt.

Csöngettek. Először az előszoba irányába néztünk, majd egymásra. Úgy látszik nem vártak senkit. Mivel én nem itt laktam, nyilván hülyén vette volna ki magát, ha én megyek ajtót nyitni. Viszont az ikrek valahogy nem tudták eldönteni, hogy ki menjen, úgyhogy a végén azt javasoltam, hogy menjenek mind a ketten. Olyan „te egy zseni” vagy pillantással rám pillantottak egy pillanatra, majd felálltak, és elindultak a bejárati ajtóhoz. Csak annyit hallottam, hogy kinyílik az ajtó, és Nate megkérdezi a látogatótól, hogy „maga meg mit akar?”, aztán már semmit. Lassan felálltam, mert ez furának tűnt, és én is kimentem. Ahogy a konyha falának takarásából kiértem megpillantottam Nate-t és Lucy-t a falnál ülve, leragasztott szájjal. Ennél a pillanatnál már tudtam, hogy ki lesz a bűnös, de sajnos mikor rájöttem mér késő volt, mert egy hangos koppanás után a fejemen, már semmit nem érzékeltem, minden sötétségbe borult. A segítséget kérő hangok elhaltak, amiket barátaim adtak ki. A sok gondolat a fejemben megszűnt. Az ikreket, leragasztott szájjal, a falnál ülve, már nem láttam többé. Csak a sötétség.

- Ha abba hagyjátok, bármit megcsinálok, amit kértek. – mondtam szaggatottan a nevetéstől.

- Bármit? – kérdezte Lucy sejtelmesen.

- Hát ja, ami belefér a keretekbe. – bólintottam.

- Oké, Nate hagyd abba. – utasította barátnőm az öccsét – Kitaláltam valamit. Az lesz Beverly feladata, hogy egy hétig eljátssza, hogy a barátnő…

- Mi vaaan? – kiáltottam fel. – Ezt nem gondolhatod komolyan! – ráztam hevesen a fejemet.

- Most miért, úgyis annyira összemelegedtetek. – mondta egy sunyi mosollyal, elég kétértelműen. Nyelni is elfelejtettem. Meghallott volna minket? Az nem lehet. Akkor Mrs Roberts is? Óh Istenem, mondd, hogy nem. Éreztem ahogy hirtelen melegem lett, és biztos voltam benne, hogy olyan piros vagyok, mint egy paradicsom. Óvatosan balra fordítottam a fejem, hogy rálessek Natere, akit Ha jól láttam eléggé szórakoztatta zavarom.

- Mi ilyen szórakoztató? – kérdeztem dühösen.

- Semmi, de elég vicces látni, ahogy mindjárt felrobbansz, édesem. – emelte ki az utolsó szót. Persze enyhe fintorát látva ennél a megszólításnál, elnevettem magam. Egyszerűen nem lehetett sokáig dühösnek lenni rá. Pontosabban semeddig nem lehetett dühösnek lenni rá.

Iszonyatos bűz csapta meg az orromat. Mintha víz csöpögését is hallottam volna. Kinyitottam a szemem, és csak egy üres, nedves, sötét szobát láttam. A hajam a szemembe lógott, így gondoltam, a kezemmel majd elsimítom. De csak gondoltam, mert ahogy fel akartam emelni a karomat, éles szorítást éreztem a csuklómon. 
A fájdalom irányába fordítottam a fejem, és csak akkor vettem észre, hogy egy széken ülök, a kezeim a támlához kikötve, ahogy a lábam is a szék lábaihoz. Lépteket hallottam, majd bal oldalamon egy ajtó kicsapódott. Na és ki lépett bele rajta? Hát persze, hogy az apám. Éreztem, hogy ebben a valamiben ő is benne van. Mi is ez pontosan? Elrablás? Azt nem hiszem, hogy a saját apukám el tudna rabolni. Zaklatás és testi sértés? Ez mér valószínűbb, bár eddig még semmit nem csinált, mármint mióta itt vagyunk. Mióta is vagyok itt? Ez a sok kérdés, és egyenlőre semelyikre nem tudom a választ.

- Szia lányom, örülök, hogy felkeltél, már aggódtam érted. – mondta ártatlan mosollyal az arcán, de persze ki vette ezt be? Én biztos nem. Nem szóltam egy szót sem, mire arca elvörösödött, és öles léptekkel elindult felém. Nem tudtam mit tegyek. Abban biztos voltam, hogy meg kéne szólalnom, de leblokkoltam. Ahányszor kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, semmilyen hang nem jött ki belőle. Apa elém ért.

- Mégis, hogy képzeled, hogy nem válaszolsz édesapádnak? Nem így neveltelek. – és már csattant is a keze az arcomon. A pofon erősségétől oldalra billent a fejem, de hamar reagáltam, és ismét apa szemébe néztem.

- Szia apa, nem kellett volna aggódnod, semmi bajom, ugye ezt mondod? – nézett mélyen a szemembe, de én ismét nem bírtam megszólalni. Megrémültem. Még csak egyszer láttam apát dühösnek, ami a kórházban volt. De ott voltak emberek, ezért nem rettegtem. Ez viszont valami elhagyatott hely, ahol szerintem senki nem tud meghallani minket. Gondolom ez volt a terve. Biztos volt már többször is mikor ilyen dühös volt, hogy már az arca is vörös. De nem emlékszem rá, így azt sem tudom mi a teendő. Vagy lehet, hogy soha nem csináltam semmit? Nem tudom.

Ismét éles nyilallt az arcomba. Fejem, mint előbb, oldalra billent. Igaz az egész arcom kínzóan fájt, valahogy mégis visszatértem eredeti pozíciómba, és halkan, erőtlen hangon elmondtam azt, amit apa várt tőlem. Bólintott egyet, majd kiment az ajtó elé, ahol lehajolt, és a földről felvett egy tányért, amiben volt egy kis kenyér, és egy alma. Az ölembe rakta, kikötözte a kezemet, majd figyelte, ahogy eszem. Miután befejeztem, vizet is kaptam, azután magamra hagyott. Eltűnődtem. Mégis miért teszi ezt velem. Semmi értelme. Eddig egyszer sem ütött meg halálosan, bár az erdőben majdnem meghaltam. Akkor sem értem mi vezethet egy ilyen embert, ha nem az, hogy megöljön valakit, ez esetben a saját lányát. Egyáltalán mit tettem, amiért ennyi szenvedés okoz nekem? Legalább elmondaná, hogy mit akar. Az is jobb lenne, ha teljes szívből bevallaná, hogy utál engem, és el akar távolítani a szeme elől. De még ezt sem mondtam, és fogalmam sincs mi a terve velem. Egyáltalán mind ezt egyedül csinálja vagy van valaki más is. Lehet, hogy csak kényszerítik minderre, ő nem is akarná ezt tenni velem? De ez nem elég valószínű, mert már elég régóta megy ez, és ha azért csinálná, mert megfenyegették, akkor már sírva mondott el volna mindent, bocsánatot kérve. De nem tett semmi ilyesmit, sőt, még el is rabolt.

Hol is voltam? Biztos valami olyan hely volt, ahol már évek óta senki nem járt, mert azt hitték, hogy nincs itt egy árva lélek sem és, hogy már senki nem kíváncsi erre az építményre. Eddig biztos így is volt, amit apa is tudott, ezért hozott erre a helyre. Nagyon jó lett volna, ha valaki véletlenül betoppant volna, és észrevette volna, hogy ki kell innen mentenie. Mennyire örülnék, ha ez a valaki Nate lenne. Nem is tudtam, hogy lehetséges ilyen kevés idő alatt ennyire megkedvelni valaki. Ez szinte lehetetlen, de nekem azt hiszem mégis sikerült. Mert már szinte mindig rá gondoltam.

Ezek a gondolatok cikáztak a fejembe, mikor ütést éreztem a fejemen. Észre sem vettem, hogy valaki bejött. Sőt inkább valakik. Apa volt az, aki megpofozott, de mögötte volt egy srác is, aki nem festett ki valami jól. Arca, kezei véraláfutásokkal voltak teli. Szerintem az egész teste ilyen lehetett, de szerencsére többi testrészét, eltakarták a ruhadarabok.

- Drága, egyetlen Beverly-m, hoztam neked társaságot, hogy nem legyél ennyire egyedül. Ő itt Mike, remélem, összebarátkoztok majd. – intett egyet az ajtó felé, ahol egy ember, aki az ajtó takarásában volt belökte James-t. Apa elkapta mielőtt elesett volna, majd a szoba, sötét, baloldali sarkából előhúzott egy széket. Leültette James, lekötözte, majd egy elégedett mosoly után, kiment. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet hozzászólni az újonnan behozott „barátomhoz”, de valahogy, kíváncsi voltam a történetére, és arra, hogy ő is csak olyan kevés dolgot tud-e a helyről, mint én, vagy többet is tud.

- Te tudod hol vagyunk? – kezdtem inkább ezzel a kérdéssel.

- Te most hülyéskedsz velem? Ugyanúgy bánik velem, mint veled, fogalmam sincs, hol vagyunk. Viszont amíg hozta ide át, azt láttam, hogy sehol egy ablak, minden sötét, és lepusztult. Nincs sok menekülési utunk, pontosabban semmilyen menekülési utunk sincs. – sóhajtott egy nagyot.

- Az nem jó. Elmondod ki vagy? Mármint miért pont téged? Hisz semmilyen közeli kapcsolatod sincs apámmal … vagy mégis? – kérdeztem a mondat végén félénken.

- Ö az apá…

- Tessék? – sikoltottam fel. – Mióta? Mármint bocs ez hülye kérdés, de ez nem lehet igaz. Apa sosem csalta volna meg anyukámat. Hány éves vagy? – zavarodtam össze.

- Huszonkettő vagyok. – miután ezt kimondta, el kezdtem gondolkodni. Én lassan tizennyolc éves leszek, apáék születésem előtt nyolc évvel ismerkedtek meg. Az nem lehet. Akkor már házasok is voltak, mikor apa megcsalta anyát. Vajon anya tudott róla? Arról tudott, hogy apának lett egy másik gyereke? Vagy anya sem tudott semmiről, apa nem mondta el neki?

- Hogy tehette ezt apa? – gondolkodtam hangosan.

- Hát nem olyan nagydolog, ha verni is képes a gyerekeit, akkor miért ne tudná megcsalni a feleségét? – beszélt ismét roppant nyugodtan, amitől a falra tudtam volna mászni.

- Miért vagy ilyen nyugodt? Te tudtál erről?

- Persze, hogy tudtam. Gondolkodj már. Apám elhagyott minket, nem is ismertem. Viszont nyilvánvaló, hogy valahol volt egy apám. Egyik nap kikérdeztem anyát, aki azt mondta, hogy új családot alapított. Ami nem is akkora hazugság. – nézett első alkalommal a szemembe mióta itt volt.

- De én ezt nem értem, miért nem kerestél meg, ha tudtad, hogy van egy húgod? Szükségem lett volna rád. – könnyeim lassan kezdtek lefolyni arcomon, majd a farmeremen végezték. Most tudatosult bennem a tény, hogy sosem voltam egyedül. Mindezt a szenvedést, nem kellett volna egyedül átélnem, lett volna valaki, aki segíthetett volna. De ő nem keresett meg. Nem akart megismerni. Nem akarta tudni, hogy milyen lehet a húga. Én, ha tudtam volna, biztos minden erőmmel kerestem volna, de ő nem. Leszarta, hogy mit élhetek át. Addig sem kellett volna egyedül lennem, amíg meg nem ismertem Lucy-t és Nate-t. Számíthattam volna a… bátyámra. Hiszen van egy testvérem.